Hálás-rideg téma: a margóra, bármily vastagon húznád is meg, csak apró betűkkel lehet úgy-ahogy bepréselni a szöveget – de inkább slágvortosan, rövidítésekkel érdemes operálni. Töredezett, és mégis feszes textus esélye kecsegtet ilyenkor. A centrum, az mindig sűrű és legtöbbször harsány, hogy ne mondjam, kongenitálisan öntelt. Kifele haladva meg nagyobb a szellősség, de a támpontok néha elárvulnak, oly messze sodródnak egymástól. Tájékozódási kényszerében ember és intézmény rendre így határozza meg magát (akár brutális elhatárolódás révén is). Ettől véli-reméli biztonságban magát: ha lekábésítva, de bejelöli helyét, s ebből fakadó mozgástér-potenciálját.

Léptékeket betartva majd mindenütt adja – diktálja – magát ez a viszonylagos reláció: a kontinens (nem éppen geográfiai) szélén lakozni egyszerre turisztikailag kamatoztatható állapot, kulturálisan hídszerepre hajazó lehetőség, és katonapolitikailag naponta megfontolandó faktum. Kárpát-medencei bontásban peremországnak lenni valami olyan, hogy (szervesnek mantrázott/becézett) része ugyan a képletnek, de az egész mégsem pusztán a peremek összege, ó, távolról sem. Ha meg a feladvány országos méretben érkezne, a vízfejű Magyarország és a Bukarest-függő Románia között az időzónán kívül a reflexek, késztetések szintjén jórészt az árnyalatoknál lehetne (még) elidőzni. Időnk pedig kevés, mert a lokális peremvilág is követel magának némi spáciumot e szövegben: patarétek, azomuresek, őrkők ürügyén. Időnként elemi erővel (a szociális, vagy vegytani robbanás dinamikájával). Vásárhelyen népszavaznának a kombinátról, Kolozsváron legszívesebben adminisztratív cselekkel törölnék a szeméttelep fluktuáló népességét, Szentgyörgyön meg abban reménykedhetnek a városházán, hogy a gettóból egyre többen törnek ki, és nem rambósdit játszani az Erzsébet parkban, hanem külföldre, ha lehet, de minél messzébb a magát makacsul újratermelő nyomortól.

Nem lehet egykönnyen megspórolni a viszonyulást, mely gyakran nem törődés, valós problémaérzékelés, inkább helyzet diktálta improvizáció. S mint ilyen, nem a megoldásra hajt; a figyelemmel kísérjük, foglalkoztat bennünket, továbbra is elváráshorizontunk része és hasonló kommunikációs puffancsok karéjában a kérdés maga, kertelés nélkül fogalmazva: a dolgok töke, változatlanul időszerű, mi több, aktualitása egyre nyomasztóbb. Mert diskurzus szintjén szajkózhatja ugyan a centrum – a mindenkori –, hogy az elszakított területek, a lehurbolt gyártási technológia, meg a perifériák végleges leszakadásának veszélye, ha ezek az üzenetek rapszodikusan, hektikusan válsághelyzetben nyernek teret… avagy kampánykellékként érvényesülnek.

A történet fonákja, hogy a perem ritkán lázad, ha mégis, erőtlen, ellobbanó tiltakozásra futja: opciója a kijjebb költözés, hogy valamerre elmozdul a centrumhoz viszonyítva. Ezzel az elkeseredett-pimasz gesztussal meg gondba sodorja a központot; arra sarkallja, hogy újfent bemérje helyzetét, centrális mivoltának más paramétereket keressen, agyaljon és ténykedjen azon, hogy újabb perifériákat nevezzen meg és „degradáljon” azzá, különben menthetetlenül felütné fejét az ezerpólusú káosz, és azt ugyebár senki sem szeretné, még egy zsákfalu legvégén meghúzódó extraperemlakó sem.