Böngészés közben – mert a Facebookon csak böngészünk, nem olvasunk – akadtam rá egy megható történetre. Lehet, igaz, lehet csak a vágyvezérelt képzelet szüleménye, de megosztásra érdemes a komoly platformokon is, mert szép lenne, ha igaz lenne.

A képen a rabati üzlete előtt üldögélő és vásárlókra váró Mohamed Aziz, a világ leggyakrabban fényképezett könyvárusa! Könyveket árulni egy olyan országban, ahol a lakosság 26 százaléka még mindig nem tud olvasni, a város és az irodalom iránti szeretet cselekedete – jegyzi meg a bejegyzés szerzője. (Nekem van fogalmam arról is, hogy milyen lehet könyveket árulni abban az országban, Romániában, ahol a lakosság több mint fele funkcionális analfabéta, a fiatalok kétharmada nem olvasott el egyetlen könyvet sem.) Mivel 6 éves kora óta árva, Aziz nehéz életet élt; még a középiskolát sem tudta befejezni, mert a tankönyvek túl drágák voltak számára. 1963-ban, 15 éves korában kezdett el könyvet árulni egy fa alatt lévő szőnyegen. 9 könyvvel kezdte. Ma könyvesboltjában több ezer könyvet árul. Napjait könyvekbe merülve tölti. Napi 6-8 órát olvas, és csak azért áll le az olvasással, hogy egyen, imádkozzon, dohányozzon, és segítsen a vásárlóknak. Szabadidejében a környéken sétál könyvek után kutatva, amelyeket később a boltjában árul. Azt mondja, hogy ez a gyerekkora és a szegénység elleni bosszúja: „Több mint 4000 könyvet olvastam el arabul, franciául, angolul vagy spanyolul, így több mint 4000 életet éltem. Mindenkinek meg kellene adni ezt a lehetőséget! Csak két párnára és egy könyvre van szükség...”

Miközben Aziz Mohamed példáján elmerengve görgetek tovább, rábukkanok egy linkre, amely az Atlantic magazin oldalára vezet.

Rose Horowitz arról értekezik, hogy a nyugati világban, még az elit egyetemek hallgatói között is gyökeresen átalakulóban vannak az olvasási szokások. A mobiltelefonok elterjedésével a fiatalok már alig olvasnak regényeket, mivel nem tudnak és nem is akarnak hosszú szövegekre koncentrálni. „Akár a leépülés, akár az apátia okán, de a mai egyetemisták egyre kevesebb könyvet olvasnak” – írja Rose Horowitz.

Horowitznak Nicholas Dames, a Columbia Egyetem irodalomtanára hívta fel a figyelmét, hogy míg húsz évvel ezelőtt diákjaival egyik héten a Büszkeség és balítéletről társalogtak, a másik héten a Háború és békéről, ma már egy szonettről is nehéz beszélgetni, a mai hallgatók bevallották, életükben nem olvastak el egy könyvet elejétől a végéig.

Dames szerint nem azért, mert nem akarnak, hanem nem alakult ki erre a képességük.

Horowitz több tucat egyetemi oktatót meginterjúvolt. A megkérdezett főiskolai tanárok kivétel nélkül arról számoltak be, hogy egyre rövidebb olvasmányokat, pontosabban csak olvasmányrészleteket adhatnak fel a diákjaiknak. Az elitegyetemeken egy fokkal jobb a helyzet, de a hallgatók jellemzően még a legjobb egyetemeken sem olvasnak könyveket, hanem inkább csak egy-egy fejezetet vagy részletet. Ami nem is meglepő, hiszen már a középiskolák is egyre kevésbé várják el diákjaiktól, hogy teljes regényeket olvassanak el. Ötven éve a gimnazisták negyven százaléka olvasott évente legalább egy könyvet, ma viszont már csak alig tíz százalékuk. A könyvek olvasása már az általános iskolákban is visszaszorulóban van.

Más felmérések lesújtó képet mutatnak a fiatalok szövegértési képességeiről. Az amerikai általános iskola negyedik osztályosainak több mint harmada súlyos olvasási nehézségekkel küzd. A középiskola elvégzése után sem sokkal jobb a helyzet. A főiskolára beiratkozó diákok harmada korrepetálásra szorul szövegértésből. A mobiltelefonnal felnövő gyerekek nem képesek hosszú ideig egyazon szövegre összpontosítani. És más fejlett országokban is hasonló jelenségeket tapasztalni.

De még ha tudnának sem nagyon akarnak az egyetemisták könyvet olvasni. Horowitz a Harvard Egyetem felmérését idézi, amely szerint az egyetemisták úgy érzik, hogy karrierjük szempontjából a könyvek olvasása haszontalan. Ha így megy tovább, a könyvek is a bakelitlemezek sorsára jutnak – véli Horowitz. Ez pedig nagy veszteség lesz, mivel a regények olvasása nagyban elősegíti, hogy képesek legyünk mások helyébe képzelni magunkat, ami pedig elengedhetetlen ahhoz, hogy kifejlődhessen az emberben a társadalmi együttéléshez nélkülözhetetlen együttérzés.

Umberto Eco mondta, hogy nemcsak azok a könyvek hasznosnak, amelyeket elolvasunk, hanem azok is, amelyeket nem. És nem egyszerűen csak azért, hogy kéznél legyenek, amikor információra van szükségünk, hanem azért is, hogy emlékeztessenek minket arra, hogy mennyi mindent nem tudunk. A könyvek eltűnésével egyre kevesebbet fogunk tudni arról, hogy egyre kevesebbet tudunk...

Colby Cosh kanadai publicista ridegen realista, szerinte a komoly nagyregények egyszerűen kimennek a divatból, és aki könyvet olvas, az is leginkább a ponyvát és az egyéb könnyű műfajokat keresi majd. Cosh azzal vigasztalja az olvasóit, hogy azért ettől még nem dől össze a világ. Igaza lehet, de ha nem is ment a könyvek által előbbre a világ, vajon milyen irányba tart könyvek nélkül? Boldognak kellene lennem, hogy mire megtudja az emberiség a választ, azt az időt nem érem meg.