India számára adottak azok a szükséges feltételek, amelyek a közeljövőben egy potenciális nagyhatalommá varázsolhatják. Ugyanakkor azonban a 2026-os események, köztük is leginkább az USA–Izrael–Irán háború éppen arra világított rá, hogy az újdelhi kormány által választott út, a stratégiai autonómia útja nem egy kényelmes, minden kockázattól mentes középutas politika, hanem igencsak magas kockázatokat magában rejtő egyensúlyozás. 

Habár India, kultúráját tekintve többezer éves, független állammá azonban 1947-ben vált. A brit gyarmati kötelékből való kiszakadását és a függetlenség kikiáltását követően a Dzsaváharlál Nehru által vezetett kormány úgy döntött, hogy a bipoláris világrendszer egyik nagy tömbjéhez sem csatlakozik, hanem a morális harmadik utat, az el-nem-kötelezettek mozgalmát választja. Az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió által dominált két nagy tömb szorításában az el-nem-kötelezettek mozgalma fenn tudott maradni, még ha a mozgalom tagjai néha kompromisszumokat is kellett kössenek.

Ilyen kompromisszumnak tekinthető India esetében az a döntés, hogy az 1962-es kínai-indiai háború után – amelyből India vesztesen került ki – és a harmadik indiai-pakisztáni háborút megelőzően, 1971-ben húsz évre szóló kétoldalú barátsági és együttműködési megállapodást kötött a Szovjetunióval. A szerződésnek több fontos eleme is volt, amelyek megerősítették India helyét és szerepét a dél-ázsiai térségben. Ezen elemek közül India számára talán a legfontosabb a szerződés IX. cikkelye, amely egyértelműen kimondja, hogy amennyiben a szerződő felek bármelyikét támadás vagy fenyegetés éri, azonnali konzultációt folytatnak a fenyegetés elhárítására, valamint a béke és biztonság biztosítása érdekében meghozandó intézkedések tekintetében. 

Ez egy világos üzenet volt mind az USA, mind pedig Kína számára, hogy amennyiben India ellen lépnek fel, áttételesen a Szovjetunióval találják szemben magukat. Ugyanakkor a szerződés kitér arra is, hogy a Szovjetunió elismeri és tiszteletben tartja Indiának az el-nem-kötelezett politikai irányvonalát. Ez azért volt fontos, mert Újdelhi úgy kapott nagyhatalmi biztonsági garanciákat, hogy megőrizhette függetlenségét a hidegháború korszakában.

Az el-nem-kötelezettek mozgalmától a stratégiai autonómiáig

Az 1990-es fordulat, avagy a bipoláris világrendszer megszűnte után India reagált az új világrend kihívásaira. Az unipoláris világban külpolitikája tekintetében megpróbálta úgy alakítani nemzetközi kapcsolatait, hogy az továbbra is az el-nem-köteleződést tartsa szem előtt, de az addig követett non-alignment doktrína helyett az egyensúlyozás és a re-alignment irányába mozdult el, ami annyit jelentett, hogy az újonnan kialakult helyzetben sem óhajtott elköteleződni valamilyen irányba, hanem kellő távolságtartás mellett igyekezett építeni az ország számára fontos és hasznos kapcsolatokat. 

Ez a folyamat vezetett el a stratégiai autonómia fogalmáig, amelynek lényege röviden úgy foglalható össze, hogy India nem hajlandó szoros szövetséget kötni egyetlen nagyhatalommal sem, hanem a saját reálpolitikai útját járva, a saját nemzeti érdekeit szem előtt tartva alakítja külpolitikáját és követel saját maga számára helyet a világ nagyhatalmai között. A nehrui el-nem-kötelezettség és a stratégiai autonómia közötti nagy különbség az, hogy amíg az előbbi gyakran a passzivitás vagy a védelmi reflexek eszköze volt, addig az utóbbi egy sokkal proaktívabb, magabiztosabb nagyhatalmi fellépést eredményezett. 

Ennek egyik kézzelfogható és egyenes következménye például az, hogy India egyszerre lehet tagja a nyugati orientáltságú QUAD-nak, melynek további tagjai az USA, Ausztrália és Japán, valamint a Globális Dél országait tömörítő és orosz-kínai súlypontú BRICS-nek, Brazília, Oroszország, Kína és Dél-Afrika mellett. Mint ahogy tagja a rivális Pakisztán mellett az ugyancsak Kína és Oroszország által alapított Sanghaji Együttműködési Szervezetnek (SCO) is.

Útban a nagyhatalmiság felé

Ugyanakkor azt is egyértelművé kell tenni, hogy India ma már több, mint egy felemelkedő nagyhatalom. A Bharatija Dzsanáta Párt és Narendra Modi miniszterelnök vezette India egyre inkább egy olyan erőpólus, amely képes önállóan, saját érdekei mentén külpolitikát vinni, de akár saját gravitációs mezőt is kialakítani. Egyértelműen kijelenthető, hogy napjaink Indiája a többirányú elkötelezettség (multi-alignment) külpolitikáját követi, ami abban nyilvánul meg, hogy az újonnan kialakuló világrendszerben nem választ tábort, hanem egyrészt saját nemzeti érdekei mentén foglal állást a nagyhatalmak rivalizálásában, másrészt pedig igyekszik gravitációs súlyát egyre inkább nemcsak regionális, hanem globális relációban is kiterjeszteni. 

Ebben nagymértékben segítségére vannak az elmúlt évtizedekben elért jelentős gazdasági és társadalmi eredmények. A Világbank 2025-ös jelentése alapján India a világ hatodik legnagyobb gazdasága, holtversenyben Nagy Britanniával. Ugyancsak a Világbank által szolgáltatott adatok alapján kijelenthető, hogy a világ 20 legerősebb gazdaságát tömörítő G20-as államok közül az elmúlt öt esztendőben a gazdaság legdinamikusabban Indiában fejlődött, melynek átlaga a GDP 7,64%-a volt. Fontos azt is kihangsúlyozni, hogy 2023-ban az ország lakosságszáma meghaladta a Kínáét, így India lett a világ legnépesebb országa. Mindemellett atomhatalom és a World Global Firepower adatbázis alapján a világ 4. legerősebb és legütőképesebb hadseregével rendelkezik. Végül pedig nem lehet nem figyelembe venni az ország területi nagyságát (a világ 7. legnagyobb országa) és geostratégiai elhelyezkedését (mintegy a „mérleg nyelve” az eurázsiai térségben létező két nagyhatalom, Oroszország és Kína között, hosszú melegtengeri partszakaszokkal).

Miben érhető tetten a stratégiai autonómia?

Jogosan vethető fel az a kérdés, hogy a külpolitikában miként valósul meg az a stratégiai autonómia és az a többirányú elköteleződés, amelyről az indiai külpolitika beszél? A rendelkezésre álló keretek nem teszik lehetővé ennek a témának a hosszabb fejtegetést, ezért mindössze két példával szeretném megvilágítani. Az első példa az orosz-ukrán háborút és annak nemzetközi megítélését veszi alapul. Fontos kihangsúlyozni, hogy ebben a kérdésben India határozott és következetes álláspontot képviselt mindvégig. Az újdelhi kormányzat által kiadott nyilatkozatokban folyamatosan az erőszak azonnali beszüntetésére és a békés, diplomáciai megoldásra szólította fel a feleket, de mindvégig kerülték az agresszor, agresszió, invázió, áldozat, háborús bűn(ös) és egyéb, a nyugati diplomácia által előszeretettel használt negatív konnotációjú kifejezésket. 

A stratégiai autonómia kifejeződése érhető tetten abban is, hogy az Oroszországot, mint agresszort elítélő ENSZ-határozatok esetében India mindvégig tartózkodott, nem foglalt állást. Sőt mi több, szembefordulva az orosz kőolajra és földgázra (LNG-re) kivetett nemzetközi szankciókkal, India a legutóbbi időkig nagy mennyiségben vásárolt energiahordozókat Oroszországtól. Míg a háború előtt az orosz olajimport néhány százalékát fedezte az indiai szükségleteknek, kihasználva az alacsony diszkontárat, ennek a mértéke elérte a 30 százalékot is. Finomított formában ebből a mennyiségből jelentős szállítmányok érkeztek az európai piacokra is.

Kapcsolódó

Politikai földrengés Indiában, avagy egy újabb lépés a BJP-dominancia felé?

A szavazatok több mint 45%-át és a mandátumok kétharmadát megszerezve sikerült véget vetni a Mamata Banerdzsí és a All India Trinamool Congress (TMC) 15 éves uralmának.

vélemény India választások Szenkovics Dezső

Az indiai állásponttal kapcsolatos egyik legemlékezetesebb nyilatkozat az indiai külügyminiszter, Szubrahmanjan Dzsajsankar nevéhez kötődik, aki a pozsonyi GLOBSEC 2022 biztonságpolitikai fórumon egy panelbeszélgetés keretében arra a moderátori kérdésre, hogy India miért nem foglal egyértelműen állást és miért nem ítéli el Oroszországot, úgy fogalmazott, hogy „Európának ki kell nőnie abból a gondolkodásmódból, hogy Európa problémái a világ problémái, de a világ problémái nem Európa problémái.” 

A nagy nemzetközi visszhangot kiváltó nyilatkozat egy új geopolitikai realitást tükröz, ami arra utal, hogy Európa nem várhatja el Indiától azt, hogy ha az európai érdekek úgy kívánják, India azonnal és akár áldozatok árán melléje álljon, hiszen a történelem folyamán az európai országok is gyakran hallgatásba burkolóztak, amikor Indiának Kínával vagy éppen Pakisztánnal voltak, vannak konfliktusai. Ezzel a kijelentéssel is azt erősítette meg az indiai külügyminiszter, hogy ma már Indiától nem várható el az, hogy mások érdekei szerint cselekedjen, az indiai külpolitika középpontjában a saját nemzeti érdek áll.

A stratégiai autonómia egy másik ékes példája egy 2018-as eseményhez köthető. A CAATSA-dilemmaként elhíresült eset lényege az, hogy az USA 2017-ben törvényt hozott arra vonatkozóan, hogy szankciókkal sújt minden olyan országot, amely orosz, iráni vagy észak-koreai katonai és hírszerzési technológiát szerez be. Ezt követően, 2018-ban India egy 5,4 milliárd dollár értékű szerződést kötött Oroszországgal az S-400 Triumf légvédelmi rakétarendszer beszerzésére. 

A kínai és pakisztáni határvédelemhez az indiai hadseregnek égető szüksége volt erre a légvédelmi rendszerre. Éppen ezért Újdelhi közölte Washingtonnal, hogy ezek a beszerzések nem irányulnak az USA ellen és az ország számára létfontosságúak. A nyugati világ azt várta, hogy India is a NATO-tagország Törökország sorsára jut (ugyanezen légvédelmi rakétarendszer beszerzéséért kizárták az F-35-ös vadászgépek beszerzésére vonatkozó programból) és kemény szankciókkal kell szembenéznie, azonban a legnagyobb meglepetésre az amerikai törvényhozás 2018-ban egy másik törvénnyel úgy módosította a CAATSA-t, hogy az elnöknek lehetővé tették azt, hogy bizonyos feltételek teljesülése esetén úgynevezett „nemzetbiztonsági felmentést” adhasson egyes országoknak, majd 2022-ben a képviselőház egy nem kötelező politikai állásfoglalást adott közzé, amelyben kérte, hogy ezt a felmentést alkalmazzák India vonatkozásában.

Ennek eredményeképpen Joe Biden nem élesítette az előírt szankciókat Újdelhivel szemben. A történet tanulsága az, hogy miután a stratégiai autonómia jegyében India közölte Washingtonnal, hogy a légvédelmi rendszer beszerzése nemzetbiztonsági érdek, valamint egyértelművé tette azt, hogy a védelmi igényei szuverén döntések és nem tűri meg azt, hogy ebben egy harmadik fél vétójogot gyakoroljon, elérte azt, hogy a világ elsőszámú szuperhatalma felülvizsgálja a kérdésben megfogalmazott álláspontját és szemben a törökországi példával, ne élesítse a szankciókat.

Quo vadis India?

A fentiek alapján egyértelműen kijelenthető, hogy India számára adottak azok a szükséges feltételek, amelyek a közeljövőben egy potenciális nagyhatalommá varázsolhatják. Ugyanakkor azonban a 2026-os események, köztük is leginkább az USA–Izrael–Irán háború éppen arra világított rá, hogy az újdelhi kormány által választott út, a stratégiai autonómia útja nem egy kényelmes, minden kockázattól mentes középutas politika, hanem igencsak magas kockázatokat magában rejtő egyensúlyozás. Éppen a multi-alignment és a stratégiai autonómia korlátaira hívja fel a figyelmet az a tény, hogy a háború kitörését követően India hirtelen szenvedett valóságos veszteségeket gazdasági és diplomáciai téren egyaránt. 

Az Iránt ért támadásokkal szinte egyszerre vált fenntarthatatlanná az addig működő háromszög. Egyrészt elveszítette az Ománi-öbölben, Irán déli részén található Csabahár-kikötőt, mint a közép-ázsiai konnektivitás egyik stratégiai fontosságú infrastruktúráját, másrészt pedig éppen a multi-alignmentnek köszönhetően egyik fél mellett sem tudott teljes mellszélességgel kiállni, ami egyfajta szürke zónába taszította az országot. Mindezt tovább tetőzte az a tény, hogy India a stratégiai autonómiára hivatkozva távol maradt a konfliktus kezelésétől, ezáltal pedig a háború lezárására tett kísérlet kulcsszereplője a rivális Pakisztán lett. 

Kapcsolódó

Románia India számára stratégiai belépési pont lehet az európai piacra

India és az Európai Unió megállapodása a világ legfontosabb gazdasági partnerségei közé tartozik – jelentette ki pénteken Droupadi Murmu a Románia–India Üzleti Fórumon.

államfő diplomácia India államközi kapcsolat Európai Unió

Mindezek fényében Indiának minimum el kell gondolkodnia azon, hogy ebben a veszélyekkel teli és kiszámíthatatlan világban a több mint egy évtizede követett külpolitikai stratégia fenntartható-e, kifizetődő-e? Ugyanakkor India nagyhatalmi felemelkedésének nemcsak külpolitikai, hanem belpolitikai gátjai is lehetnek. Helyszűke miatt nincs lehetőség ezek mindenikének még csak a megemlítésére sem, de talán a két legfontosabb mellett nem mehetünk el szó nélkül. Az első ezek közül gazdasági természetű és dióhéjban arra hívja fel a figyelmet, hogy a kimagaslóan jó gazdasági növekedés ellenére Indiának szüksége van a tartós és széles körű iparosodásra, főleg olyan területeken, amelyek magas hozzáadott értéket képesek termelni. Ehhez azonban egyrészt minőségi oktatásra és produktív foglalkoztatásra, másrészt pedig egy versenyképes humántőke koncentrációra van szüksége az országnak. 

A második leggyakrabban hangsúlyozott akadály a belső társadalmi-vallási törésvonalak és az ebből adódó társadalmi fragmentáció. Ebben a kérdéskörben fontos kiemelni az indiai társadalomban folyamatosan jelenlévő hindu-muszlim vallási polarizációt és az ezzel járó kockázatokat, de nem mehetünk el a regionális egyenlőtlenségek vagy a szegények és gazdagok közötti kirívó jövedelem- és vagyonbeli különbségek mellett sem. A hindu-muszlim ellenségeskedésre a Modi-kormány által képviselt hindutva, más néven a hindu nacionalizmus is erős hatással van. 

Elég, ha itt csak a Dzsammu és Kasmír állam különleges státuszának, autonómiájának a 2019-ben történt eltörlését vagy az ugyanebben az évben módosított állampolgársági törvényt említjük. Ez utóbbi egyértelműen arról rendelkezik, hogy a 2014. december 31-én vagy azt megelőzően a Pakisztánból, Afganisztánból és Bangladesből illegálisan India területére belépő hinduk, buddhisták, dzsainák, szikhek, keresztények és párszik számára az állam lehetővé teszi a gyorsított állampolgársági eljárást. A felsorolásból azonban szembetűnően hiányoznak a muszlimok, ami miatt rengeteg kritikát is kapott a Modi-kormány. 

Végezetül pedig érdemes még egy pár mondat erejéig kitérni az indiai társadalom felső 10 százaléka, azaz a gazdagok és az alsó 40-50 százaléka, azaz a szegények közötti óriási szociális szakadékra, az extrém módon egy szűk körnél koncentrálódó jövedelem és vagyon kérdésére. A 2024-ben végzett kutatások eredményei azt mutatják, hogy a gazdagok, azaz a társadalom 10 százaléka, a jövedelem mintegy 60 százalékát, míg a felhalmozott magánvagyon mintegy 70 százalékát birtokolják. Ezzel szemben a szegények a jövedelem 14 százaléka, míg a vagyon mindössze 5 százaléka fölött diszponálnak, azaz nem rendelkeznek szinte semmiféle megtakarítással, ingó és ingatlan értékekkel.

Kapcsolódó

Harminckét év után Romániába látogat az indiai államfő

India államfői látogatás

Mint ezekből a konkrét adatokból és tényekből is látható, India nagyhatalmi törekvéseinek külső és belső gátjai egyaránt vannak. A helyes külpolitika megválasztása és a belső problémák és társadalmi feszültségek időben történő és hatékony kezelése nagymértékben meghatározza az óhajtott státusz elérésének esélyeit. Mindebből egyelőre az látszik, hogy külpolitika tekintetében India a saját maga útját akarja követni, elkerülve azt, hogy bármelyik nagyhatalom proxy-államává váljon. Saját fejlődését, valamint állampolgárai jólétét és biztonságát minden ideológiai vagy más értékek mentén történő elköteleződés fölé helyezi. 

Mondhatnánk azt is, hogy India egy civilizatorikus küldetéssel van jelen a világpolitika sakktábláján, a 21. század „Vishwa Mitra”-ja, azaz a világ barátja kíván lenni, aki a saját érdekeit szem előtt tartva hajlandó mindenkivel beszélni, de nem kötelezi el magát senki mellett. Jó eséllyel India globális szerepét jelentős mértékben fogja befolyásolni az, hogy ebben a polarizálódó és kihívásokkal, veszélyekkel teli új világrendek közötti átmenetben képes lesz-e a saját útját járni, azaz stratégiai autonómiáját megőrizni?