Adybandit már nem illik tanúként citálni: annyiszor idézték, jó párszor indokolatlanul, most a váteszbe oltott poétát kihagyva csak arra koncentrálok, hogy a „miért nem értünk oda idejében”-szerű helyzetek random csokrétájába beleszippantsak; érezzem a kihagyott alkalmak kesernyés utóillatát, az elbaltázott tájming szomorát – s talán valamit megértsek a folyamatból, a jelenség esetleg üzenetként fogható jellegzetességeiből.

Elég, ha csak a sajtó egynapi termését pásztázod felületesen: sorra adják magukat a(z iskola) példák; megkésve bár… de bekerült Verespatak is az UNESCO-balzsamszalonjába. Késve, de végre a Vatikán történetében első ízben bíróság elé idéztek egy bíborost. Vonakodva bár, de kamatot emel a szomszédban a nemzeti bank, csak éppen közben lekési az infláció aktuális spirálját. Világhírű tornásznőn megspórolták a lélekmasszázst, s most már későre jár, összeomlott a torna küszöbén. Amerika kivonul Afganisztánból, és nemsokára Irakból – mindkét művelet lekéste az ideálisnak vélt terminust. A késedelem által vétkezőkről legfeljebb az orosz prózában találni emberközeli, megértést és öniróniát ötvöző egzemplumokat, amúgy a diskurzus körülöttünk a jelen vagy/hiányzol párosításban merül ki. Hogy lenne köztes állapot is, például az, amit a magyar nyelv a késésben, de leginkább a későfélben kifejezéssel ragad meg, ezzel nem szoktak bíbelődni. Mert olyan képlékeny, bele van oltva még a remény, hogy a lecsúszás, az elszalasztás (olimpiásan fogalmazva, a pódiumról való épphogy lemaradás) nem végleges, hogy a dolgok még jóra fordulhatnak.

A magamfajta elódázós típus már csak önismereti (találóbban: énismereti) gyakorlatként is előszeretettel bóklászik a karimán túlfutó idővel, amit bajosan lehet – ha éppen nem is muszáj – visszakanalazni helyesnek tekintett medrébe. Izmos kavicsröptére laktunk az iskolától, mégis gyakran szedtem szemetet a tanoda udvarán, mert ezzel tüntették ki a későket, kortársaimhoz képest később alapítottam családot, s e két példa között számos esetben voltak döntések, amelyeket tologattam elfele, pedig egy ideje egészen pontosan tudtam: nem nyeli el őket a szakadék, ami nincs mögöttük.

Nézem, ahogy egyre gyorsabban és biztosabban lekéssük ezt a negyedik hullámot (vagyis nem lovagoljuk meg, mint szörfös – lám, megint olimpia –, hanem ránk zúdul), a kapkodás koreográfiáját, háttérben a jóssá devalvált virológusok mindinkább szaggatott ütemű kórusműve festi alá a lassított felvételt. A hajó úgy megy el, hogy még érezni a farvíz fodrozatának hűsét, vagy amit annak gondolunk ebben a júliusi tikkadásban. És újfent nem fognak kormányok bukni amiatt, hogy másfél-két év járványügyi tapasztalatát nem voltak képesek (nem volt merszük) százalékokban mérhető politikai döntésekké konvertálni.

Mindenki szeptemberre gyúr: a költségvetést kiegészítendő, a pártban kongresszusra készülők, a tanévkezdést bőszen tervező miniszter, rádióban-tévében az őszi műsorrács médiastratégái... valójában mindenik helyzet álcázott prolongálása egyre türelmetlenebb döntéseknek. A válasz tudatos halasztása és a parttalan halogatás közötti árnyalatokat észlelni nem pusztán pepecs, de hálátlan munka. Annyira az, hogy ha mégis beleártja magát valaki, jó eséllyel le tudja késni az idő kegyetlenségéről (is) szóló jeremiád határidőre való leadását, s az örökzöld téma ütemvesztéssel kerül közszemlére. A vigaszágról, hogy a késést fokozatosan le lehet faragni, átsminkelni, lenullázni, talán majd más alkalommal... ha az idő engedi.