Még hogy a pénz beszél… a szószátyár zsetonnak kifakult a divatja, már csak „kis színesek” jelzik, hogy a tétel nem vesztette el teljes mértékben időszerűségét. Az AUR egynémely politikusai például visszakövetelik a kampányban megelőlegezett dohányt, a liberálisok javában serénykednek, hogy a pártkassza mínuszát legalább középtávon enyhíthessék, az államfő anyagi támogatóinak listája pedig hetekig tűnt érdeklődésre méltónak; az elnök végül közölte az olykor diszkrét foltokkal tarkított listát, és hogy nyereségét jótékony célra fordítja. Most meg újabb fejezete jött el a banizgatásnak…

Ha valaki önszántából felajánlja öt számjegyű fizetése hányadát a köz javára, mondván, hogy 1. tényleg túlméretezett a javadalmazása, 2. ezzel példát szeretne mutatni, az teljesen helyénvaló (még ha teatralitásában enyhén populista) gesztus. Kétlem, hogy hullám lesz ebből, rohamosan terjedő szokás, hogy rendre az elit – a polcra tuszkolt pártkatonától a méltán pozíciót szerző szakértelemig – farzsebébe nyúl, és kiperkálja a trendiesített szolidaritásra hivatkozva azt a fölösnek vélt összeget. És közben a háttérben egy fejszámolóbajnok halkan mormogja a végösszeget…

A napokban az átlagosnál több adatot, hányadost, grafikont és egyéb mennyiségtani dolgot kellett a napi sajtóra jellemző felszínességgel átfésülnöm. Valójában önző módon bóklásztam a kvantifikált halmazok között, hogy magamnak is be tudjam vallani: kapiskálok valamit abból a hiánytömkelegből, amit az országnak állítólag hatékonyan és határozottan kezelnie kell. Államunk háztartásáért mérsékelten, de stabilan aggódó polgárból kicsit informáltabb egyén szerettem volna lenni, és még reménykedem…

Annyit érzékelek egyelőre ebben a zajban, hogy a kormánykoalíció mindenik tagja valamiképpen a legjóindulatúbb profilját törekszik előtérbe tolni, a felelősséget meg lehetőleg a „másikra, a többiekre” minél nagyobb mértékben átruházni. Ebből a sajátos dinamikából egészen érdekes kommunikációs fejlemények sarjadnak, de írjuk ezt részben az épphogy felesküdött kabinet kezdeti nehézségeinek rovására.

Ocsúdni márpedig csakis fokozatosan fog a politikum – és ez (bár nem szerencsés) így van rendjén. Ha időbe tellett, míg idáig adósodtunk, szintén adag tempusba kerül, míg valamit legyalulhatnak a deficitből. Az év első fele elúszott. Bolojan most a második szemesztert hantolja, például azzal, hogy elismeri: a 7%-os hiányszint elérése már nehezen kipipálható idei cél. Az ellenzék pedig tribünt verdes, agitál, odasettenkedik a szakszervezetek mögé-közé, és bizakodva lesi a soron következő felmérést, magyarán kalkulál. A végén még kiderül, az a politikacsinálás meg az egész közélet nem egyéb, mint valami társadalmiasított matek. Jelen szöveg is, a maga 2916 leütésével is egy torzóban hagyott feladvány. Aki a megfejtéshez tippet tudna adni, kérem, küldje el a kiadóba „Ködöt a köbön” jeligével.

(Nyitókép: Pixabay)