vagyis kemény külső réteg, ami egy növényt, tárgyat, dolgot kívülről beborít. És egyben véd – tenném hozzá mintegy továbbgondolva az értelmező szótár eligazítását. Minap egykori szakmatárssal és baráttal beszélgettem hosszabban telefonon; aránylag rendszeresen eltársalgunk, most a járvány lanyhulásával talán ritkásabban: köz- és magánéleti ügyek, ismerősök, némi sajtó, effélék kerülnek szóba. A pandémia is persze, s hogy mivé torzult a világ általa. Beszélgetőtársam szerint (is) valamennyi tartalékot kifacsarta ez a kór, és nem csupán abban látja a veszélyt, hogy minden viszonylagossá züllött – maga az arányérzék is hatványozottan relatívvá vált, és a kritikai szemléletet javában körbehímezték a cinizmus cirádái. „Már nem renget meg majdnem semmi, nem tudok mérgelődni, sajnálni, együttérezni. Lehet, hogy az évek is beleszólnak, de mintha megkérgesedtem volna” – teszi hozzá, és nem tudom rádiós fülemmel a hangjában nem észlelni a rezignáltságot, amint közben „okos fejével biccent”, míg ezt mondja a mobilba.

Pedig ugyanakkora eséllyel lehetett volna (kicsit is) másképp: hogy a nagy baj, s ez a hosszas kavarodás – az egyértelmű és drámai veszteségek mellett (vagy ellenében) – kigyöngyözi a szolidaritás meglepően friss formáit, élesíti rég tompának hitt empátiakészségünket. Hogy találékonyak leszünk és formabontók, helyzethez, válsághoz szabott helyzetfelismeréssel és reakcióidővel. Hogy a kilendült tengelyt nem igyekszünk minden áron nagy keservvel visszatuszkolni, de képesek lennénk új pályákat megsejteni s talán kipróbálni. Részben meg is történt ez, vannak sikersztorik, utólag is megilletődöttséget keltő gesztusok, és igen, a humor is átvészelte a maga módján a nehéz időket. De mindez nem szervesült folyamattá, jelenséggé, inkább elszigetelt példák csillantak a parttalan sodródásban.

És közben megkérgesedtünk: ki-ki másként, vérmérséklete, morális alkata és… szerencséje szerint. Arra mindenképp jó, hogy megvéd, újabb csapások már nem érnek elevenbe, óvja a maradék értéket ott legbelül. De egyben szorít is ez a hevenyészett, és mégis makacs páncél: léptékekkel szerényebb komfortzónát „biztosít”, egykori énünk pulzáló ritmusát korlátozza és rászoktat a fokozott kockázatelemzésre úgy, hogy sokan nem is tanultunk erről annak idején.

Fakérget szoktak meszelni, dróthálóval, egyéb ellenálló anyaggal körültekerni gondos gazdák, hogy ha a szárazságot és kórokozókat átvészelte a liget, legyen esélye meghálálni az odafigyelést, és serény fogú rágcsálók ne akasszák meg rügyeknek bomlását. A mi humán-kérgesedésünkre egyelőre nem látom az írt, az enyhet adó szert, hacsak az idő nem…