1957. március 27-én volt a Párizsban működő Nemzetek Színházának évadnyitója. 1961-ben a Nemzetközi Színházi Intézet bécsi közgyűlésén elhatározták, hogy március 27. legyen a színházi világnap.

Idén néhány nappal a színházi világnap előtt, szombaton a The Telegraph hasábjain egy olyan tanulmányt ismertettek, amely szerint William Shakespeare túlságosan „fehérré, férfiassá és ciszneművé” tette a színházat.

A hírre azonnal reagált Frank Füredi író, szociológus, az MCC Brussels ügyvezető igazgatója: „Ez a fajta, úgynevezett »tanulmány« bizonyítja, hogy a társadalomtudományok és a bölcsészettudományok területén a sokat finanszírozott kutatások nagy része agyhalott” – mondta. Megjegyezte, hisz az akadémiai szabadságban, de azt a következtetést kell levonnia, hogy a Művészeti és Bölcsészettudományi Kutatási Tanács – amely ezt a tanulmányt finanszírozta – „egy csapat szellemi könnyűsúlyú emberből áll, akik elidegenedtek a valódi tudományosság eszméitől”.

Shakespeare száműzésére az irodalmi kánonból és a világot jelentő deszkákról eddig is erős kísérletek történtek. Három évvel ezelőtt jelentette be a Globe Színház, hogy „kissé átértelmezné” atyjának, William Shakespeare-nek az életművét. Az íróóriás korunkra ugyanis „túlságosan fehér” lett. A „problémás részek”, amelyektől az intézmény „megtisztítaná” a műveit, olyan „faji nyelvezetet” hordoznak, amelyek már „idejétmúlt” ebben a „csodálatos”, progresszív világban. A  Globe akadémikusokat nevezett ki, akik „antirasszista Shakespeare” szemináriumokat tartanak az érdeklődőknek, ahol a darabok „problémás faji és gender dinamikájával” foglalkoznak. Az egyik akadémikus szerint a szemináriumok alkalmával pedig olyan huncutságokról rántják le a leplet, miszerint az író darabjaiban a fehér szín a szépséget jeleníti meg, a sötét pedig a gonoszságot.

A jeles amerikai egyetem saját lapja, a Yale Daily News négy éve  tette közzé a hírt, hogy a Bevezetés a művészettörténetbe – A reneszánsztól napjainkig című tantárgyat már nem tanítják. Tim Beringer, a Művészettörténeti Tanszék vezetője szerint a diákság nemtetszésének adott hangot, úgymond „a nyugati kulturális kánon eszményítésével” szemben, mivel az a kánon „túlnyomórészt fehér, heteroszexuális európai férfiak műveiből épül fel”.

Mi jut eszébe annak, aki a színház, a Shakespeare-i univerzum szerelmese ma is. Talán, hogy bohózat az egész világ! No meg, hogy „Őrült beszéd, őrült beszéd: de van benne rendszer.” Amire rárímel a buta szándék, hogy a múltat végleg eltörülni. A semmiért egészen.

Shakespeare az emberi kapcsolatok szövevényes szövetét szőtte drámáiban. Csak színésznagyság játszhatja el Othelót, Hamletet és Oféliát. Fehér ember és afroamerikai, ázsiai és óceániai. Vérbeli fehér színész megelevenítheti akár Othellót is, miként afroamerikai is hitelesen alakíthatja Hamlettet. Mert Oberonnak és Titániának sem kell feltétlenül Roxfortban diplomázzanak, hogy elhiggyük a varázst.

„Mi a művészet fényét használjuk a tudatlanság és a szélsőségesség sötétsége ellen” – írta Samiha Ayoub egyiptomi színésznő tavaly világnapi üzenetében.

Kár lenne a művészeteket életellenessé tenni.

És nagy baj lenne, ha lemondanánk Shakespeare örökül hagyott történeteiről, gondolatairól, axiómáiról. Csak azért, mert fehérnek született. Ha lemondanánk a színházról. Már csak egy mondatot ismételgetnénk, ki elhalló hangon, ki eszelősen: A többi már néma csend és vak sötétség!