Mint egy lassított felvételen, ahol az arcvonások, a háttér redőzete és a fényviszonyok egyaránt fokozatosan bomlanak ki – nagyjából ehhez fogható a hazai közmédia tájékán zajló eseménysor… valójában nem is sorozat, inkább rapszodikusan villanó flashek: két fénybomba között a tapogatózás, a sötétben való bénázás. Jó ideje, hogy rettegek elkésni egy filmről, előadásról, mert az előtérből a sötét terembe lépve botladozom, kiszolgáltatott vagyok, míg a helyemre botorkálok (persze, mert fél szemmel a vásznat vagy szcénát nézve, nehogy kihagyjam az élményt, pedig hát nem inkább a lábam elé...).

A film jó ideje pörög az 1994-ben megszabott (elunt) forgatókönyv szerint, melyet 1997-ben átírtak, de nem eléggé. 2017-ben még regisztráltunk egy nekirugaszkodást, amely a Dragnea–Iohannis kötélhúzás döntetlenbe torkolló részét képezte. Közmédiánk – 89-től számolt korára és a szakma dinamikájára való tekintettel – megérett egy új törvényre, mondják sajtómunkások, médiamenedzserek és a témában járatos szociológusok, kutatók egyaránt. De ez most nem látszik prioritásnak. A decemberi hatalomváltás hajnalán már ott szerepelt a célkitűzések, teendők között a köztévé és közszolgálati rádió vezetőségének leváltása, január elején újra téma lett, februárban szintén, majd – enyhe túlzással – bekerült a koalíciós egyeztetések fősodrába. Annyira, hogy ott el is akadt pár hétre. Kifele a fanyalgó olvasat szerint ez úgy jött le, hogy „már megint nem tudnak megegyezni a koncon”, meg hogy „no lám, újabb vezetői posztokat kreáltak, mert csak így lehetett dűlőre vinni, és végül mindenkinek jutott”. Valójában jóval egyszerűbb a képlet: nem kétlem, politikailag fontosabb lehet egy úgymond erős minisztériumban kialkudni akár az államtitkári pozíciót, vagy kényesnek tartott megyében a prefektusi posztot, mint a médiacsomaggal bajlódni. Merthogy pakkban érkezett a feladat, eredetileg tévé, rádió és a nemzeti hírügynökség, melyhez – mint utólag sejteni lehetett, taktikai megfontolásokból – hozzájött a Nép Ügyvédje című tétel. Végül a vezetői beosztások „sejtosztódásával” sikerült áthidalni a patthelyzetet. Ez az elvi döntés egyébként nem öncélú: eddig a tévét-rádiót a pártok, a kormány és az államelnökség által delegált, illetve az alkalmazottak voksai révén választott tagokból álló testületek irányították. Kebelükből került ki az elnök-vezérigazgató, aki már a nevéből adódóan is összetett munka-és hatáskörrel rendelkezett. Olyannyira, hogy amit elnökként döntött, azt vezérigazgatóként hajtotta végre… és ugyancsak elnöki minőségében ellenőrzött. Ezt a logikátlan állapotot szüntetné meg a funkciók törvénymódosítással való szétválasztása. A többi, mármint a jogszabály szövege marad a régiben – bezzegelnek a kritikusok, akik a közmédia továbbra is átpolitizált jellege, de legalábbis politikai behatása miatt emlegetnek látszatreformot, elakadt szándékot, miegymást. Félszájjal elejtett parlamenti szakbizottsági utalások ugyan további módosításokat sejtetnek… valamivel arrébb.

Április elején vagyunk, és jó eséllyel még egy bő hónapba telik, mire a kérdésben tisztábban látunk. Addig felpörögnek a találgatások, az ilyenkor klasszikus szivárogtatások, villámcáfolatok és hírbe hozása konkrét jelölteknek, a lebegtetés. Majd elül az utolsó fodrozat is. Vélhetően függőben maradnak olyan vetületek, mint a hatékony civil kontroll, az intézményen belüli szakmai pályaterv- és perspektíva statuálása, a közszolgálati feladatokat is vindikáló kereskedelmi médiaszereplők megjelenése, hogy a rádió- és tévéilleték visszavezetéséről ne is beszéljünk. Ez utóbbit meglehet, ebben az esztendőben nem időszerű bolygatni, érjük be annak (f)elismerésével, hogy 2016-os megszüntetése alaposan kikezdte a közmédia addig is viszonylagos függetlenségét. A közszolgálatiság (akár törvényileg való) újraértelmezését az is sürgetővé teszi, hogy olyan tételek maradtak kellő szabályozás nélkül, mint a közben igen fontossá vált online felületek használata és azok szerzői jogi vetületei, de az is, hogy e felületeken közzétett tartalmakra az Országos Audiovizuális Tanácsnak jelenleg nincs kimondott ellenőrzési hatásköre. Konjunkturális és igencsak értelmezhető továbbá a külsős produkciók szerepe, mindeddig nem sikerült leállítani az úzust, miszerint kiszerződött műsorokkal megesik, hogy a tévé infrastruktúrájával, időnként műszaki személyzetével gyártják le… és adják el a tévének. Ha a tényleges szándék tetté nemesülne, leginkább kontextusában lenne szerencsés az egész problémaköteget értelmezni és átfogalmazni. Például egy olyan tájékoztatási kerettörvény révén, amely az eddiginél hangsúlyosabban kimondja a közhasznú és közérdekű információkhoz való jogot, és amely szavatolja, hogy az állampolgárnak lehetősége és módja legyen arra, hogy (az Országos Audiovizuális Tanácshoz való folyamodáson túl) számon kérje-jelezze, ha nem kapja meg az őt megillető infóadagot. És ebben az újrafogalmazott médiatörvény-csomagban hangsúlyosan szerepelnie kell az árnyalt és minél részletesebb szakmai minőségi szabványrendszernek: ez ugyanis előfeltétele a sajátos, de időközben részben módosult közszolgálati funkciók betöltésének. Újólag szükséges leszögezni – ebben az idén tavasszal keltett közszféra-ellenes hangulatban –, egy országnak, egy társadalomnak meg kell engednie magának azt a luxust, hogy nívós rádió- és tévészínháza legyen, színvonalas fesztiváljai, s hozzá méltó teljesítményű kórusai, zenekarai.

Telesuli, különleges kihívásokkal élőknek szóló műsorok, giccs- de legalább manelementes folklórkínálat, sportesemények közvetítése, izgalmas talk-show-k, humanitárius kampányok – mindezt a közmédia adásrácsaiban lelni fel leginkább, a kereskedelmi adók jó esetben hihetően elmímelik ilyen jellegű szándékaikat. A teljesítmény színvonalát és a kétséges adáspolitikát számonkérőknek sok mindenben igazuk van: a nézettségi-hallgatottsági adatokon van mit javítani, a köztévé esetében nem is keveset. Mindent összevetve csak igen visszafogott bizakodással gondolom azt, hogy 2021 tavaszán kezdetét veszi az a hosszas, időnként elakadó folyamat, amelynek révén, 27 évvel a működését szabályozó törvény megszületése után, a romániai médiatérben a közszolgálatiság fokozatosan visszanyerheti az őt illető pozíciókat és ezzel együtt önbecsülését.