Napról napra durvul a szomszédunkban zajló háború és ennek beláthatatlan következményei lehetnek. Miközben az elmúlt három évben a frontvonalak alig mozogtak, a háború egyre inkább intenzívebbé vált a „hátországokban”. Oroszország brutális csapásokat mér Ukrajna városaira, kritikus infrastruktúrájára, miközben az ukránok egyre nagyobb sikerrel támadják az orosz katonai és stratégiai infrastruktúrát (földgáz- és kőolaj-kitermelő egységek, üzemanyagraktárak, tengeri kikötők, autópályák és vasutak, katonai repülőterek, légvédelmi radarok és katonai központok) és magát az orosz fővárost is. Az intenzív légicsapások mindkét oldalon civil áldozatokkal járnak. A minap az ukránok drónokkal mértek csapást az orosz drónirányítók elit egységének, a Rubiconnak a főhadiszállására. A támadás azonban célt tévesztett és Sztarobilszk városában működő Luhanszki Pedagógiai Egyetem diákotthonát találta el, amelynek eredményeképpen 21 fiatal, köztük lányok vesztettét életüket, valamint további mintegy 50 fiatal sérült meg. Hasonlóan magas számokat produkáltak az oroszok által civil célpontok ellen indított vagy különböző okok miatt azokat ért drón- és rakétacsapások is.

Az kollégium épületét ért ukrán támadást követően az orosz külügyminiszter, Szergej Lavrov, Vlagyimir Putyin utasítására hivatalos úton értesítette az Amerikai Egyesült Államok külügyminiszterét, Marco Rubiót arról, hogy Oroszország folyamatos tűz alá veszi Kijevet és támadni fogja az ukrán katonai létesítményeket, dróngyártó üzemeket és a döntéshozatali központok épületeit, ezért nyomatékosan arra kérte az amerikai felet, hogy evakuálja az ukrán fővárosból a diplomatáit és az esetlegesen ott tartózkodó amerikai állampolgárokat. Ezzel párhuzamosan az orosz kormány közzétett egy nyilvános felhívást is, amelyben minden diplomáciai képviseletet, nemzetközi szervezetet és külföldi állampolgárt arra szólított fel, hogy azonnal hagyják el az ukrán fővárost. Fontos hangsúlyozni, hogy Ukrajna Oroszország által történt megtámadását követően ez az első alkalom, mikor a moszkvai vezetés hivatalos úton figyelmezteti a Kijevben külképviseletekkel rendelkező országokat és nemzetközi szervezeteket a személyzet evakuálására.

Nem sokkal később egy újabb aggasztó hír járta be a világsajtót. Egy, az ukrán dunai kikötő, Reni irányába tartó drónrajból, valószínűleg az ukrán légvédelem által végzett drónelhárítási műveletek következtében egy orosz Geran-2 típusú drón átrepült az ukrán–román határon és Galac városának egy tízemeletes lakóépületébe csapódott be. A becsapódás pillanatában a drón teljes harci töltete felrobbant, amelynek eredményeként jelentős mértékben megrongálódott egy lakás és megsérült a lakásban tartózkodó hölgy és kiskorú gyereke. Miközben az oroszok tagadják, hogy bármi közük lenne a becsapódott drónhoz, a nemzetközi közvélemény és a Romániával szövetségben álló EU-s és NATO-tagországok elítélték a támadást és figyelmeztették az orosz vezetést, hogy a támadással egy újabb vörös vonalat léptek át és hogy a NATO keleti szárnyán elhelyezkedő országok határaihoz közel végrehajtott légicsapások elfogadhatatlan kockázatot jelentenek Európa biztonságára nézve. Mark Rutte NATO főtitkár is megszólalt. Nyilvánosan kijelentette, hogy Oroszország felelőtlen magatartása veszélyes lehet mindenkire nézve, hiszen az eszkaláció könnyen kicsúszhat az ellenőrzés alól. Ugyanakkor az USA NATO nagykövete, Matthew Whitaker, kijelentette, hogy a katonai szövetség készen áll megvédeni területeinek minden egyes négyzetcentiméterét. Elgondolkodtató azonban, hogy az incidenssel kapcsolatban sem az amerikai államelnök, Donald J. Trump, sem pedig a külügyminiszter, Marco Rubio, nem szólaltak meg. Sőt mi több, egy sajtótájékoztató keretében Rubio két kérdést is kapott (az egyikben a támadással kapcsolatos amerikai álláspontról, a másikban pedig arról érdeklődtek az újságírók, hogy az USA megvédi-e Romániát egy esetleges támadás esetén), de anélkül, hogy válaszolt volna, elbúcsúzott az újságíróktól, majd hátat fordított és elhagyta a termet. Ennek tükrében vajon mennyit ér még a NATO 5. cikkelye által nyújtott biztonsági garancia?

A hírek sorában a legfrissebb arról számolt be, hogy dróntalálat érte az orosz ellenőrzés alatt álló zaporizsjai atomerőművet is. Az erőműről annyit érdemes tudni, hogy Európa legnagyobb teljesítményű nukleáris erőműve, amely hat blokkból áll. A becsapódás a hatodik blokk reaktorterétől mindössze tíz méterre található turbinacsarnokba történt. Személyi sérülés nem történt és a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség első jelentései alapján a helyszínen a sugárzás nem emelkedett. Amennyiben azonban a hír igaz, elmondható, hogy mindössze egy kis lépésre voltunk csupán attól, hogy egy nukleáris katasztrófa bekövetkezzen. Egy olyan katasztrófa, amelyet immár nem csak Kijevben és Moszkvában, hanem sokkal szélesebb körben érezne meg a nagyvilág, egy olyan katasztrófa, amelynek súlyos és hosszútávú következményeit több százmillió embertársunk szenvedhetné el.

Mindezek a harci cselekmények arra engednek következtetni, hogy a háború egy újabb eszkalációs szakaszába lépett, amelyben a felek egyre több és nagyobb kockázatot vállalnak. Ennek a folyamatnak azonban kiszámíthatatlan és beláthatatlan következményei lehetnek. Nemrég Jeffrey Sachs világhírű amerikai közgazdász, a Columbia Egyetem professzora két nyílt levelet is intézett Friedrich Merz német kancellárhoz. Az első levelet még a múlt év decemberében tette közzé. A második levél 2026 májusában került a nyilvánosság elé. Mindkét levél arra hívja fel a figyelmet, hogy Európa egy végzetes háború felé sodródik és ennek megelőzésében Németországnak, mint a kontinens meghatározó országának, történelmi felelőssége van. Mint ahogy történelmi felelősség hárul magára Merz kancellárra is, hogy a háború további eszkalációjának vagy a béketárgyalások elkezdésének az útját választja. Sachs emlékezteti a német kancellárt arra, hogy több alkalommal is országa felelősségéről beszélt az európai biztonság tekintetében, azonban rámutat arra is, hogy az elhangzott nyilatkozatok és az azt követő tettek nincsenek összhangban. A professzor kihangsúlyozza, hogy az európai biztonság nem egyirányú és osztatlan, azaz egyetlen állam sem törekedhet saját biztonsága növelésére oly módon, hogy az mások rovására történjen anélkül, hogy ez ne vezetne instabilitáshoz. Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a kontinens csak és kizárólag akkor lehet biztonságban, ha Oroszország is biztonságban érzi magát. Éppen ezért a kontinens biztonsági garanciáinak rendezésében Európának vissza kell térnie az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) és a Helsinki Záróokmány által nyújtott keretrendszerhez és az ebben meghatározott elvek alapján kell meghatározni az európai békét és biztonságot garantáló feltételeket. Ez az út pedig egyértelműen a diplomácia útja.

Mindkét levelében Sachs hosszasan kifejti azokat az általa történelmi hibáknak nevezett európai eseményeket, amelyek a jelenlegi helyzet kialakulásához vezettek. Többek között felhívja a figyelmet az 1990-es német újraegyesítési folyamathoz kapcsolódó nyugati ígéretekre. Emlékeztet arra, hogy a nyugati nagyhatalmak, köztük az USA és Németország is egyértelmű ígéreteket tettek a szovjet vezetésnek arra vonatkozóan, hogy amennyiben nem akadályozzák a Német Demokratikus Köztársaság egyesülését a Német Szövetségi Köztársasággal, a NATO nem terjeszkedik kelet felé. A Szovjetunió felbomlását követően azonban a Nyugat elkezdte a NATO fokozatos bővítését keleti irányba és ezzel aláásta Oroszország bizalmát. Hasonló történelmi bűnnek tekinti azt is, hogy a NATO a dél-szláv háború idején ENSZ BT-felhatalmazás nélkül bombázta Szerbiát, hiszen ez az akció precedenst teremtett a nemzetközi jog figyelmen kívül hagyásával történő katonai beavatkozásra. Az Oroszország és a Nyugat (NATO) közötti viszony folyamatos romlását előidéző számos más esemény sorában a professzor különösen súlyos fordulópontnak tartja a 2008-as bukaresti NATO-csúcsot, ahol Ukrajna és Grúzia jövőbeli NATO-tagságát helyezték kilátásba. Sachs szerint az akkori német kancellár, Angela Merkel is felismerte azt, hogy az oroszok számára ez egy vörös vonal, ennek ellenére mégis elfogadta a nyilatkozatot. Az orosz–ukrán háború kapcsán súlyos német mulasztásnak nevezi Sachs a 2015 februárjában létrejött Minszk II megállapodás végrehajtásának ki nem kényszerítését Ukrajna részéről. A megállapodásnak ugyanis részét képezte az, hogy Kijev népszavazás útján rendezi a Donbasz status quoját, de ezt sosem tette meg, és a háború 2022-es kitöréséig eltelt hét esztendő alatt Berlin, mint a végrehajtást garantáló felek egyike, sem tett semmit annak érdekében, hogy ez megtörténjen. Sőt mi több, a háború kitörését követően maga Merkel volt az, aki elismerte, hogy a Minszk II. célja az volt, hogy időt nyerjenek Ukrajna felfegyverzésére. Néhány héttel később François Hollande egykori francia államelnök is hasonlóképpen nyilatkozott a megállapodásról. Ugyancsak a háború kapcsán marasztalja el az amerikai professzor Németországot abban is, hogy nem emelte fel a hangját és nem tiltakozott akkor sem, amikor 2022 áprilisában a háborúban lévő felek egy lépésre voltak a békemegállapodástól, azonban végül az ukrán fél nyugati, leginkább brit és amerikai nyomásra, elállt a dokumentum aláírásától. Mint ahogy hibaként hivatkozik az Északi Áramlat gázvezeték felrobbantására is, ugyanis állítása szerint a német kormány nem lépett fel kellő szigorral és eréllyel a gázvezeték megsemmisítése kapcsán annak ellenére sem, hogy régóta tudta, a történések mögött amerikai–ukrán szabotázsakció húzódik meg. Emlékeztet arra is, hogy még a háború kitörését megelőzően Olaf Scholz német kancellár amerikai látogatása alkalmával Joe Biden, az USA elnöke, nyilvánosan egyértelművé tette, hogy amennyiben Oroszország megtámadja Ukrajnát, az Északi Áramlatot az USA meg fogja semmisíteni. Ami hét hónappal később meg is történt, azonban Németország mind a washingtoni bejelentés pillanatában, mind pedig a bekövetkezett szabotázst követően csendben maradt, miközben súlyos gazdasági-pénzügyi károkat szenvedett el. Sachs felhívja a figyelmet arra is, hogy most érkezett el a cselekvés ideje, és Németországnak haladéktalanul párbeszédet kell kezdeményeznie Oroszországgal, különben, a legújabb fejlemények fényében, egyre nagyobb az esélye annak, hogy Európa is belesodródik a háborúba. Meglátása szerint a tárgyalás és a megállapodás tétje az új európai biztonsági architektúra kialakítása. Ennek alapja Ukrajna semlegessége, a NATO keleti irányba történő bővítésének végleges leállítása, valamint a kölcsönös és ellenőrizhető demilitarizáció kell legyen. A jelenlegi háború megoldásában pedig el kell rendelni a harcok leállítását és egy tűzszüneti megállapodást a jelenlegi frontvonalak mentén. Mind Kijevnek, mind pedig Moszkvának le kell mondania a határkérdések erőszakos rendezéséről és el kell kezdeni újraépíteni az európai-orosz gazdasági kapcsolatokat. Európának nem a fegyverkezésre és hadseregre, hanem a jövő technológiáira, a digitális technológiákra, a mesterséges intelligencia-fejlesztésekre, félvezető- és chiptechnológiára, valamint energiaipari fejlesztésekre kellene fordítania az erőforrásait – véli Sachs.

Az amerikai professzor által felhozott példákkal és eseményekkel lehet természetesen vitatkozni. Lehet pro és kontra érveket megfogalmazni. Talán mindenik általa felhozott érv nem is állja meg a helyét. Talán abban sincs teljes mértékben igaza, hogy Európának ne kellene költenie fegyverkezésre, na persze kérdés, hogy mennyit, mikor és miből. Egy dolgot azonban nem lehet csinálni: elvitatni tőle azt a megállapítást, hogy Európa mindeddig semmit nem tett a háború mielőbbi lezárása és a konfliktus diplomáciai útra terelése érdekében. Az Európai Unió és vezetői, valamint a tagállamok meghatározó politikusai mindeddig egyetlen narratívát építettek: Oroszország az agresszor, Putyin háborús bűnös és addig kell folytatni a háborút, ameddig nem sikerül Oroszországot a szankciók segítségével térdre kényszeríteni és egy Ukrajna számára igazságos békét elérni. Sőt mi több, nagyon sokáig az orosz–ukrán háború kapcsán még a béke szó emlegetése is főbenjáró bűnnek számított egyes európai fővárosokban.

Véleményem szerint ma már nagyon ruszofilnak kell lennie valakinek ahhoz, hogy ne lássa be, ebben a háborúban egyértelműen és megkérdőjelezhetetlenül Oroszország az agresszor. Mit ahogy nagy valószínűséggel az a megállapítás is helyénvaló, hogy mind Oroszország, mind Ukrajna követtek el olyan tetteket, amelyek még a háború körülményei között is nehezen megmagyarázhatók. De hát a háború nem egy egzakt tudomány, ahol jó eséllyel ki tudjuk számítani, hogy minden lépésünknek mi lesz a pontos következménye. Minden háborúnak voltak és valószínűsíthetően lesznek nem beszámított következményei. Ez az, amit a híres porosz katonai stratéga, Carl von Clausewitz A háborúról című művében a „háború ködjének” és az ebből származó „súrlódásoknak” nevez.

Mindez azonban nem vezethet oda, hogy hagyjuk a helyzetet tovább eszkalálódni, hogy meg sem kíséreljük a békés megoldás útjára terelni és ezáltal az egész európai kontinenst egy végzetes háborúba kényszeríteni. Talán nem túlzás ugyanis kijelenteni, hogy Európa a második világháború óta nem volt annyira közel a háborúhoz, mint napjainkban. Hiszen valljuk be, a körülöttünk zajló események arra engednek következtetni, hogy napról napra közelebb járunk az amúgy jó eséllyel még mindig elkerülhető borzadalomtól. Sachs ennek a felelősségéről beszél a német kancellárhoz írt két levelében. Ezért érdemes a leírtakon elgondolkodnia nemcsak Friedrich Merznek, hanem a brüsszeli vezetőknek is, akárcsak az európai fővárosok államelnöki hivatalaiban, kancelláriáiban, miniszterelnökségein és külügyminisztériumaiban felelős pozíciókat betöltő döntéshozóknak és tanácsadóknak egyaránt. Nemcsak saját országuk jövője, hanem mindannyiunk jövője van az ő kezükben! Ezért nagy a felelősség!