Könnyebb lenne profi mediátorokat, erre szakképesített csapatot, konfliktuskezelésben jártas céget bevonni, de most nem ilyen a helyzet. Kármentésnek nevezik a már súlyosbodó krízisbe való menet közbeni beavatkozást; ehhez viszont két dologra van szükség: felmérni, hogy mekkora a károsodás, és mértékarányos eszközökkel, technikákkal kihordani a recsegő-ropogó koalíciós építményből azt, ami még megéri az erőfeszítést.

Ha abból indul az elemzés, hogy az USR-ről tudni véltük, 2023-ban mindenképp kifarol a hárompárti kormánycsapatból, hogy kívülről támogassa a kabinetet, és kváziellenzéki profiljával növelje 2024-es választási esélyeit, meglepő ez a kilenchavi kormányzás utáni durva irányváltás; ha meg a koalíciós kabinet decemberi kialakulásának vitáira vezetjük vissza a fonalat, akkor ez a krízis valójában az akkori egyeztetések feszültségeit hordozza magában. Közben volt egy Voiculescu-epizód, üzengetések és nem éppen baráti-partneri villámviták, de hajlamosak voltunk azt gondolni, az ősz a maga kongresszusaival majd csak lezárja az enervált időszakot, s majd október közepétől újfent felgyűrt ingujjban, immár vállvetve dolgozik mindenki a Victoria-palotában, parlamentben vagy épp megyei tanácsban. 

Ha magát a válságot játszmaként tételezzük, akkor elméletileg lesz itt nyertes meg vesztes, csakhogy ami bő egy hete történik honi politikánkban, nem sakkjátszma, legjobb esetben is egy középkategóriás pókerparti. Azt pedig nehéz algoritmusokba szorítani, előkalkulálni. Marad a sacc, az előérzetek fokozottan hipotetikus ingoványa, ezért is hálátlan ez idő tájt a válságról érdemben beszélni-vélekedni.

Jobban járunk, ha nem dramatizáljuk el a képlékenységében további fordulatokkal kecsegtető szituációt – mondják a dolgokat madártávlatból figyelők. Nem az államfő nyugtató, de konkrétumokat mellőző mondataira utalnak ezzel, hanem az idő jótékony hatásában bízva természetesnek vélik, hogy ahol koalíció van, ott feszültségek is vannak, amelyek időnként próbára teszik magát az egyezséget. (Ettől függetlenül vagy inkább párhuzamosan, érdemes lenne az utóbbi három évtized koalíciós bukaresti kormányzatainak fejlődés-, hanyatlástörténeteit listázni, majd összevetni: bizonyára árnyaltabb véleményre vezetne, mint a sommás verdiktum, amely szerint ez a társadalom – és tehát politikai elitje is – strukturálisan képtelen a koalíciós, érdekegyeztetős, kompromisszumra alapozó habitusra.)

Mivel nincs kezelése a válságnak, okkal merül fel a kétely, hogy lezárulhat-e sajátos hazai receptre alapozó medikációval, vagy csak átminősül, regisztert vált, szünetet tart? (A napokban eltávozott J. P. Belmondo egyik sziporkája villan be, mintegy áttételes konnotációként: Mi a különbség a csaló és a tolvaj között? – Hogy a tolvaj néha tart egy kis szünetet.)

Nem vagyunk Olaszország, ahol az lenne a feltűnő, ha nincs épp válságban a kormány, és nem tartanak előrehozott választásokat, de Belgium még annyira se vagyunk, ahol flamandok és vallonok egymásnak feszülése egy évtizede 541 napon át ügyvezető kabinetre hárította a patthelyzet menedzselését, miközben az ország működött: olyannyira, hogy amikor átlépték a 249. napot, s ezzel lekörözték az addig világrekorder Iránt, sörrel és sült krumplival ünnepeltek az utcán flamandok, vallonok... és belgák. Sőt, Gent városában még azt is kitalálták, hogy nudista programot szerveznek a nap tiszteletére pontosan 249 résztvevővel. Nálunk a nyakkendős-zakós módi járja – miközben a hatalomért folytatott acsargás pőrén, bizarrul és hatványozott cinizmussal, de lényegében háborítatlanul folytatódik.