Harminc év kevés hozzá: hogy európai léptékű szállítási rendszerünk legyen, uniós szinthez fogható egészségügyünk, kontinentális nívót közelítő közoktatásunk…, és méltó módon viselkedő sajtónk. Ez utóbbiról éppen a miniszterelnök fogalmazott sommásan, a parlament folyosóján, amikor a riporterek „megrohamozták”, a plénumból kijövet. A szálában még javában fortyogott az ország újjáépítését célzó program vitája. Florin-Vasile Cîțu bizonyára feszült idegállapotban lehetett, hogy ilyen kommunikációs bakit megengedett magának, ezért nem indokolt messzemenő konklúziókra vetemedni az ügy kapcsán. Csak elgondolkodni kicsit.

Arról, ahogyan a politikus azt mondja például egy stúdióbeszélgetés során az élesebb kérdéstől sem visszariadó újságírónak, hogy aki csak kritizál, és nem tud alternatívát is nyújtani, az inkább hallgasson; vagy arról, hogy telefoninterjúban egy másik politikus már ordít a kagylóba, midőn a sajtómunkás merészkedik harmadszor is feltenni a kérdést, amire két ízben hadovázva, paneleket pufogtatva nem válaszolt érdemben; esetleg arról, ahogy újságírónk éppen sajtópert nyer egy helyi tanácsos ellen, aki úgy vélte, részrehajlóan tudósított egy őt érintő vitatott ügyben, és nem volt hajlandó felfedni forrását.

Bejelentett és utolsó pillanatban lemondott sajtótájékoztatókról, kordonok közé zsúfolt és biztonságiakkal „körített” médiaképviselőkről, helyi potentátok által megfenyegetett munkatársakról, kilóra megvett – és leparkolt – oknyomozó riporterekről, mikrofonállvány-szerű magatartásokról, okádásra késztető alákérdezős dörgölődzésről, igen, mindezekről bőven van mit regélni, amennyiben a Hazai sajtóviszonyok tegnap, ma és holnapután címmel szemináriumot kellene rendezni.

Ettől még a szakmát nem tanácsos lenézni, hergelni… és egyáltalán. A kormányfő a Victoria-palotába invitálta az őt irritáló sajtósokat, hogy akkor ott szervezett keretek között nyilatkozik. Egy határozott, és egyben visszafogottan elegáns hárítással (ami azért nem ritka módszer) többre ment volna.

Mert akkor most a sajtó – főleg annak „egy bizonyos része” – elkezdi módszeresen fikázni a koalíciós kabinet kommunikációját; és van mit: a kormányszóvivői intézmény masszívan diszkrét teljesítményéről, egymásnak és nemegyszer önmaguknak ellentmondó miniszterekről, pusztán közlési kényszerből nyilatkozó tisztségviselőkről, és válsághelyzetben egymásra mutogató szereplőkről.

Hogy Cîțunak mégis van szemernyi igaza? Annyiban igen, hogy a hírtévéknek parlamentbe, vagy kormányhoz akkreditált riportereit arra idomították, mindenképpen szólaltassák meg a célszemélyt, akár úgy is, hogy a céhtársak szavába vágva, agresszív hangfekvésben belekiabálják az arcába a kérdésnek vélt mondatot. Azért a másfél-két percért, amelynek információértéke gyakrabban tendál a nulla, mint az egy fele.

És különben is, miért ne lenne a média annak a társadalomnak a hű lenyomata, amelyről – hellyel-közzel, ha árnyalt összképet nem is, de – majdnem releváns pillanatfelvételt igyekszik nyújtani?