Jó, hát akkor beszéljünk a reformokról, Főnök – mondta a titkos tanácsos, miközben szakálláról lesöpört egy nem létező, de annál makacsabb morzsát; edzett tárgyalófél volt, mintegy húsz éve titkolt és tanácsolt már, betéve ismerte a közelmúlt mímelt és elkapkodott törekvéseit ez irányban. Napirenden volt a megfeneklett kezdeményezésekkel, amelyek közül épp ő futtatott zátonyra jó párat. De azt is érezte: most már nem lehet sokáig lavírozni és hárítani, újdonsült felettese szinte kétségbeesetten küzd az állóvíz, a punnyadás ellen, valósággal monomániája lett, hogy a változás, az új fuvallat embereként emlegesse a sajtó, a partnerek, az ellenfelek… meg a nemzetközi közvélemény. A tanácsos diszkréten szusszant egyet, és belekezdett: Az a gond, Boss, hogy most nem flastromokat, felületi esztétikai beavatkozást vagyok kénytelen javasolni, és nem diskurzusbeli regiszterváltást, hanem szerkezeti átszabást, mélyreható módosításokat. Ennek meg két nagy hátránya van: komoly áldozatokkal jár, és (itt vett, de lehet, hogy inkább csak lopott egy kis plusz levegőt), szóval ez egy hosszabb folyamat, legalább másfél évtizedbe telik. Látni vélte a hökkenet és enyhe értetlenkedés keverékét a Főnök tekintetében, de gondolta, most már csak végigmondja, hátha többet nem zaklatják ilyen sületlenségekkel – most is a hegyipatakos pecázást kellett megszakítania. Pénzbe is kerül persze, mert előbb át kéne világítani az egész országot (szinte azt mondta: bagázst), s ahhoz, hogy lássunk is valamit, profi és független külföldi cégekkel érdemes dolgozni. Utána jó lesz eldönteni, hogy milyen sorrendben haladunk, mert az nem úgy megy ám, hogy meghirdetjük, s indul a többfrontos reform. Menet közben nem kizárt, hogy korrekciós pályákat kell majd beiktatni, mert ugye ezen a terepen nem szoktak bejönni a legprecízebben kiállított ütemtervek és stratégiák. És nyilván ott a kommunikáció – mert lesznek vesztesek és magukat túlnyerők, a többség pedig meg sem érzi a váltást… ha megfelelően közöljük a sztorit. 

Itt hosszabb szünetet engedélyezett, pont elegendőt, hogy egy újabb imaginárius morzsa befészkelhesse magát az arcszőrzetbe. Most, hogy csak így kettesben vagyunk, megvallom: nagyon is meggondolnám, hogy belevágjunk-e. Mert ez bizony a vezetői posztok negyedelését jelenti itt, a fővárosban, vidéken meg szintén alapos karcsúsítást. Tucatnyi intézmény szűnne meg, továbbiakat kellene összevonni, százszámra mondanánk fel polgármestereknek, megyei szinten is legalább 30 százalékos leépítés, khm… személyzetoptimalizálás várható. S ezeket mind ki kell majd fizetni „valamivel”, egy Rt-tagság, holmi részesedés, diplomáciai parkoló, nyugdíjpótló-pótlék, ilyesmik. Plusz, a szakszervezetek ugyebár; igaz, hogy félig már megvettük-zsaroltuk őket, de csak félig. Mert ha itt tényleg digitalizálunk, meg bezöldülünk, akkor a munkahelyek 10 százaléka biztosan fölöslegessé válik. Ebből a pénzből meg a tanügyet tunningolhatjuk fel, ez állítólag jó biznisz: minden befektetett lej nyolcat fial. Az ellenzéknek meg csak találunk valami gumicsontos témát, beizzítjuk a régi ügyeket, és kéznél lesz egy-két frissen kaszált botrány. És közben kifele szolidan nyomatjuk, hogy a térség egyetlen állama vagyunk, ahol felismertük a régióban rejlő lehetőségeket, húzóerő leszünk a kontinensnek ebben a csücskében, már-már modellértékűek. 

Leállt, tudta, hogy ennyi idő alatt mennyi infót illik-lehet „átadni” – tekintete kissé arrébb siklott, a Főnök remekbe szabott öltönyének vállára, hol épp megülepedett egy kecses morfológiájú szösz. Azt nézte, miközben gyakorlott mozdulattal nyúlt a vizespohárhoz, hogy a kiselőadást leöblítse (legalább egy rostos üdítővel megkínálhatta volna, vagy kávéval, de ezek a reformisták csak az ásványvizet nyakalják. Sima – azt mondják rá, pedig milyen helyes az, hogy bubimentes, nem, most már csak sima… hát olyanok is).