Nem esküdött fel Istenre az új német kancellár – tálalták a hírt, amelyre többen szörnyülködve reagáltak tájainkon. Nahát, hogy mik vannak! Olaf Scholz, aki köztudottan nem vallásos, kihagyta a kancellári esküjéből az „Isten engem úgy segéljen!”-részt.

Akik megbotránkoznak ezen, elfelejtik, hogy a demokratikus berendezkedésű országokban alkotmány szavatolja a lelkiismereti szabadságot, így Magyarországon és Romániában is. A magyar állampolgárság felvételénél például választani lehet az eskü –  amely a fent idézett mondattal zárul  – és a fogadalom között. Utóbbinak a szövege nem tartalmazza az Istenre utaló mondatot. Akárcsak Európa-szerte, Romániában is létezik ez az opció, választott tisztségviselőknél úgyszintén.

Az más kérdés, hogy nálunk kevesebben tesznek fogadalmat eskü helyett, lévén, hogy a hivatalos adatok szerint Románia az egyik legvallásosabb ország az EU-ban, és a politikusok ehhez igazodnak, tartozzanak bármelyik alakulathoz. A vallásosságról szóló statisztika azonban kissé gyanús. Titu Maiorescu híres megállapítása szerint ugyanis a tartalom nélküli formák országában élünk, és ez egybecseng azzal, amit a szűkebb és tágabb (egyébként magyar) környezetemben tapasztaltam: sokan sajátosan értelmezik a vallást, hagyománynak, szokásnak, netán az illemszabályok részének tekintik, vagy akár esküvői díszletnek. Azaz vannak, akik a hétköznapokban egyáltalán nem vallásosak, illetve vasárnaponként nem járnak templomba, mégis ragaszkodnak az egyházi ceremóniákhoz. Ismerek olyat, aki nem kereszteltette meg a gyermekét, merthogy nem hívő, de a népszámláláson, elmondása szerint, bediktálta azt a felekezetet, amelyikhez papíron tartozik, mivel annak idején őt ott megkeresztelték. A kancellár esküje kapcsán hüledezők között pedig akad olyan, aki évezredes értékek elvesztésén sajnálkozik, miközben – a nyilvános profilja szerint – élettársi kapcsolatban él. (Igazán várhatott volna a nászéjszakáig, ha már ragaszkodik a hagyományos értékekhez, nemde?) Mindezek ismeretében nem tartom kizártnak, hogy a sokkal alacsonyabb arányú nyugat-európai vallásosság annak tulajdonítható, hogy ott őszintébbek az emberek – saját magukkal és embertársaikkal, köztük a lelkészekkel és a kérdezőbiztosokkal egyaránt.

Mifelénk, nyilván történelmi okokból, rögtön a kommunista címkét aggatják arra, aki nyilvánosan vállalja, hogy nem vallásos. (Újabban ez könnyen a ’libernyák’ címkére váltható.) A volt szocialista országokban ennyi évtizeddel a rendszerváltozás után sem akarják elhinni, hogy nem kell kommunistának lenni ahhoz, hogy valaki vallástalan legyen. (Mondjuk, a német kancellár politikai karrierje tényleg a szélsőbaltól indult, de mára „megtért”. Igaz, nem az őt komcsizók szája íze szerint.)

A Nyugatot hosszú ideje temetik, ez nem újdonság. Ugyan tényleg régóta valami gyanús dolog látszik az unió kórképén, de még nem tudni, hogy gyógyíthatatlan betegséget fedeztek-e fel, és ha netán igen, azzal meddig lehet élni. Ennek ellenére Kelet-Közép-Európában egyesek immár biztosra mennek, és ott állnak a sírgödörnél, talpig feketében. A „halott” viszont nincs ott a saját temetésén, éli világát, tudomást sem véve erről.

Ugyebár ma is divat valamiféle erkölcsi fölény tudatával elítélni a „züllött”, „hanyatló” Nyugatot. A több mint egy évtizeddel ezelőtti Zsanett-ügy jut erről eszembe, amikor a vád szerint Budapesten rendőrök egy éjszakai közúti igazoltatás alkalmával megerőszakoltak egy nőt. A botrány kirobbanása után kígyót-békát kiáltottak a feltételezett sértettre, mire egy újságíró így összegzett: a heves vitából az szűrhető le, hogy Magyarország egy 19. századi nagy falu, ahol még szörnyülködnek azon, ha egy nő házasságon kívül szexel. Valami hasonló történt a kancellári eskü kapcsán is, nem csak Magyarországon.

Mindeközben Románia, ez a legvallásosabb ország, az UNICEF és az Eurostat adatai szerint élen jár Európában a kiskorú anyák arányát tekintve. Ugyancsak az EU statisztikai hivatalának adatai mutatják azt, hogy a romániai gyermekeket fenyegeti a legnagyobb arányban a szegénység. Hasonlóan rossz mutatóink vannak az egészségügy, az infrastruktúra, az oktatás vagy akár az önkéntesség terén. Románia valamennyi téren a leggyengébbek közé tartozik. Talán mondanom sem kell, hogy Nyugat-Európa, benne Németországgal, a lista másik végén található.

Egyáltalán nem azt akarom állítani, hogy minél nagyobb a vallásos emberek aránya egy országban, szükségszerűen annál rosszabbak a közállapotok. Azt viszont bátorkodom megjegyezni: önmagában attól, hogy egy államban több a – valós vagy deklarált – hívő, illetve attól, hogy a politikusok szinte kivétel nélkül a Bibliára tett kézzel esküsznek, még nem lesz egy igazságosabb és jobban működő társadalom.

(Címlapfotó: Agerpres/EPA)