Talapzatra emelni a dialógust, visszacsempészni az egymásra figyelés készségét elsőre technikai feladványnak tűnik inkább; valójában mélyebb és tagoltabb, összességében „veszélyesebb” feladat. A Kolozsvári Magyar Napokon idén két lelkész próbálta meg a mínusz egyről újraindítani ezt a kísérletet. Ültünk tehát az egykori unitárius püspöki palota pincetermében úgy tucatnyian Rácz Norbert Zsolt és Vitus-Bulbuk István vendégeiként (Színről színre – közéleti párbeszédsorozat indítása – így szerepelt a programfüzetben), látványos eredmény helyett inkább körültapogatásra futotta: identitásbeli dilemmák közt billegve az erdélyiség, vagy a régiós azonosságtudat került terítékre, amire azt mondhatná a cikk olvasója… na, lapozzunk. Annyiban viszont még elidőzhetne a maszolmajszoló, hogy talán együtt továbbgondolhatjuk a dolgokat. Melyek közösek és ezúttal bejött a diskurzusba egy új szempont: a fiataloké. Hogy akkor nekik mit üzen mondjuk a klasszikus Kós-kiáltvány, miközben az ő kétnyelvűségük (és dupla kultúrájuk, akár jövőképük) már nem a magyar–román osztatban, hanem inkább a magyar–angol tengelyen teljesedik ki.

Generációsan áthangolt tematika, így hát a nemzedékek közti párbeszédet sem lehet megspórolni. A dialógus előzményeként pedig szociolingvisztikai felméréssel talán kiderülne, hogy szerintük (bár az, hogy „fiatalok”, merészen elnagyolt kategória) az erdélyihez mint hívószóhoz mi dukál inkább: a táj, a konyha, a tolerancia, az etnokulturális (tehát egyben vallási) sokszínűség, a nosztalgia. Vagy egyéb, amit eddig még nem is gyanítunk. Mennyire van távol-közel Bukaresthez, Budapesthez, mi több: Brüsszelhez, a térképről leolvasott distancián kívül ez a tartomány. És hogy fontosabb-e a lokális kötődés a kisrégiósnál vagy annál, hogy büszkén tapad a gépkocsi hátuljára a TS lehúzós, mint tovagördülő manifesztum. Kelet Svájcaként tételezni, Dél-Tirolra kacsintva bezzegelni, egyéb működő modellhez idomulni – rendre elsütött és retorikai fogásnál alig hatékonyabb kommunikációs panel. De az is világos: nem lehet mindig valami ellenében megfogalmazni egy koherens, továbbfejleszthető narratívát (netán stratégiát—ah, újabb rongyosra ragozott fogalom!).

Hogy a róla szóló szöveg majd ne csak a pulpitusról elhangzó üzenetként működjön, alapos átbeszélés kelletik: megtorpanásokkal telített, vitába hajló tartós dialógus. És itt akad el a lemezjátszón a tű, mert mindaztmondja-mindaztmondja-mind… szóval, hogy itt a szembesülés kényszere, a felismerés pillanata, amely a két lelkészt is akcióra serkentette. Hitvitákban, diétai felszólalásokban, klubos kvaterkázásokban edzett transzilván verbalitásunk hagyománya mára már kifulladt, tere, fóruma is alig akad a párbeszédnek, nemhogy igény. Gyakori erdélyi életkép, hogy egy-egy eseményen a kérdések-hozzászólások napirendi pontjánál a szólásra emelkedő kiselőadást produkál a konkrét kérdés, vagy témába vágó kiegészítés helyett. Öblöget, elvan a hangjával és az eszével telve, megnyilvánul. A történet tehát nem megy elébb, csak a dohányosok toporognak türelmetlenül, a házigazda meg ugrásra készen várja, hogy egy levegővételnél jelezhessen: ideje és illendő bezárni a találkozót.

Pedig a jövőt vizslatva, akik a suliban debate-versenyekre gyúrnak vagy szónoki vetélkedőkre, nálunk biztosan profibb szóbeli teljesítményt hoznak majd a közéletbe. Már csak alkatilag kell ráhangolódniuk a türelemre és a valós kíváncsiságra. Eddigi sajtós tapasztalatom nem túl biztató ezügyben: egyszer egy hova, merre Kolozsvár-szerű „vitasorozat” szereplőjeként láttam, amint idő előtt elhal a téma a Szabadság véleményoldalán, másodjára meg a rádióstúdióba invitált vendégek mímelték el, egyébként jóérzéssel és úriemberek módjára a „dialógust”. Ez persze izolált és nem releváns élmény, legalábbis jelen szöveg témája szempontjából.

Egyre több jel figyelmeztet arra, hogy nem a párbeszéd idejét éljük, ezért lehet annál inkább drukkolni a két lelkipásztornak, akik kellő körültekintéssel sorozatként képzelik el vállalkozásukat, hogy tartsanak ki, nem a nyakas protestáns habitus okán, hanem mert megér egy próbát az egymással való szótértés, váltás esélyébe invesztált bizakodás.

(Nyitókép: Facebook)