Ha a jövő történészei egyetlen mondatba akarnák sűríteni a XXI. század első negyedének politikai történéseit valószínű, hogy Gyurcsány Ferenc öszödi beszédének legigazibb kijelentését idéznék: „Hazudtunk reggel, éjjel meg este.” Lábjegyzetben hozzátennék még talán: „Nyilvánvalóan végighazudtuk az utolsó másfél-két évet. Teljesen világos volt, hogy amit mondunk, az nem igaz.”

A hazugság jelenlevősége jellemzi a mai közéletet, mintegy igazolva a kabaré írót, aki szerint onnan lehet felismerni a hazug politikust, hogy mozog a szája.

De mit szólnak ehhez a brit tudósok? Ignobel-díjra érdemesült kutatások rávilágítottak, hogy a politikusok viszonylag ritkán hazudnak, de igazat sem gyakran mondanak. Hogy miért? Nos, nem azért mert notórius hazudozók lennének, hanem mert felismerték, hogy választóik inkább vágynak szépnek is igaznak beállított hazugságra, mint tényekre.

„Kutatások tömkelege állítja, hogy nagyon rosszak vagyunk a hazugság felismerésében. Abból indulunk ki, hogy az emberek az igazat mondják, más szóval naivak vagyunk” – írja a National Postban Stuart Thomson kanadai publicista két pszichológus, Christian Hart és Drew Curtis Nagyotmondók: mit mond a pszichológia a hazugságról és hogyan tudjuk elkerülni, hogy átejtsenek című könyve recenziójában.

A Nagyotmondókat a metazin.hu ismertette.

Hart és Curtis egyebek mellett azt vizsgálta, hogy mennyire vagyunk képesek felismerni a hazugságokat. Az eredmény lesújtó. Csak az esetek 54 százalékában ismerjük fel a hamis állításokat, ami alig több, mint ha pénzfeldobással döntenénk egy kijelentés igazságtartalmáról. Ez persze érthető – véli a szerzőpáros. Evoluciós „eredmény” ez, hiszen ha nem így lenne, ha állandóan gyanakodnánk, akkor ellehetetlenülne a mindennapi kommunikáció és az együttélés. Ami elgondolkodtató, hogy ezt a statisztikát jelentősen javítja, hogy az emberek egytizede nagyon rosszul hazudik, ezért őket könnyű leleplezni. A kicsit is dörzsöltek  viszont még a pszichológusokat és rendőrségi nyomozókat is gyakran átverik.

A politikusok pedig nem kicsit dörzsöltek, túlélésükért, feljebb jutásukért a dörzsöltség szakmai feltétel. Ezért axiómának tűnhet, hogy a politikusok állandóan hazudnak. Hart és Curtis kutatásai azonban rácáfoltak erre a feltevésre. A politikusok nem többször hazudnak, mint az átlagember. De attól, hogy ritkán hazudnak, még nem feltétlenül mondanak igazat. Kampányban – és mikor nincs számukra kampány – handabandáznak, mellébeszélnek, ködösítenek, terelnek, kertelnek, csúsztatnak és köntörfalaznak, és persze olyan dolgokat ígérnek meg, amelyekről ők is tudják, hogy nem tudják teljesíteni.

Azt már Thomson említi meg, hogy kutatások sora igazolja: a politikusnak nem éri meg teljesen egyenesen beszélni: a választásokon ugyanis azok vannak előnyben, akik mindenkinek tudnak ígérni valamit. Az sem baj, ha az ígéretek ellentmondanak egymásnak, hiszen minden választót csak az érdekel, hogy a neki fontos dolgok elhangozzanak.  A sikeres politikusok művészi szintre fejlesztik a „stratégiai kétértelműség” eszközét: képesek úgy fogalmazni, hogy egyszerre ígérnek valamit és az ellenkezőjét is – írja Thomson. Az efféle túlzásokat, lózungokat és ferdítéseket a választók megszokták és helyükön kezelik – sőt, élvezik és elvárják – jegyzi meg.

Ezzel elsüllyeszti Tudor Mușatescu Titanicját, amelyben arról vall a szerző, hogy a nép azt a politikust szavazza meg, aki elismeri, hogy hazudik, s ezért valóban méltatlan arra, hogy őt válasszák.

A politikai hazugság tehát elkülönül a hazugság filozófiai és etikai vonatkozásaitól, hiszen az – mint Hannah Arendt mondta – nem az emberben van, hanem az emberek közöttben jön létre, egy közösségi plurális térben születik és hat. Hogy hasson, szükség van a nagyotmondókra és a nagyothallókra is.

Teljében a szuperválasztási év, adjuk a voksunkat, ha nem is az igazmondó juhászra, de legalább arra, aki igazat és szépet hazudik nekünk.

(Nyitókép forrása: AdobeStock)