Bár régi és kipróbált vicc, most épp nincs nevethetnékünk: az oroszok nem álltak meg a spájznál, ott toporognak az ukrán határon, tele velük a Fekete-tenger, alig kétséges, hogy a Pruton túli instabilitás fokozásában is érdekeltek… és csak júniusra ígérték, hogy Putyinnak lesz ideje találkozni Bidennel. A mostani erődemonstrációk ugyanakkor befele is üzennek, hiszen ősszel parlamenti választásokat szerveznek Rosszijá Mátyban, és a hatalmon levő alakulat, az egyszerűség kedvéért elnöki pártnak nevezhető Egységes Oroszország nem hasít a felmérésekben; távol áll attól, hogy megismételje 2016-os 54,2%-os teljesítményét, a tavaly ősszel lezajlott regionális választásokon például éppen a moszkvai tanácsban tört előre látványosan az ellenzék, de a Jegyinnaja Rosszija országos támogatottsága is rendre 30 százalék körül gravitál. Alapos ráncfelvarrás következik tehát a 2001-es alapítású pártban (névváltozással, vezetői gárdacserével és egy mozgalommal való egyesüléssel), erre segít rá a kifele harciasságot mutató akciók sora, amelyet érdesre fazonírozott diskurzussal körítenek. Az elkerülhetetlen hadakozás perspektívájával riogató (pszeudo)elemzőknek figyelmébe ajánlom a több évtizedes kremli katonapolitikai hagyományt, mely szerint Oroszország akkor vonul ki, ha már elérte célját, illetve akkor vonul be, ha célt akar elérni. Előbbire példa a Közép-afrikai Köztársaság, ahonnan januárban távozott egy 300 fős katonai tanácsadói különítmény, miután az aranyban és gyémántban bővelkedő államban az oroszbarát elnököt újraválasztották; utóbbira pedig legfrissebben az azeri–örmény konfliktusba való „békefenntartói” belépés, és főleg annak időzítése jellemző eset.

Kiadós szunyókálás után Bukarest is felriadt; míg az ukrán határnál megejtett csapatösszevonások, a krími mozgósítás nem okozott különösebb fejtörést, a Fekete-tengerre átcsúszó hangsúly már Románia „egyetlen igazi és hű szomszédját-szövetségesét” célozta meg. Lett is azonnal konferencia török, lengyel, grúz és ukrán részvétellel: látni véltem, amint a felek tökéletes átkaroló műveletet hajtanak végre, és Szergej Viktorovics Lavrov, aki március 4-én töltötte be külügyminiszteri szolgálatának 17. évét, döbbenten áll a fejlemények előtt, nem lelvén ellenszerét e lendületes diplomáciai offenzívának. És lett nagy későn diplomatakiutasítás, méghozzá a bukaresti orosz katonai attasé helyettesének adták ki az útját külügyeseink. Majd Legfelsőbb Védelmi Tanács, amely a térségben kialakult helyzetet vette górcső alá, a Iohannis elnökre jellemző aggodalmat mintegy hatványozottan megélve. És következő lépésként jelent meg a hír a parti tüzérség (újabb) amerikai rakétákkal való megerősítéséről.

Ez az orosz izomtónusnövelő gyakorlat, mint utaltam rá, Washingtonnnak is üzen: hangulatot teremt a csúcstalálkozóra, ahol Navalnij sorsa csak lábjegyzet lesz a napirenden, és nem is biztos, hogy az első. Moszkva egyszerűen „rágyúr” arra, hogy meghatározó és kikerülhetetlen szereplőként tekintsenek rá a Trump-éra után, az edzés javát pedig már február elején letudta, amikor az EU főkülügyérét, Josep Borrellt leckéztette meg a diplomáciai etikettet teljesen felrúgó módon; tette ezt annyira otrombán és agresszíven, hogy a szakmában tapasztalt Borell nem is tudott érdemben reagálni a helyszínen, hanem utólagos (és igen kínos) magyarázkodásba kényszerült a vizit fiaskóját enyhítendő.

Jelképes erővel bírna, ha Biden és Putyin első találkozója valóban Ausztriában jönne létre, mint ahogyan 1945-ben is itt találkoztak a szövetségesek, majd felosztották övezetekre a később semlegességet fogadó országot. A Bécset is felszabadító szovjet haderő végül 1955 októberében kivonult, mert történészek szerint Hruscsov beérte azzal, hogy Olaszország és Németország közé egy neutrális osztrák állam ékelődjön. Júniusig viszont nem kizárt, hogy a Kreml még újabb jeleit adja egyre markánsabb, kompromisszumkészséget háttérbe szorító álláspontjának, és Antony Blinken csapatának alaposan elő kell készítenie a terepet, hogy ezt a nyilvánvaló orosz szándékot némileg ellensúlyozza.

Csúcstalálkozóktól csodákat várni dőre dolog: legfeljebb abban egyeznek meg a felek, hogy pontosan miben nem tudnak továbbra is dűlőre jutni – és (a konkrét előzményeket tekintve) már ez is „részsiker”. Addig meg folyik a kémkedés, a kiberkalózság, a közvetett gazdasági befolyással való nyomásgyakorlás, cinikus propagandacselek, vagyis minden a régi módi szerint, bár az új drónraj-technika fejlesztés iránti orosz érdeklődés például hozhat nóvumot is a NATO–orosz viszonyrendszerben. Nem vagyok a hipotézishalmozók híve, de azért itt a fináléban hadd kockáztassak meg egy felvetést: számolni kell azzal is, hogy a Kreml ezt a tavaszi befeszülést teljesen másra használja fel, hogy elterelje a figyelmet egy másik zónában végrehajtandó stratégiai lépéséről.