Három éve, hogy tervezem: átrándulunk ide a szomszédba, kicsit körbepislogni, mi is van a közelünkben, mondjuk egy izmos katapulthajításnyira. Térképen, a kinagyíthatón már futtában átnéztem, túlzás lenne azt állítani, hogy előtanulmány. Lassan, talán vánszorgósan, de összeállt a kép(let), már csak a megfelelő időpont hibádzott. Szemerkélős októberi hétvég, koradélután, nem épp sétára való. Jó ideje már meg lehet szokni, hogy ilyen meteo-díszletekben nem érdemes válogatós kuncsaftnak lenni. Elvonulás tehát, felhősleppel: őszi kikericsekkel és bambuló bivalyokkal meghintett bioközeg. Hely, ahova a város már nem nyújtózik, s a városi nem lakni, de menekülni inkább megy. Tó, csend, táj. Párhuzamos világ, majdnem paralell a mi völgyünkkel, hol zsumut, dugó, duda, difuzorok s miegyebek hangforrásként lépten-nyomon mindegyre felbuzognak.

Csendhez szoktatni a fület (egy főállású rádiósnak meg pláné) cselendzs a javából. Gombászni nem járok majd, de levegőzni, szemet öblíteni bizonyára visszatérek ide. Ehelyt, ni. Bő negyven éve, kicsit arrébb, szintén hétvégesen leszálltunk a vonatról, s a nyújtózás közben észrevett pakulártól érdeklődtük meg, messze van-e a kiszemelt falu. Hát nincs az, csak itt a legelőn át, s máris odaérnek – biztatott a juhászember: ez a csak itt né, nekünk kemény háromórás gyaloglásba került.

Ez a völgy tényleg besétálható: reggeli után elstartolva majdnem becserkészhető tájék. Egynapi járás, ahogy mondanák a régiek. A gyaloglásban, a léptek ütemében nem csak a monotónia ritmusa a megnyugtató, meg a mindenféle tudósok egymással vetekedő axiómái, hogy a napi lépésadag, az mikor válik optimális mennyiséggé. Jobban körültekint, ki gyalogosan vág neki. Annyira, hogy a panorámázás végén már belső tájakat vizslat. Kétszeresen halad befele. Hatványozott helyfirtatás. Nem fárasztóbb, de lassít a kádencián.

Az erdő is, mi elválaszt a völgytől, ide merészkedik, pár perces távra a lépcsőháztól. A mindennapi dinamika mégis délkeletre irányít, város, meló, közéletkedés, a zöld csak gruppokban, mutatóban a sétateret érintő suhanásban jelentkezik. Aki jól viseli magát, annak városbeli íróasztal előtt is fenyőt növeszt a szerencse: rajta mókus liftezik, fenyőrigók billegnek. Ez viszont a kegyes kivétel, a nulla egész… százalék.

Vannak helyek, ahova már érkezéskor tudod, hogy visszatérsz. Ilyen ez a szomszédos völgy is. Nem úgy festői, ahogyan utazóirodák tálalják portékáikat, inkább diszkrétbe hajló sejtelem. Biztosan Szicília izgalmas és harsány színkavalkádjával kenterbe veri ezt a Kalotaszeg-Mezőség-Szilágyság közé szorult pár négyzetkilométert. Vagy még délebbre a szafarik… az egzotikum vonzása, úgy tetszik, nem pusztán holmi tinédzserkori olvasmányélmény utóérzete – inkább génekbe itatott kíváncsiság.

Közben meg itt a mindennapok tövében, pár lépésre, féltucatnyi kanyarra van egy völgy. Utat keresztező blazírt csordákkal, idegenre figyelő ritkás népekkel, halászokat ingerlő tóparttal, a rutin rozsdáját rendre lemaró, tisztára mosdott ájerrel.

(Nyitókép: termeszetjaro.hu)