Olvasom, hogy az USR-Plus „forradalmi” döntésre szánta el magát: kiiktatja soraiból a volt titkosügynököket. A verdikt félig jogos, hiszen az USR statútumában szerepel tételesen az ilyen jellegű tiltás; a pluszosoknál némi kavarodást okozott a hír ezen az amúgy is felhevült júliusi deréktájon: több jel utal(t) arra, hogy a párt alapításánál egykori szekusok & fiaik-lányaik is ügyködtek és… szóval enyhén kényes tétel ez, akárhonnan is „figyelnénk meg”. 

A dolgok logikájából eredően indokolt a szkepszis, hogy miközben szervek volt alkalmazottainak tilos pártkönyvecskét magukhoz venni, a fedezékben működők, vagyis hát aktív ágensek flottul grasszálhatnak megyei szervezetekben, országos testületekben, parlamentben és kormányban, vagy bárhol egyebütt, ahová a párt delegálja őket. A meleg és az időhiány miatt most nem következnek briliáns leleplezések, oknyomozói bravúrok, csak egy enyhe árnyékfoltos mellékelágazás…

Van vagy két évtizede, hogy fiatal filozófiaszakos hallgatót ismertem meg, ki egyazon villában bérelt szobát. Csendes, jóérzésű, művelt srác, aki még egyetem előtt versenyszerűen úszott. Diplomaszerzés környékén keresték meg, hogy dolgozna-e velük. A friss végzős mérlegelt, és egy líceumi tanári poszt/egyetemi karrier bizonytalan ígérete meg egy szülővárosába szóló (jóval pénzesebb) ajánlatot mérlegre téve, a pragmatikus érvek elbillentették a nyelvet.  

Mivelhogy kétségen felül mindenütt ott vannak, hát a sajtó sem lehet kivétel, mondanám akár, hogy desőt: Muzsnay Magdi néni mesélte volt, hogyan kapta rajta kora reggeli órában a nyolcvanas évek elején a mezőgazdasági rovatnál dolgozó munkatársat, amint épp egy általa készített friss Sütő-interjút hallgatott újra/le a hajnalosan még néptelen kolozsvári rádióstúdióban. Meg a szerkesztőtárs zsebéből véletlenül kibuggyanó pisztolyról is szólt a sztori.

Ugorgyunk, úgy három évtizedet, s lássuk be, hogy vigyáznak továbbra is ránk, diszkrétebben, de annál kitartóbban: kétéves posztgraduális képzésre távoztam Budapestre politikai kommunikációt tanulni. Akkori igazgatónk aláírta a fizetés nélküli szabadságra szóló kérvényt, majd első adandó alkalommal, mikor épp megint a rádiónál jártam, még látogatóban, közölte: elutazásom után egy nappal leviziteltek nála és elbeszélgettek vele, a témát pedig szerénységem képezte éppen.

Rá jó tíz évre valahogy megint előkerült ez a sajtóban ügyködő ágens-dolog (talán épp annak ürügyén, hogy Turcescu sarokba lökte a hátizsákot); laza és csapongó beszélgetés kollégák között. Mikor megpedzettem, hogy bizony nálunk is vannak beépítettek, kicsit furán néztek rám, és mikor vázoltam, hogy ezt aránylag könnyen ki lehet köbözni, akkor már beütött az obligát hatásszünet. Ha öt évre visszamenőleg összevetjük a szabadságkéréseket, és bizonyos munkatársak mindig akkor mennek jogos pihenésre, mikor megint bizonyosak visszatérnek a nyaralásból, az mégsem lehet teljesen véletlen – próbáltam a talányt enyhíteni. Rémült, érdeklődő, kétkedő pillantások, majd egy poénnal valaki ejtette e témát.

Pedig a téma a tűlevelűek zöldjénél örökebb: vigyáznak ránk, őrizzük egymást, van ez a permanens odafigyelés, majdhogynem gondoskodás, ami nélkül biztosan elszabadulnának a dolgok-indulatok. A pluszosok meg kicsit mínuszban lesznek a közeljövőben… átmenetileg.