Idén nem megyünk Oahura nyaralni – közöltem a családdal, miután latolgattam a bejelentés hatását, eléggé ki nem számítható utórezgéseinek amplitúdóját. Megértették. Maradt a B-terv, a „csakideabalatonra” verzió, amiben a lemondás kellő mértékben elegyedett a kiszámíthatóság komfortérzetével; bár – suttogják helybeliek – már a Balaton sem a régi: egyre inkább kezd hajazni holmi betonnal szegélyezett teknőhöz, mint magyar beltengerhez.

Azért arról a 12 ezer kilométerről nem tettem le végleg. Helyette nekivágtam egy 388 oldalas opusznak (László R. Judit és Szombathy Zsuzsa: I loko o ka poho lima o ke Akua – Istenek tenyerén. Magyarok Hawaiin. Pacific Egyesület, Kolozsvár, 2021), amely a földi paradicsomnak becézett szigetvilágról szól, sajátos megközelítésben. A szörfözés szaknyelvétől a magashegyi bringázásig meg a triatlonig mindent megpróbáltam kijegyzetelni, ami hasznos lesz, ha eljutok oda. Már azt is tudom, hol érdemes napfürdőzni, miért kell megkóstolni a lokális kulinária egynémely remekét, köztük a sehol másutt ennyire nem ízletes ananászt és annak étkekbe illesztett kombinációit. Melyik vízesést nem szabad kihagyni, és miért kell mégis pulóvert, esetleg hosszú nadrágot odacsomagolni, bár egyesek meg elárulták, hogy ez utóbbi bizonyult a leghaszontalanabb portékának.

A színorgiában tobzódó vegetáció illata helyett be kellett érnem a nyomdából frissen kikelt kötet bukéjával, és azzal a felismeréssel, hogy – járványtól függetlenül – a Hawaii-fílinggel megmételyezett interjúalanyok nem beszélhettek össze: a dolognak egyetlen magyarázata van, mégpedig a H-típusú vírus, mely nem válogat vérmérsékletben, szakmai orientációban és életkorban. Aki egyszer ott megjárta magát, az akár a mesékben, oda visszavágyik. Van úgy, hogy véglegesen. Ettől a mágneses tértől izgalmas a nyolc sziget világa, amely persze több apró szigetecske és atoll gyűrűjében böki át a Csendes-óceánt. Aki ottan vizet iszik, sósat és átlátszót, az nem feledheti… Honolulut. A kettős (időnként hármas) kötődések igencsak különös dinamikája pulzál a szövegekben: az otthoni- és itthoniság, a merőben más világban megtalált harmónia és az emlékektől terhes, hátrahagyott közeg üzenget egymásnak. (Érdekes módon a Tompa Andrea honvágy-regényének vibrálásaihoz fogható, azt más regiszterben továbbértelmező partitúra).

És még egy bónusz-konklúzió, vagy ha tetszik, visszaigazolás: a távoli szigeteken mintegy két és fél, háromezer magyar vagy magyar kötődésű ember közül úgy hétszázan manifeszt ragaszkodnak identitásukhoz, s innen meg egy háromszáz fős kemény mag az, amely mondhatni naponta-hetente megéli a helyi közösséghez való tartozást. Távol-keleti szuperszórvány, az ottani összlakosság nullaegészvalahány százalékát kitevő komponens, amely a maga nemében is színes és változatos palettája sorsoknak, szerencséknek, attitűdöknek. Ha módom lesz rá, alkalomadtán tényleg felkeresem őket.