Várom az őszi tanévnyitást, de nagyon – kamaszlányos apaként drukkolok, hogy oktatásbeli dolgaink októberre-novemberre 70 százalékban rendeződjenek úgy, ahogy mondja=reméli a szakember, ki tanodát igazgat. Talán az első félévben elválik, hogy egészségügyi nevelés lesz vagy szexuális felvilágosítás (én inkább az és kötőszót ékelném be). Évtizedek óta nyomasztó adósság, egyrészt mert az Egészségügyi Világszervezet elvárja, majdhogynem sürgeti, másfelől – és ez a nyomósabb ok – mert jó ideje uniós éllovasok vagyunk a leányanyák 10 százalékos számarányával, mi több, a korcsoportban jegyzett gyermekágyas halandóság adataival is tartjuk kontinentális elsőségünket.

Jól emlékszem, hetedikesek voltunk, és a biológia-kémia szakos tanárnő minket, fiúkat testületileg kiküldött az osztályból, a lányok meg maradtak… tudtuk-sejtettük, hogy ott valami „női” dologról eshet szó, némi frusztráltság, meg egy kis okoskodás töltötte be a folyosót, és vártuk a nyolcadikat, mert a nagyobbaktól már tudtuk, hogy tankönyvileg is közelebb kerülünk az igazsághoz. De az igazsághoz mostanában másként szokás viszonyulni.

„Ez a törvény valamennyi romániai szülőnek szól. A veszélyeztetett személyek nagy része, akikről Önök beszélnek, tisztelt kollégák, még csak az oktatási rendszerbe se jutnak be, ha már azt szeretnék, hogy veszélyeztetett emberekről beszéljünk. Ott egy kultúráról van szó, amellyel szintén másként kell megküzdeni [itt a felszólaló a combate igét használta, amely bármelyik rokonértelmű kifejezésében agressziót, ellenszegülést, cáfolatot jelent]. Tudjuk nagyon jól, melyik etnikai vagy kulturális kisebbségről beszélünk.” Nem szokásom bőven idézni politikusokat, de ez a szöveg a jegyzőkönyv szerint is elhangzott a román felsőházban egy liberális politikus artikulációjában. Ennél már csak durvább szemantikai és retorikai regiszterek következtek egyéb, jobbára ellenzéki szereplőktől. Ezek után ugyan mit várhatnék fejleményként.

A gyermek, pontosabban a kiskorú politikai eszközzé silányítottan nem tiltakozhat sem a bukaresti törvényhozásban, sem egyéb tisztelt házakban, hol a pedofília elleni küzdelmet kotyvasztják az álpolgári prüdéria firhangjával kendőzött, homofób kitételekkel. A gyermek persze jól jön iskolaavatáson kampányidőben, június elsején a parlamentben fotózkodó statisztériaként, felhabzó populista tirádák alanyaként, mikor a gyermeknevelési pénz azonnali hatványozását követelik szónokok.

Eddig a szolgálatos bűnbak rendre a menekült, a nemzeti (és nem csak) kisebbség, a hajléktalan, a nemzetietlen neomarxista volt. Most eljött a frissítés ideje: a gyermek miatt van mindez. Mert növekszik, értelme gyarapodik, mert kételyei lehetnek, mert kérdez. És mert nem járja már a bezzegamiidőnkbenes sopánk, vagy a missziós mártásban tocsogó cinizmus.