Vannak zenekarok, amelyek karrierjük során nem feltétlenül tartoztak mindig a mainstream-vonalba, viszont jelenlétük hangsúlyosan érzékelhető mind a mai napig, még akkor is, ha ez a szóban forgó karrier több évtizedes múltra tekint vissza és a bejárt úton az elért sikerek mellett a hullámvölgyek is jelen vannak. Egy ilyen zenekar a brit The Cult, amely idén ünnepli fennállásának 40. évfordulóját, ezt a jeles alkalmat pedig egy világkörüli turné keretében teszi emlékezetessé a rajongók számára. Június 27-én a Budapest Parkban látogattam el a legendás zenekar koncertjére, ami az idei év eddigi egyik legkülönlegesebb élményét eredményezte.

Ami a The Culthoz való mindenkori viszonyulásomat illeti, elöljáróban kijelentem, hogy sosem voltam az együttes megveszekedett rajongója, viszont a zenéjüket mindig is érdekesnek tartottam, főleg, hogy olykor óhatatlanul beleütközött az ember, ha akarta, ha nem, még ha a keményebb fémzenék iránti rajongás bűvöletében is tengődtem tizenéves koromban. Itt zárójelben meg kell jegyezni, hogy a The Cult zenéjével nagy valószínűséggel az is találkozott, akinek soha életében nem volt köze a rockzenéhez, mert az évek során az általuk írt akkordok a legváratlanabb helyekről köszöntek vissza, hogy csak egy kiemelkedő példát említsünk ebben a vonatkozásban: az ezredfordulón megjelent hollywoodi – azóta klasszikussá avanzsált – blockbuster, a Gone in 60 Seconds (magyarul Tolvajtempó), Nicolas Cage-dzsel és Angelina Jolie-val a főszerepben, nos, ennek az akciófilmnek a főcímdalát (Painted on My Heart) épp a The Cult jegyezte. Megjegyzem, hogy nem épp ez a meglehetősen sziruposra sikeredett szám miatt hallgattam néha a munkásságukat, hanem ennek oka sokkal régebbre vezethető vissza. Egész pontosan 1989-ben adta ki a The Cult a Sonic Temple címet viselő lemezt, amely véleményem szerint mind a mai napig a legkiemelkedőbb darabja munkásságuknak.

A kilencvenes évek elején aztán ennek a lemeznek a dalai valahogy betaláltak, nem utolsósorban egy kalóz VHS-kazettának köszönhetően, amelyet egy haver videólejátszóján néztünk akkoriban és amely a Metallica Damaged Justice turnéján készült csíkokkal és bolhákkal szabdalt koncertfelvételt tartalmazott, amelynek utolsó körén a The Cult volt az előzenekar. A banda színpadi megjelenése egy csapásra szimpatikussá vált és már akkor eldöntöttem, hogy egyszer feltétlenül meg kell őket élőben is nézni. Több, mint harminc év elteltével aztán el is érkezett ez a pillanat.

Ilyen körülmények között nem csoda, hogy elég nagy elvárásokkal érkeztem a Budapest Parkba, ahol már a bejáratnál meglehetősen tömött sorokban álltak az emberek. A The Cult utoljára hat éve lépett fel a magyar fővárosban, időközben pedig tavaly kiadták az Under the Midnight Sun című 11. stúdióalbumukat is, így érthető, hogy most is nagy várakozás előzte meg a koncertet. A zenekar eredeti felállásából mára csak Ian Astbury énekes és Billy Duffy gitáros maradt meg, de ebből a szempontból nem kellett aggódni, ugyanis az összeszokott szerzőpáros mindig kiváló érzékkel választotta ki azokat a zenésztársakat – és a négy évtized alatt nem kevés ilyen volt –, akikkel lezavarják az épp aktuális lemezfelvételt, vagy turnét. A The Cultban a már említett alaptagokon kívül Mike Managan billentyűst, Charlie Jones basszusgitárost és John Tempesta dobost láthatta színpadon a magyar közönség. Elöljáróban kijelenthető, hogy amit ez az öt ember nyújtott a színpadon, az közel járt ahhoz, amire a kifogástalan jelzőt szokás használni. A koncerten ugyanis gyakorlatilag nem volt üresjárat, amit talán picit hiányoltam, az a ledes háttér meglehetősen statikus volta, mert úgy gondolom, hogy a zene által megjelenített hangulatvilághoz illett volna némileg jobban megkomponált háttéranimáció, de a végeredményt tekintve nem volt számottevő ennek hiánya sem.

Kárpótolt ezért a zenészek színpadi kiállása, ami minden tekintetben a rockzene immár sokak által eltemetett fénykorát idézte: mindenki feketében, Astbury csupán a végén vette le a napszemüvegét, Billy Duffy gitáros beállásai pedig első látásra energiatakarékos módozatra utaltak, viszont az összkép olyanra sikeredett, amit egy hasonló produkció esetében elvár az ember: Ian Astbury hatvanon túl is energiával tele hozta a klasszikus frontember szerepét - féltem is, hogy egy adott pillanatban fejbe veri saját magát vagy valamelyik kollégáját a hosszú dróton pörgetett mikrofonjával, de nem, és a csörgődobjaival való dobálózás is egyedi színezetet adott a show egészének, nem mellesleg nagyon jó volt a hangja - , ami pedig Duffyt illeti, nos, lehet, hogy nem szántotta fel a színpadot, de mindig pontosan ott bukkant fel ahol kell és meggyőző profizmussal préselte ki Gibsonjából a riffek és szólók sorozatát, amit kiválóan egészített ki Managan billentyűjátéka. Mindezzel hatékony szimbiózisban működött együtt a ritmusszekció, és itt meg kell említeni külön John Tempesta dobolását, akinek játéka egy árnyalattal keményebb, groove-osabb adalékot szolgáltatott a The Cult zenei világához, nem hiába fordult meg korábban olyan zenekarokban, mint az Exodus vagy a Testament. Ha pedig már a hangzásnál tartunk, akkor el kell azt is mondani, hogy az egész műsor az első pillanattól az utolsóig jól szólt, így a hangmérnök is külön dicséretet érdemel.

Most pedig rá is térhetünk magára a setlistre. Mint említettem, meglehetősen nagy elvárásokkal érkeztem erre a koncertre, ami nem utolsósorban az itt játszott dalokra vonatkozott. Azt is mondtam, hogy számomra pályafutásuk csúcsát a Sonic Temple című album képviseli, de itt nyilván megoszlanak a vélemények, mivel van aki, az Electricre esküszik, megint mások szerint az 1985-ben megjelent Love a tutti, nem beszélve arról, hogy ezen található a She Sells Sanctuary, ami talán a zenekar legnagyobb slágere (nem véletlen, hogy a koncerten épp a ráadás előtt került rá sor). Szóval a feladat, hogy egy minden jelentős mérföldkövet lefedő dallistát állítsanak össze Astburyék, meglehetősen bonyolultnak tűnt első látásra, olyan vonatkozásban, hogy egyik vagy másik karakteres albumról való válogatás ne menjen esetleg a másik kárára. A műsor lejárta után többekkel egyetértettünk abban, hogy ezt a részét is sikerült a problémának nagyon jól megoldani, és én sem távozhattam csalódottan, hisz a Sonic Temple is megfelelő mértékben volt jelen – amit hiányoltam, az talán csak a Fire Woman –, viszont az életmű minden jelentős darabja megfelelő arányban volt benne a dallistában: Rise, Sun King, Sweet Soul Sister, Spiritwalker, vagy a Rain, hogy csak a jelentősebbeket említsük. Ami a legutolsó lemezüket, az Under the Midnight Sunt illeti, a Mirror és a Vendetta X című nóták élőben való meghallgatása után a kocsiban azóta bömböltetem ezt az albumot, amely egyre jobban meggyőz, hogy ezt a zenekart a stúdióban is korai lenne még leírni, mert egy igencsak feszesre sikeredett, pörgős anyagot sikerült tavaly a világra szabadítani.

Ez pedig így van jól, ahogy van. Remélem, hogy még hosszú ideig a pályán maradnak, mert egyre kevesebb olyan zenekart találni a prérin, akik ennyi évtizedes múlttal a hátuk mögött még mindig konstans módon tudnak teljesíteni. Egy talált mondat, amit a nézőtéren mellettem állók közül ejtett el valaki: „Nem ártana a Guns ‘n’ Rosesnek is megmutatni ezeket, hogy lássák, hogy 40 év után is lehet jól csinálni.” A The Cult koncertjén látottak és hallottak fényében nem szállnék nagyon vitába az ismeretlen harcostárs kijelentésének igazságtartalmát illetően.