A német indusztriális metál zászlóshajója, a Till Lindemann vezette Rammstein a két nagysikerű budapesti koncertje után Berlinben folytatta európai turnéját. A német fővárosban összesen három koncertet láthat(ott) a közönség, amelyek közül az elsőre július 16-án, szombaton került sor, másodszor pedig vasárnap is színpadra lépett a zenekar. Harmadik alkalommal ma este gyönyörködhetnek a rajongók a pirotechnikai szempontból és a látványvilág terén tökéletesre csiszolt előadásban. Berlinben egyébként néhány száz tüntető követelte mindhárom koncert betiltását, ami a Till Lindemann körül gyűrűző botrányra vezethető vissza, viszont a szombati tüntetés incidensek nélkül zajlott le.

Az ismerőseim szociális médiában feltöltött fotóit végignézve igazából sok újdonságot nem tudok elárulni a műsorral kapcsolatosan, mivel – ahogy láttam – szinte mindenki ott volt valamelyik budapesti koncerten, olyanok is, akikről nem gondoltam volna, hogy rajonganak valamilyen szinten a Rammstein iránt. Hozzátenném, hogy nagyon jó döntés volt elmenni erre a koncertre, mert jelen pillanatban minden bizonnyal világszinten az egyik leglátványosabb produkció, ami ráadásul számunkra is elérhető, így tényleg kár lett volna kihagyni. Ami pedig a műsort illeti, az ugyanaz, hisz egy ilyen produkciónál, ami másodpercre és centiméterre ki van számolva, ott nem igazán lehet variálni a program tekintetében.

Az ok, amiért Berlint választottam, az egyszerű: mindig nagyon kíváncsi voltam, hogy hazai pályán milyen a Rammstein. Magával az egész jelenséggel úgy vagyok, hogy sose volt prioritás számomra egy Rammstein-koncert. Ennek az áll a hátterében, hogy egy véletlen szerencsés egybeesésnek köszönhetően alkalmam nyílt közelről nyomon követni a zenekar pályafutásának korai szakaszát.

A sztori elég bonyolult, ezért ebbe a részébe itt most nem is mennék bele, a lényeg, hogy amit most ide le fogok írni, az nagy valószínűséggel nem fogja elnyerni sok ember tetszését. Mégpedig azt, hogy bár ma minden jel arra mutat, hogy a Rammstein egy rendkívül eredeti együttes, el kell mondanom, hogy ez nagyon nem így van. Ez pedig valahogy az én személyes viszonyulásomra is rányomta a bélyegét az elmúlt mintegy három évtized során. Aki ismer, nagyon jól tudja, hogy eléggé kekeckedős tudok lenni ilyen dolgokban, ezért itt ezt a részét be is fejezem. Maradjunk annyiban, hogy mindig is fontos volt számomra, legyen itt szó bármilyen előadóról, hogy a zene az bármilyen körülmények között működjön, legyen szó egy klubról vagy stadionról. Namármost, a Rammstein többnyire nálam sose működött olyan szinten, hogy mondjuk otthon vagy az autóban napokig ne tudjak róla leakadni, de nem igazán törtem össze magam azért se, hogy minden áron eljussak egy stadionkoncertjükre. Egyszerűen nem volt annyira érdekes, mivel legyen szó bármilyen precízen megtervezett lángkavalkádról, én úgy gondolom, hogy bármilyen csillogó csomagolás – főleg az élőzenés produkciókat illetően – nem pótolhatja kellőképpen a megfelelő szubsztrátum hiányát. Ennél a pontnál pedig csak annyit írok ide, hogy „Laibach”. Akit érdekel, bátran keressen rá az 1984 óta aktív szlovén – kezdetben összművészeti csoportosulás, majd zenekar – társaság dolgaira, és meg fogja érteni, hogy miért írtam azt a Rammsteinról, hogy nem a legeredetibb zenekar. De ezzel be is fejezem a kötekedést, és jöjjenek az ellenérvek.

Be kell vallanom, még ha úgy is tűnik, hogy saját magamnak mondok ellent, hogy valamennyire mindig is szurkoltam a Rammsteinnak. Már csak azért is, mert egy kelet-német gyökerekkel rendelkező zenekarról van szó, és mint ilyen, bőven találhatunk párhuzamokat saját kis életünk és mindazon dolgok között, amelyek a Rammsteint is azzá formálták, amivé ma lett. Továbbá a világszintű sikerért is keményen meg kellett dolgozni, nem utolsósorban azért, mert németül énekelnek. Valljuk be, hogy nem kis teljesítmény ilyen körülmények között elérni azt, hogy a világ minden táján mostanra számottevő rajongótáborral rendelkeznek. Tehát ami az övék, az az övék.

De térjünk vissza Berlinre. Nem elhanyagolandó a koncertek helyszíne sem, ugyanis ha belegondolunk, hogy az Olympiastadion a maga nemében a mai napig egyedülálló Európában, ugyanakkor épp azt a hangulatot árasztja, amely megadja azt a pluszt, ami kiválóan kiegészül mindazzal a szimbolikával, amelyet a Rammstein használ ama sajátos zenei hangulatvilág megteremtéséhez. Az Albert Speer által tervezett és az 1936-os berlini olimpiára elkészült létesítmény mai napig egy lenyomata annak, hogy milyen esztétikai vezérelvek mentén képzelte el Adolf Hitler Németországot, tágabb kontextusban pedig egész Európát, abban az esetben, ha a Harmadik Birodalom megnyeri a háborút. Mindezek a tervek szerencsére nem váltak valóra, viszont a közel százezres befogadóképességű Olympiastadion mai napig a helyén maradt, és ahol 1936-ban 20 ezer békegalamb és 3 ezer énekes, valamint impozáns fáklyás felvonulás kíséretében került sor az ötkarikás játékok hivatalos megnyitójára, ott most mintegy hetvenezres tömeg volt kíváncsi a Rammstein koncertjére. Elmondhatom, hogy a kívánt hatás hibátlan volt, mert egy ilyen helyszínen teljesen más érzelmi töltete van az olyan daloknak, mint a Links, zwo-drei-vier, vagy éppenséggel a Deutschland.

Ami pedig a műsort illeti, nos, aki épp nem volt valamelyik európai állomás koncertjén, annak nagyon ajánlom, hogy a következő körút alkalmával idejében szerezze be a jegyét. Mert a Rammsteint feltétlenül látni kell. Legalább egyszer. Még akkor is, ha egyébként néminemű fenntartásaim vannak az effajta produkciók kapcsán. Épp ezért ajánlom azoknak is jó szívvel, akik magáról a zenéről nem gondolnak túl sokat, viszont ebben az esetben a látvány mindenért kárpótol.

Maga a műsor egyébként nagyon jó érzékkel van összerakva, majdnem minden albumról hallhatunk számokat, így az sem zavart különösebben, hogy olykor olyan akkordok csendültek fel, amelyek kifejezetten nem jönnek be. Ilyen szám például az Ohne Dich, de ezekkel együtt is azt kell mondjam, hogy a program igencsak feszesre sikeredett. A Rammlied, a már említett Links 2-3-4, a Bestrafe és a Giftig nagyon erős indítás, és épp csak kicsit térhetünk magunkhoz a Sehnsucht és a Mein Herz Brennt alatt, hogy aztán a Puppe előadása közben lángoljon az a hatalmas babakocsi. Hátborzongató. Na és ha már lángok, el kell mondani, hogy a műsor folyamán körülbelül „mindent is” felgyújtanak, teszik mindezt hatalmas profizmussal. Természetesen számomra is egy életre feledhetetlen élmény marad az a rész, amikor Lindemann egyre nagyobb méretű lángszórókkal próbálja megfőzni egy hatalmas üstben, azbesztruhában vigyorgó Flacke billentyűst. Mindez a Mein Teil című, a kannibalizmus témáját feldolgozó „kedves kis dal” alatt történik, aminek ötletét egyébként egy valós, Berlinben történt esetből merítették, de ezt inkább nem részletezném. Röviden: lángolt, szikrázott és robbant minden, akkor és ahogy, amikor kell, olyannyira hogy az ember érzése az volt, hogy nem is koncerten, hanem egy hatalmas cirkuszban van. Viszont ez a cirkusz nagyon látványos és az is látszott, hogy a zenekar tagjai – lehet, hogy a hazai pálya miatt is – mindent megtettek, hogy a közönség ne érezze esetleg úgy, hogy nem a maximumot kapja a pénzéért. Lindemann nagyon hitelesen hozta a színpadon azokat a karaktereket, amelyek a Rammstein-dalok egyes szám-első személy helyzetből szólítják meg a nagyérdeműt, Flake jelmeze meg futópadja pedig egyszerre vicces és zseniális. Kruspe, Landers és Riedel kifogástalanul tették a dolgukat, ugyanakkor említésre méltó Schneider dobjátéka is. Ami pedig a hangosítást illeti, elég ha azt mondom, hogy a színpad jobb oldali részén, viszonylag magasan ülve is úgy éreztem, hogy gyomron rúg a basszus, de közben minden akkord tisztán hallatszik. Egyszóval: hibátlan.

Aminek nem igazán értettem a szerepét a show egészében, az a szünetben a Kruspe dj-produkciójával levezényelt Deutschland-remix és az Abélard-duóval (a két zongorista hölgy egyébként egy kisebb színpadon Rammstein-feldolgozásokat játszva látta el az előzenekar szerepét) közösen előadott Engel. Valahogy számomra „tájidegen” volt ez a két momentum, de biztos volt olyan, akinek tetszett. A gumicsónakozás a tömegen keresztül látványos volt, de ez egy elég régi eleme a Rammstein-koncerteknek, tehát különösebben nem lepődött meg senki, főleg a rutinosabb rajongók közül. Volt amúgy még a Du hast, és az újabb szerzemények közül is felcsendült a Radio, vagy az Ausländer, hogy aztán a Rammstein és az Ich will extázisközeli hangulatot előidéző előadása után az Adieu zárja a műsort.

Röviden összefoglalva, egy szuperprodukciót lehetett látni Berlinben (is), ahol a Rammstein tagjain kívül a színpadépítők, a technikusok, a pirotechnikusok és a szervezők is megérdemlik a dicséretet, hisz egy ilyen kaliberű show-t tető alá hozni hatalmas apparátust és erőfeszítést igényel. Nem véletlen, hogy jelen pillanatban a világ két leglátványosabb headliner-turnéja között jegyzik a német zenekar mintegy 40 kamionnyi felszereléssel utazó műsorát (másik a Coldplay), ez pedig önmagában is fantasztikus teljesítmény.

Manche führen, manche folgen – szól egy Rammstein-idézet, ami valahogy úgy fordítható, hogy egyesek vezetnek, mások követnek. Ezzel pedig mindent elmondtunk.