Választhatunk: parttalanul naiv vagy ultraoptimista lehetett tavaly ilyenkor, aki azt vizionálta, hogy a parlamenti választásokon győzelmet arató „középjobb” erők koalíciója révén lesz négy év nyugtunk a honban: építkezésnek, koherens közpolitikáknak és reformoknak kora jő el. Október küszöbén, a helyhatósági választások eredményeire sandítva, volt ebben némi rezon. És valljuk meg, voltunk egypáran ezzel az óhajjal.

A kilenchónapos kormányzás mérlegét többféle módon meg lehet vonni; ellenzéki értékelésre hagyatkozva nem volt ez egyéb, mint dilettánsok diadalmas menetelése, a kormánypárti oldal a nehéz időkben való vállalást és jócskán felturbózott részsikereket mantráz – ha meg középről néznéd, mondjuk az alig létező (vagy mindenképp masszívan elhalkuló) civilség térfeléről, egy kritikusan szemlélődő, tényleg aggódó hazafi szögéből… akkor viszont nem a beígért kormányprogram kipipált pontjai, vagy a gazdasági-egészségügyi járvány „eredményei” nyomasztanak leginkább. A krízis ennél mélyebb, az összkép meg reménytelenebb: az utóbbi időszakban folytatódott a hazai társadalom intézményeinek kiürülése, elsekélyesedése.

Aktuálpolitikai vonatkozásban például az Alkotmánybíróság amolyan panaszkönyv-irodává degradálódott, rendre lehet hozzá fordulni az éppen függőben lévő politikai csatában, csak bírják a talárosok a ritmust. Holott a testület valóban lényeges kérdésekben kellene hogy vélekedjen az alaptörvény sérelméről, betartásáról… szelleméről. Ehelyett van pillanat, hogy a legaktívabb politikai szereplővé „nemesedik”.

A kormány, és maga a kormányzás eleve bonyolultabb feladat, ha három partnert kell a kabinetben összehangolni, csapatmunkára serkenteni. Ludovic Orban a rá jellemző stílusban – Dăncilă buktatása után – arra panaszkodott, hogy izomláza lesz, mire aláírja az összes pészédés államtitkár menesztését, de a jó ügy érdekében még ezt is bevállalja. Jöttek az új garnitúrában a szintén nem szakértő államtitkárok (köztük mégis néhány, aki megjárta a ranglétrát, vagy kívülről verbuválták és tényleg felkészült volt, de közigazgatási tapasztalata igen csekély). És a tárcák pártos alapon összefejeltek, tolták egymásra a felelősséget, sunyiban szabotálta egyik a másikat. Vagy tevékenységük túlnyomórészt a (gyakran ellentmondásos, esetleg logorrheás) kommunikációban merült ki. Voltak eredmények is, nyilván, ám a kormányprogramra vetítve nem csodálkoznék, ha ezeket – beleszámítva pandémiát, gazdasági válságot – hiányérzettel telített halmazban ábrázolnák a helyzetnek értői/magyarázói.

Az elnöki hivatal nem okozott meglepetést, ugyanazt a rapszodikus jelenlétet biztosította, mint az első mandátum idején, de egy államfőtől azért nem oly meredek az elvárás, hogy vészjósló időkben napirendet alakít, mérvadó álláspontjaival odahat a köznek hangulatára… esetleg akaratára. Iohannis még a közvetítő és egyensúlyt szavatoló szerepével sem élt, pedig az őszi kormányválság adott volna erre lehetőséget.

Pártjaink, apró kivételekkel, a hatalmi harcnak rendeltek alá döntéseket, nyilatkozatokat, hallgatásokat, taktikázásokat és háttéralkukat – a jó öreg mondásra bólintva: „befejezted a kampányt, kezdődhet tehát a kampány”.

Parlamentünk a hurrogás és a tettlegességig elmenő eszmeharc arénájaként hozta formáját (most, hogy állandó bizottságaiba is betekintést nyertünk, a tudósítónak egyébként törvénytelenül felcsapott George Simion „közvetítései” révén), a demokratikus berendezkedés legfőbb intézményeként továbbra is csak keret, de nem érezni a törvénygyár dübörgését, azt, hogy legitimitása révén fontossági sorrendet diktál, tematizál. Inkább konjunkturális és kvórumfüggő meccsek színhelye, és az a benyomásom, hogy egyre inkább. A parlamenti vita mint műfaj pedig teljesen kikopott, ehelyett mindenki nyilatkozik a pulpitustól, mintegy letudja a rá osztott szerepet.  

A szakszervezeteket már régóta kilúgozták, megvették, hiteltelenítették, most is csak időnként harsánykodó statisztériára futja; civil szféránk atomizált és erőtlen, nem ritkán ötlettelen… vagy „csak” apatikus. Az intellektuális oromzatokról elmormogott erkölcsi kétkedések, akár élesen humoros diskurzusok frusztrációról és önelégültségről egyaránt tanúskodnak. Médiaviszonyainkról most csak annyit, hogy nem „rontják” az itt vázolt képet (de ez a téma megérne egy nyíltszíni szakmai vitát, ha nem éppen sorozatot).

A formák e sirámhalmaz dacára fontosak: még akkor is, ha folyton korrekcióra szorulnak, átgondolásra ítéltettek, érdemes ragaszkodni hozzájuk: kongásuk figyelmeztet, de serkent is – bár most inkább a visszhang dominál. Egyre inkább.