Az Eat the rich! szó szerint fordításban azt jelenti, hogy Egyél gazdagot!, az antikapitalista szlogent a gazdagokkal vagy a hatalommal szembeni kiállásra használják. A mondat Jean-Jacques Rousseau-tól származik, a filozófus írta, hogy „amikor a népnek nem lesz többé mit ennie, megeszik a gazdagokat”.

Az antikapitalista mozgalmak gyakran hivatkoznak erre a mondatra. De művészek is hivatkoznak rá, például a brit Motörhead heavy metál zenekar 1987-ben megjelent mini-albumának is ez a címe. Két évvel ezelőtt egy brooklyni művészcsoport milliárdosokat formázó jégkrémeket kezdett árusítani, a 10 dollárért kínált fagyik között ott volt a Tesla-vezért, Elon Muskot vagy az Amazon alapítóját, Jeff Bezost, a Microsoft alapítóját, Bill Gates-t, a facebook tulajdonos Mark Zuckerberget és az Alibaba-vezért, Jack Mát formájú jégkrémeket is kínáltak. A csoport bizonygatta, hogy nem elmés marketingfogás volt akciójuk, hanem a jégkrémalkotók az anyagi egyenlőtlenségekre akarták felhívni az amerikai társadalom figyelmét.

Bárhogy történt is, a társadalmi olló azóta még inkább kinyílt, társadalmi párbeszéd sem kezdődött el a szegények és gazdagok között, ám egyetlen nap alatt minden jégkrémet eladtak.

A napokban egy tizenhárom országra kiterjedő kutatás eredményeit tették közzé, amelyben azt vizsgálták, kik és hol fújnak a leginkább a gazdagokra. A jelek szerint a sárga irigység nem egyenletesen terjed a Földön.

„A gazdasági növekedés szikrája gyakran akkor lobban lángra, amikor egy társadalom kezd jó véleménnyel lenni a gazdagokról” – magyarázta az Economic Affairs tudományos folyóiratban Rainer Zitelmann német történész és szociológus, miért tartotta fontosnak felmérni, milyen képet alkotnak a társadalmak a maguk leggazdagabbjairól.

Az Egyesült Államok hőskorában a szegény lakosság elfogadta a gazdagok jelenlétét, mert az volt az uralkodó meggyőződés, hogy ez a lehetőség elvben mindenki előtt nyitva áll, az amerikai álom valóra váltható. Hasonlóan Kínában, ahol is az 1980-as években Teng Hsziao-ping nyíltan meghirdette, hogy először néhány embernek kell meggazdagodnia ahhoz, hogy a százmilliók kikecmeregjenek a nyomorból.

Zitelmann furcsállta, hogy a társadalomtudomány nem tartja fontos kutatási területnek a gazdagok megítélését, ezért saját költségén 48 közvélemény-kutatást rendelt meg szakintézetektől, több mint 660 ezer eurót költött a felmérésekre. 13 országot vont be a kutatásba. A kérdezőbiztosok ugyanazt a kérdőívet töltették ki mindenütt: a válaszadóknak hét pozitív és hét negatív tulajdonság közül kellett kiválasztaniuk azokat, amelyek szerintük ráillenek azokra, akiknek egymillió dollárnál nagyobb vagyonuk van.

Az eredmény: Spanyolországban átlagban háromszor annyi rossz vonást tulajdonítottak a gazdagoknak, mint jót. Vietnamban háromszor kevesebbet. Olaszország, Németország és Chile esetében is több volt a negatív vélemény a pozitívnál.

Ezek után újabb vizsgálat következett: azt próbálták kideríteni, mennyire irigységből fakadnak a gazdagokról alkotott negatív ítéletek. Azt találták, hogy az irigy ember nem a maga helyzetének javításával akar nagyobb egyenlőséget teremteni, hanem a gazdagabb helyzetének rontásával.

Zitelmann tézisét tehát így kellene módosítani: „A gazdasági növekedés szikrája gyakran akkor lobban lángra, amikor a társadalom tagjai kezdenek jó véleménnyel lenni magukról és másokról is.”

A kelet-európai társadalmak messze vannak ettől.

A harácsolás és az irigység lefojtja a közösségek jó igyekezetét. Marad a „dögöljön meg a szomszéd tehene” szlogen. Mert szerencsére a Rousseau által vázolt reménytelen helyzettől – szerencsére – messze vagyunk.

(Nyitókép forrása: eattherichpopsicles.com)