Állítsunk szobrot, nyilatkozzunk ünnepit, vagy szervezzünk happeninget/tematikus flashmobot – ehhez fogható dilemma előtt álldogáltak valamikor ez év tavaszán a NOB lausanne-i székhelyén az ötkarikás mozgalom aktuális korifeusai. Leginkább a harmadik variáns tűnhetett kézenfekvőnek és költségkímélően járványbiztosnak, amennyiben a villámcsődület nem lett volna egyéb, mint öt gyermek, amint különböző színű karikákat kerget megfelelő díszlettel és zenei aláfestéssel körítve. Nyilván egy olimpianapot, amelyet immár harmincnegyedjére illik megülni, aligha lehet letudni ilyen minimál-produkcióval. A sebészprofesszor, aki a 104 tagországot képviselő szervezet vezető grémiumának elnöke, most inkább azon töri a fejét, miként vészelje át az intézmény a játékok majdnem egy hónap múlva  kezdődő idei nyári kiadását. Eddig sem volt könnyű de Coubertin báró hagyományát rendre újraértelmezni: hogy miközben a világ – s vele a sport világa is – halad és változik, az esszencia stafétabotja mégis aránylag sértetlenül találjon négyévente méltó gazdára.

Sorsszerű, de nem fintormentes: a házigazda Japán lakosságának hetven százaléka áprilisban még nem kifejezetten lelkesedett a harminckettedik felvonásért, az viszont borítékolható, hogy a szervezettség, szorgalom és önfegyelem kategóriában pódiumos nemzetnél nehezen lehetett volna találóbbat kapni egy ennyire atipikus világrendezvény lebonyolítására.

Lesznek-e rekorddöntések, mennyire fog menet közben beleszólni rangsorokba a vírus, egyáltalán fair-e úgy viadalt hirdetni, hogy a kevésbé tehetős államok versenyzői még sanyarúbb körülmények között készülhettek, mint a klasszikusan nagy sportnemzeteké. És hol nyernek a dolgon a szponzorok, meg a tévétársaságok – újabb feladványok a tucatnyi meglévő kérdés mellé. Lehet majd üzenni, akár politikai felhanggal is telített gesztusokat tolerálni, vagy presztízskérdéssé degradálódik a NOB szemében a kérdés. Észak-Korea hivatalosan bejelentett távolmaradása még csak nem is meglepő, de számítani kell majd izraeli–arab, vagy iráni párosításokra, vagy örmény–azeri találkozókra például küzdősportokban, meg arra is, hogy totalitárius rezsimek küldöttségei foghíjasan térnek haza az augusztus nyolcadikai zárónap után. Mint ahogyan az is biztosra vehető: a játékok idején az ókorban szokásos fegyvernyugvás példája nem fog világméretű tűzszünetet generálni. 

És mégis bizakodóak lehetnénk a biznisz, a politika árnyéka dacára érvényes médiatermékként eladott olimpiára várakozva: két éve 8,8 millió eurót ért meg egy gyűjtőnek az alapító 14 oldalas felhívása, amelyet a NOB megteremtése előtt két évvel és az első modern kori ötkarikás játékok előtt négy esztendővel, vagyis 1892-ben olvasott fel Coubertin báró a Francia Atlétikai Szövetség ötéves születésnapi rendezvényén. És ha már születés, az elmúlásról sem tudunk úgy tenni, mintha… Igaly Diánát, a 2004-es athéni olimpia aranyérmes sportlövőjét 56 évesen terítette le a vírus. Coubertin korában a nők egyébként csak nézőkként jöhettek számításba, a báró jóval kevésbé idézett mondatait nem lehet el nem hangzott szentenciaként kezelni. „Az igazi olimpiai hős a férfi egyén, ennélfogva se nem nő, se nem a csapat.” Továbbá: „Egy női olimpia nem lenne praktikus, sőt, érdektelen és esztétikát nélkülöző, valamint – ne féljünk kimondani – inkorrekt lenne.”

Meredeken hangozhat, de az olimpia több stadionhosszal lekörözte a COVID19-et: 125 éve „fertőz”, és jó okunk van rá azt gondolni, kezelése csakis újabb kiírásokkal oldható meg.

(Borítókép forrása: Wikipédia)