Megszólalt a héten a Mandinerben Veczán Zoltán és arról cikkezett, hogy az Ukrajna elleni brutális orosz agresszió áldozatává lett az a magyar-lengyel történelmi barátság, amely az elmúlt évszázadok legmeghatározóbb államközi kapcsolata volt Árpád-házi Szent László királyunk óta, akinek édesanyja amúgy a szintén államalapító Piast-dinasztiából származó Richeza lengyel hercegnő volt, lovagkirályunk pedig Lengyelországban született és ott is gyermekeskedett.

Az ezer évet meghaladó múltra visszatekintő hagyományos barátság, melyet bővebben nem részletez Veczán, de jó tudni róla, hogy olyan közösen tisztelt  kiválóságok tették örökemlékezetűvé, mint Nagy Lajos, Báthory István, Sobieski János, Bem József, Henryk Dembiński, Józef Wysocki és még sokan mások, illetve olyan lenyűgöző szolidaritási akciók fémjelezték, mint volt a Rákóczinak és kurucainak nyújtott menedék, 1848-49-ben a lengyel légiósok önkénteseinek áldozatvállalása, az, hogy Lengyelország 1939-es német, valamint szovjet megszállását követően elsőként a magyar állam nyújtott segítő kezet a lengyelségnek, vagy pedig miként segített a lengyel civil kurázsi 1956-ban a magyar forradalmárok ügyének – a jelek szerint ma már egyre kevésbé határozza meg a lengyeleknek a rólunk alkotott képét, az irántunk érzett rokonszenv pedig fogyóban van.

„Baráti ölelések idegenektől, túljelentkezés a varsói magyar szakra, együtt harcol, s issza borát – ez már a múlté, már ami a lengyel–magyar kapcsolatokat illeti.” – állapítja meg szomorúan a Mandiner munkatársa, aki Lengyelországban élő honfitársainkat faggatott arról, milyen ma ott magyarnak lenni és „miként élik meg, hogy értetlen, olykor gyanakvó tekintetek célkeresztjébe kerültek.”

1992. május 9-én, ami egy szombati napra esett, Tarnówban voltam, ahova az ’56-os magyar forradalommal tettekben is szolidaritást vállaló dél-lengyelországi város polgárainak egyesülete, a Tarnówi Magyarbarátok Társasága hívott meg. Az invitálásra az adott okot, hogy Bem szülővárosában azon a hétvégén került sor egy nagyszabású ifjúsági táncház-találkozóra, melynek díszvendége a kolozsvári Bogáncs Néptáncegyüttes volt, ahol nem kis meglepetésemre, az erdélyi fiatalokkal együtt helyi és környékbeli lengyel diákok kalotaszegi népviseletben és magyarul énekelve meg csujogatva ropták a legényest, a karikázót, a verbunkot, a szaporát, a hétlépést meg a porkát.

Megkapó élmény volt ez a javából. Viszont megesett velem itt még egy olyan história is, ami számomra soha sem feledhetővé teszi ezt a várost. Mert ott, az őszinte lengyel-magyar barátságnak egy olyan spontán tanújelét tapasztalhattam meg, amit elképzelni se nagyon lehet.

Az esti órákban az általam valaha ismert diplomatáink közül a felkészültsége és lelkesedése okán a legkiválóbbak közé tartozó akkori varsói magyar nagykövet, Engelmayer Ákos felajánlotta, hogy körbevezet a városban, melyet mi jóformán csak azért ismerünk, mert ő adta nekünk Bem Józsefet, az 1848/49-es erdélyi hadsereg főparancsnokát, de a település – mint megtudtam a kísérőmtől – már sokkal korábban része lett közös történelmünknek. Ugyanis Tarnów alapítója Spicymir, krakkói várnagy és királyi tanácsadó Nagy Kázmér király uralkodása alatt részt vett a Visegrádi Szerződés kidolgozásában, nagyban hozzájárulva a politikai és gazdasági együttműködés erősödéséhez Magyarországgal.

Hadd áruljam el közbevetőleg azt is, hogy Engelmayer Ákos az 1960-as évek eleje óta íróként, fordítóként a lengyel és a magyar értelmiség közötti kapcsolatok egyik kulcsembere volt, majd az 1970-es években kibontakozó lengyel ellenzéki mozgalmakkal szoros kapcsolatban állt, a Szolidaritás Szakszervezet tagjaként és Lech Walęsához közelállóként ő volt az első számú közvetítő a magyarországi ellenzéki körökkel. Neki köszönhető például, hogy 1986-ban a Varsó közeli Podkowa Lesnában kétnyelvű emléktáblát állítottak az 1956-os magyar forradalom 30. évfordulóján, ami „az Elbától keletre az első és egyetlen nyilvános aktus volt a 20. század legnagyobb magyar függetlenségi felkelésének emlékére.” 

A városnézés közben megéheztünk, és kapóra jött, hogy hamar utunkba esett egy kivilágított vendéglő. Viszont nem volt szerencsénk, mert az ajtaján a „Rendezvény miatt zárva”-tábla fogadott, és jól látható is volt, hogy odabenn éppen esküvőt tartanak. Már indultunk is volna tovább más helyet keresni, amikor téblábolásunkat megpillantva odajött egy, a bejárat előtt dohányzó úr, aki meghallotta, hogy számára ismeretlen nyelven beszélünk, és ránk kérdezett, kik vagyunk és mi járatban errefelé?  Amikor a nagykövet lengyelül elmondta tipródásunk okát, meg azt, hogy magyarok vagyunk, ellentmondást nem tűrően ránk szólt: „Egy lépést se tovább!” Karon ragadott bennünket és bevitt a lakodalmas társaságba, majd leintette a zenészeket és nagyhangon bemutatott minket. Hatalmas ovációval üdvözölt a vendégsereg és hiába szabadkoztunk, rögtön a főasztalnál, az ifjú pár mellett szorítottak nekünk helyet. Mindezt követték mosolygós koccintások, jókedvű vállveregetések, hogy a bőséges többfogásos étkekről ne is beszéljek. Szavakkal vissza nem adható az a rokonszenv és szeretet, ahogyan akkor és ott az ezer idegen lengyel emberek viszonyultak hozzánk, pusztán azért mert magyarok vagyunk, akik ráadásul egy olyan családi esemény részeseivé tettek, ahol kívülállónak tényleg nincs helye. Ők viszont nem így gondoltál, mert az ifjú pár, az örömszülők, a rokonok és barátaik el is mondták: lévén mi magyarok, számukra nem idegenek vagyunk, hanem családtagok. Elvégre, – s ezt azon az estén sokszor hallhattam, minden koccintás előtt – „Polak, Węgier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki.” (Lengyel-magyar két jó barát / Együtt harcol s issza borát.) De még ennek a bővített változatát többször is: „Polak, Węgier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki, oba zuchy, oba żwawi, niech im Pan Bóg błogosławi.” (Lengyel-magyar két jó barát, együtt harcol s issza borát, vitéz s bátor mindkettője, áldás szálljon mindkettőre. )

E számomra soha nem felejthető epizódnak is köszönhető, hogy ritka jóleső örömmel nyugtáztam azt, amikor 2006. március 24-én, Sólyom László az akkori magyar és Lech Kaczynski lengyel államfő Győrben felavatta a magyar-lengyel barátság első köztéri emlékművét, amely két, gyökereivel egymásba kapaszkodó tölgyfát ábrázol, illetve aláírták azt a Győri Nyilatkozatot, amely – több szervezet és együttműködő önkormányzat javaslatára – kezdeményezte, hogy március 24-ét nyilvánítsák a két nemzet barátságának napjává. Egy évvel később a magyar Országgyűlés 2007. március 12-én, a lengyel Szejm pedig március 16-án nyilvánította határozatban ünnepnapnak március 23-át, a Magyar-Lengyel Barátság Napját, kimondva azt is: ennek központi ünnepségeit felváltva, egyik évben, Lengyelországban, a másik évben Magyarországon kell megrendezni.

Ezt a maga nemében egyedülálló ünnepségnek először 2007-ben Przemyśl adott otthont, utána 2008-ban Debrecen következett, majd pedig 2009-ben Krosno volt a házigazda. 2010-ben Budapest III. kerülete, Óbuda rendezte meg az ünnepet, 2011-ben Poznań, 2012-ben pedig a Csongrád megye – azon belül is többek között Szeged és Ópusztaszer volt a házigazda, őket Tarnów, Eger, Katowice, Budapest, Piotrków Trybunalski, Veszprém és Kielce követte. 2020-ban Csepel következett volna, de a világjárvány közbeszólt és halasztás lett a dologból. 2021-ben szintén a Covid miatt maradt el a Magyar-Lengyel Barátság Napjának megünneplése. Viszont tavaly meg az idén a pandémia már nem lett volna akadály. Ennek ellenére sem Csepelen, sem pedig a még 2019-ben Andrzej Duda lengyel elnök által bejelentett dél-lengyelországi Bochniában nem tartottak azóta sem semmilyen barátságnapi rendezvényt.

Hogy miért? Úgy tűnik, a nagypolitika mindent felírt, Budapest és Varsó gyökeresen eltérő álláspontja az orosz-ukrán háborút illetően, ahogyan eheti cikkünk címében is fogalmaz annak szerzője ez ügyben végzetesnek bizonyult. A putyini agresszió oly káros módon szólt bele a lengyel-magyar barátságba, hogy annak csak múltja van, de jelene nincs. Jövője pedig semmi jóval nem kecsegtet.

Hadd adjam át rögtön is a szót Veczán Zoltánnak, aki publikációjának bevezetőjében ekképp foglalta össze megszólalásának indítékait:

„Lengyelországban három-négyezer magyar él, főként ideiglenesen ott tartózkodók vagy ott dolgozók a magyar konzulátus lapunknak adott tájékoztatása szerint. Noha hagyományosan Krakkót tekintjük a magyarbarátabb lengyel nagyvárosnak, valójában Varsóban működik az egyetlen bejegyzett, magyarokat tömörítő egyesület, a Lengyelországi Magyar Egyesület, hétvégi magyar iskolával, szakkörökkel, pezsgő kulturális élettel. Két merőben eltérő hátterű lengyelországi magyart kérdeztünk arról, hogyan élik meg a lengyel–magyar barátságot is próbára tevő orosz–ukrán háború mindennapjait.”

Az egyik megkérdezettet, Gizińska Csillát, ahogy meséli, „a szíve vitte Lengyelországba”. A Varsói Egyetem Magyar Filológiai Tanszékének vezetője a nyolcvanas években az Eötvös Loránd Tudományegyetemen ismerte meg lengyel férjét, és a rendszerváltás után a pár Poznańba költözött. Szerencséje volt, mert éppen akkor nyílt meg a krakkói és varsói után a harmadik magyar szak, aminek Gizińska Csilla alapítója is lett. Mint elmondta, óriási volt az érdeklődés, hiszen az első években a megadott 60 helyre 300-400 hallgató jelentkezett. 2002-ben Varsóba költöztek, ahol aztán egy egész kis magyar világba csöppentek. Itt „szinte mindennap voltak magyar kulturális események, volt diaszpóra, így a honvágyam is alábbhagyott” – mondja. Utóbb a tanszék vezetésére is felkérték, s mint fogalmazott: „a lengyelek részéről mindenütt őszinte szimpátiával találkozott, itt magyarként kivételes szeretet vette körül.”

Mindez a múlté, mert ez a kivételes szeretet mára elillant – derül ki a szavaiból. Ma már keserű beletörődéssel így kényszerül fogalmazni:  „Ez az utóbbi másfél évben jócskán megváltozott, bár aki ismert, nem fordult el tőlem azért, mert magyar vagyok – mondja –, viszont ha idegeneknek mondom, hogy magyar vagyok, jobb esetben semleges, rosszabb esetben negatív közönyt tapasztalok, s azt érzékeltetik, mintha nem egy oldalon állnánk.” Hozzáteszi: „A magyar kormány politikáját is értetlenül vagy vádlóan citálják, sokszor megkapja azt is: „Elfelejtettétek ’56-ot?” Ő pedig hiába igyekszik árnyalni a képet.

Arról is beszámol, hogy a hallgatóknál is hasonló volt a helyzet. „Tíz éve 150-200 felvételizőnk volt a 30 helyre, a konfliktus előtt is 100-120-an jelentkeztek, de amint kitört a háború, 2022 februárjában, a márciusi szemeszterkezdésre az elsőévesek háromnegyede egyszerűen elpárolgott. Olyan erős médiatámadás volt, amit az elsőévesek, akiknek még nem volt vesztenivalójuk, nem bírtak ki, 10-en se maradtak a 30-ból. A felsőbb évesek nem fordítottak hátat a magyar szaknak, a nyelvnek vagy a kultúrának, de alaposan át kellett velük beszélnünk a helyzetet”. Sőt, a konfliktus első napjaiban olyan erős magyarellenes hangulat uralkodott, – emlékezik vissza –, „hogy még a felsőbb éveseket is elbizonytalanította a sok támadás, amit más szakra járó hallgatótársaiktól kaptak üzenetben vagy akár személyesen emiatt. S bár ez hamar alábbhagyott, elmaradoztak a jelentkezők, idén a szak történetében először kellett pótfelvételit hirdetni a 30-as létszám kitöltésére.”

Ezek után érthető, ha a tanszékvezető nem optimista. Úgy látja: „azért is lesz nehéz visszafordítani e folyamatokat, mert a zsigeri magyarbarátság az idősebbek és a középgeneráció jellegzetessége volt, „az autóstopposok generációjáé”; a fiatalabbaknál eleve halványabb, s most az is ellenszenvbe vagy közönybe csapott át.”

Veczán másik információforrása a banki IT-szektorban dolgozó, szintén Varsóban élő Kovács Balázs 9 éve költözött ide, szeret a prosperáló, és biztonságos lengyel fővárosba élni, felesége lengyel, két kislányukkal együtt rendszeres vendégei a varsói magyar iskolának és a magyar programoknak is. Ő arról számol be, „igaz, hogy a magyar politikával nincsenek megelégedve a lengyelek, de magukat a magyar embereket nem ítélik el emiatt. A lengyel–magyar barátság gyökerei régiek, és ez politikától függetlenül mindig megvolt, most is szeretik a magyarokat. Ha meghallják, hogy az ember magyar – inkább az idősebb, 50-es, 60-as generáció –, fel­idézik a magyarországi emlékeiket, és alapvetően, ha bárhol megtudják, hogy magyar az ember, szimpátiával fogadják” – osztja meg saját tapasztalatait. Viszont, amint a politika síkjára kerül a beszélgetés, a hangulat rögtön megváltozik: „őt is többször kérdezgették, főleg a háború kezdetén, hogy mit csinál a magyar kormány, miért nem ítéli el eléggé az orosz agressziót.”

Elmondja azt is, hogy amikor őt faggatják a magyar álláspontról, igyekszik elmagyarázni Magyarország speciális helyzetét, az erősebb energiafüggést és gazdasági kapcsolatokat, rámutatva, arra: amit a lengyelek esetleg oroszbarátságnak tekintenek, az pusztán gazdasági és nem ideológiai természetű. „Lengyelországban gyakorlatilag párttól függetlenül mindenki keményen elítéli az orosz agressziót, mert megvannak a saját tapasztalataik, és persze, a magyar kormány is elítélte, de a lengyel elvárás az lenne, hogy teljes mellszélességgel ki kell állni az ukránok mellett.” – hangsúlyozza.

Szerinte ennek az elvárásnak a hátterében ott van a jószomszédi viszony éppúgy, mint a keresztény és civil szolidaritás, de e hozzáállásnak van egy jóval pragmatikusabb magyarázata is.  Úgy látja, a lengyeleknek is volt ellenszenve az ukránokkal szemben, elsősorban Sztepan Bandera lengyelellenes tisztogatásai és a volhíniai mészárlás miatt. Viszont, amit ehhez hozzátesz, abban nem is lehetne vele vitatkozni:

„Ettől függetlenül kicsit úgy érzem, hogy ők úgy élik meg ezt az egészet, hogy azért kell segíteni az ukránokon, mert ők lehetnek a következők. Nem kizárólag az önzetlen segíteni akarás és a híres lengyel szolidaritás van e politika mögött. Rettegnek az orosz betöréstől, hogy mire a NATO összeszedné magát, már megtörténik a lengyel Bucsa”.