Túlságok

A „strekkentúl”, vagy a „túlavizen” két olyan pereme volt a falunak, amely behatárolta az egyébként (kelet–nyugati irányba) alsó- és felsőre tagolt települést. Drónom ha lett volna, s rajta kamera, könnyen, szinte földrajzórányi pontossággal rögzíthette volna a vasúti töltés és a folyó hol egyenes, hol szeszélyeskedő vonalát. Akkoriban (pl. a 70-es évek derekán) még egy bumeráng is kivételes élménynek számított: kellett hozzá a kolozsvári keresztanya, meg annak idejekorán Ausztráliába kievezett keresztapja. Sötétbarnás-vöröses páccal kezelt fakifli; önfeledten röppent a kukoricás fölött, néha elakadt a csatasorba állított málészájú „dzsidások” között, többnyire viszont fegyelmezetten visszapörgött a kibocsátás helyére. Paraméterek között viselkedett, nem lengett ki, kerülte a túlzásokat – mondanánk egy termelési ügyeket tárgyaló pártgyűlésen, ha volna még ilyen. Mármint párt az akad, s hozzá aktíva is, de négyévente, ha észlelhető a jelenlétük, kampánynaptár szerint kelnek s feküsznek (termelnek voksot, őrzik a pecsét becsét)… most épp megint bóbiskolni készülnek.

Nincs bennük az a kitartás, az a stramm hozzáállás, mint egy hétpróbás alkeszben mondjuk, aki elborult tekintettel még egyszer nekifut túlsúlyos kocsmai ellenfelének, bár tudja, hogy megint lebruszlizzák, mint a múltkor, s még Ibolyka sincs a söntés mögött, hogy lássa, mekkora ándungja van. Túlzásba vitte az italozást – mondják majd három évre rá, mikor a pap már részvétet kívánt a hant mellett toporgó családnak, ezzel mintegy jelt adva: lehet pálinkát hörpölni a temető bejáratánál, hozzá fél falás kalács. A tort sem turbózzák agyon manapság, sietős-kapkodós ceremónia, annál hamarabb kezdődhet az osztozkodás a… vagyon és a nincsen.

„Mer akkó van mit a tébe aprítani, ha kerüled fiam a luxat, a flancolást, nem tesze úgy, mint egyesek, hogy feszt rúgnak a fingjak után” így a-val, aranyosszékiesen okított apai nagyanyám, ki fukar lévén összevonta a kalács helyett adott jótanácsot saját fösvénységének apologetikájával.

A határral, a tól-ig-ok tologatásával, centizésével mindig volt gondom elég: elbaltázott, lekésett irredentaként folyvást érdekelt, hogy mi van a demarkációs vonalon túl, ha már nem bírtam rájönni, hogy egy térképen a plajbász – ha vastagon fog, ha tűhegyesen karcol – miért pont ott halad el, torpan meg, vált irányt. (Banglades hepciás kontűrjei éppúgy izgattak, mint Egyiptom vagy Mauritánia léniával megvont mezsgyéi). Nyolcvanban épp osztálykirándulásról zötyögött a vonat Pestről visszafele, és a forintra váltandó, de el nem adott rumot kólával keverve kortyolgattuk le aprádonként az éjszakát. Már igen jó hangulatban valami ad-hoc kiáltványt írtunk, és a közben kiürült rumospalackba gyömöszölve kidobtuk az ablakon. Csakhamar kiderült, hogy az üzenet már „román földön” landolt: volt is efemer hajnali feszengés a „túlkapás” miatt, de a kolozsvári peronon mégsem a szeku, hanem a türelmetlen szülők csokrétája fogadott.

Újabban a határértékekkel és szélsőségekkel valamivel türelmesebb volnék (a közben eltéblábolt negyven esztendő csak jó volt valamire), mintha szelektíve(bbe)n viszonyulok: az ipari mennyiségű nettó butaságot még elnézem-forma, az uszítással, amelynek iskolapéldáját épp a napokban regisztrálhattuk egyik pályatársunk ellen, szóval a harsánykodó intoleranciával továbbra sem tudok mit kezdeni. Mert bármilyen felfokozott állapotban lenne is, betűvetésből élő ember nem fenyegethet halálosan. Még akkor sem, ha macsoid tömbmagyar (mert most minek itt direktbe székelyezni, ugye) megfelelési reflexeit sekélyes, pamfletnek szánt fordulatba bugyolálja. Vörös vonal – mondják diplomáciában, meg most már belpolitikai üzengetésekben is előjön. Hogy amit nem illik, nem szokás, köztudottan nem jó átlépni. Vagy feszíteni. Igen, azt hiszem, bármennyire is képlékennyé váltak a körvonalak, viszonylagossá az értékek, dinamikussá a szemlélet, mindig van egy pont, amit ha feladunk, végképp elcsúsznak a dolgok.

,,Túlavizen ott faragják azt a fát, / amelyikre Bajka Sándort akasztják” – szól a helyi, új keletű ballada utolsó szakaszának kezdete. Ott túl a folyón, a Csókás nevű dombra mondta volt nagyanyám, hogy szerinte ott filmezték le a Holdra szállást. 62 évesen (a jelenlegi amerikaiak egyötödével karöltve) nem hitte, hogy Armstrongék tényleg két és fél órát időztek a szomszédos planétán. Az Aranyos másik partján levő kúpszerű, erodált felületű domb mellett most épp a sztráda, a Bors–Brassó autópályának csúfolt megaépítmény egyik szakasza ereszkedik neki a folyó feletti hídnak: mama biztosan erre is csóválná a fejét. Átellenben meg, az évtizedek óta begyepesedett kisnyomtávú vasút töltésén túl, ott az új temető; még csak tucatnyi sírral, de jelezve, hogy lét és elmúlás térbeli viszonyában az átengedett területnek igenis, konkrét, betonsasfás-drótkerítéses korlátai vannak.   

banner_fqCTjirk_Double Rise 3oo.jpg
banner_slFPWcPP_WhatsApp Image 2021-07-23 at 15.48.23 79o.jpg

Kimaradt?