Hiába kutatnánk a regiszterekben, hiába faggatnánk a Mesterséges Intelligenciát, az sem tudná megmondani, mikor van Erdély napja. Aki lázasan érdeklődne a dátum iránt bizonyára a szeparatizmus gyanújába is keveredne, árgusan kezdenék el figyelni: mit akarhat?, ki pénzeli.

Az Erdély napja kifejezés szembejött velem a közösségi hálón: ma, augusztus 16-án lenne az, mert 1570. augusztus 16-án írták alá a speyeri egyezményt, amely az önálló fejedelemség létét is szentesítette.

Erdély magyarok, szászok, románok közös életterévé vált, az is maradt a kilencvenes évek elejéig. Az erdélyi szellem megtartó ereje erősebbnek bizonyult, mint Erdély romlásának hatása. Egészen napjainkig. Amikor már egymillió magyar lakosa sem maradt, amikor a szászok ritkábbak, mint a fehér holló.

Ó igen, a szászok...

Augusztusban rendezték meg az idei Zabföld fesztivált. A Haferlandot, mely a 11. kiadásához érkezett, tíz erdélyi szász településen tartották meg a Németországból hazazarándokolt, egykor e településeken élt szászok és/vagy azok leszármazottjai. 

A szervezők elmondták, nagyon fontosnak tartják, hogy a szász közösségek – bárhol éljenek is – megőrizzék hagyományaikat, ebben segít a Zabföld fesztivál négy napja. A legnagyobb, a szász kultúrát és a hagyományokat népszerűsítő rendezvénysorozatnak a Zabföldnek (hajdan Királyföldnek) nevezett térség tíz faluja, a Maros megyei Erked és Szászkézd, illetve a Brassó megyei Homoród, Kőhalom, Szászkeresztúr, Rádos, Mese, Miklóstelke, Szászbuda és Szászfehéregyháza ad otthont. Mivel az autonómiával egészen 1920-ig rendelkező szászok nem szerették sem a királyokat, még az erdélyi fejedelmeket sem, a Brassó és Segesvár közötti régiót előszeretettel nevezték Haferlandnak, az ott termesztett zabról. (Miként Székelyföld egy részét akkor, amikor a magyar településneveket leírni nem volt szabad, Ferenczes István költő szava szerint egyre többen hívták Krumpliföldnek.)

A hetvenes években még 300 ezer lelket számláló szászság, mára szinte eltűnt Erdélyből. A kommunista hatalom a szekus Mihai Pacepa segédletével elkezdte kiárusítani őket a Nyugatnémet Szövetségi Köztársaságnak, de az igazi vérveszteség a kilencvenes évek elején érte a közösséget, amikor megnyíltak a határok, s előbb a munkaképes fiatalok, aztán gyerekeik, s legvégül az idősek emigráltak Németországba.

Talán sokaknak furcsának tűnik, a hagyományőrzés mellett az értékteremtő közösségfejlesztést tartják a Zabföld fesztivál fő célkitűzésének. A fesztivál idei kiírásának tematikája a „fenntarthatóság Haferland kulturális tájain” volt. Michael Schmidt, a társszervező  Schmidt Alapítvány elnöke szerint az első kiadás óta váltakozó tematikák arra utalnak, hogy a szászok kultúrája és hagyományai nemcsak tovább élnek, hanem gyümölcsöt is teremnek a helyi közösségekben. „Itt, Zabföldön – mondta Michael Schmidt – meggyőződésünk, hogy a nagy múltú szász közösségeknek jövőjük van, mely a helyi és a diaszpórában élő szászok, illetve románok és magyarok között fennálló folyamatos párbeszéd révén kirajzolódik. Ez a fenntarthatóság értelme: a szászok hagyományait és kultúráját nem szabad feladni, az lényegesen hozzájárul az erdélyi multikulturális tér életerejéhez.”

És valóban, az elvándorolt szászok a Sommerdeutsch-ok nyári hazatérése új hagyománnyá vált, amely tovább élteti a helyi közösségeket és gazdagítja Erdély közös kulturális örökségét.

A lelkesítő jóslatok után, elhangzik a Leopold Max Moltke 1846-ban írt erdélyi szászok himnusza, melyet lelkesen fújja a sok nyári német:

„Erdélyország, türelem föld,
minden hitnek tábora!
Óvd meg hosszú századokon át
fiaidnak szabadságjogát,
S légy a tiszta szó hona! 

Erdélyország, édes földünk,
drága jó szülőhazánk!
Áldott légy szépségedért,
s tájaidnak minden gyermekét
egyetértés fogja át!”

Belém döbben, hogy és mégis, mégis pár hónap alatt itt hagyták a türelem földjét, a tiszta szó honát, a szépség tartományát. Igaz, hogy az erdélyiség tudata még élénken jelen van a kivándorolt szászok életében. De az is igaz, amit Eckart Wilfried Schreiber, a Brassóban született kolozsvári egyetemi tanár 2006-ban megjegyzett: „Sajnos szembe kell nézni azzal is, hogy a kivándorlók második generációja, azok, akik Németországban születtek, vagy mint gyerekek vándoroltak ki, legtöbb esetben elvesztik érdeklődésüket a régi haza iránt. Ők pont olyan németek, mint amilyen amerikaiak a székely kivándorlók második generációja.”

Schreiber azt remélte, hogy nemcsak a szászok települnek vissza, hanem német csoportok is letelepszenek majd Erdélyben és ők lesznek azok, akik újraélesztik a német hatást és befolyást Zabföldön.

Én még hiszem, amit Ferenczes István előrevetített: „Krumpliföld örökzöld”. Mi még itthon vagyunk a világban. Talán…

Talán azt az érzést sem kellene elvetnünk, amiről Kós Károly így írt: „a mi hazánk – Erdély. A mi földünk, a mi gyökerünk, a mi kikerülhetetlen sorsunk, melyet nem mi választottunk, hanem amibe beleültetett és beleparancsolt az Úristen, bizonyára nem ok nélkül. Mi hiszünk abban, hogy az életünk: rendeltetés, melyet szolgálnunk kell cselekedettel, kibúvás és mentség nélkül, spekuláció és alkuvás nélkül.”

Talán Erdély is megérdemel egy napot!

Isten éltessen, Erdély!

Gott erhalte Siebenbürgen!

La mulți ani, Transilvania!

(Nyitókép: archív. Forrása: Sabin Gherman Facebook-oldala)