Elszomorodom, hogy öt évvel ezelőtt, a nemrég leköszönt brüsszeli technokraták-bürokraták beiktatásakor, az Európai Bizottság elnökének megválasztásakor milyen derűlátó voltam. Jó na, naiv. Egy új remény című jegyzetemben optimistán vázoltam, hogy „még hiszünk abban, hogy nekünk, romániai magyaroknak a nemzetek egyesült Európája nyújthat lehetőséget identitásunk megőrzésére, fennmaradásunkra. Titkon reméljük, hogy az elmúlt öt év csak zsákutca volt az EU történetében, ahonnan sikerült visszafordulnunk, hogy újra nekiveselkedjünk az építkezésnek (...). Bízunk abban, hogy a kompromisszumkötésre kész, párbeszédre nyitott politikusok ideje következik.”

Hogy mire alapoztam derűlátásomat? Az optimista hitére, hogy ennél már rosszabb nem lehet. Mert szükségünk volt – miként szükségünk lenne – egy új reményre nekünk, akik hiszünk Európában.

És leírtam azt a mondatot, amiért ma szégyenkeznem kell: „Az új remény neve Ursula von der Leyen.”

Mentségemre szolgálhat, ha ugyan van a vakságra mentség, hogy az Európai Bizottság megválasztott elnökeként Ursula von der Leyen az első parlamenti beszédében érzelemteli, lelkesítő beszédet tartott, s már ez üdítően hatott Juncker és Timmermans bükkfanyelven csikorogtatott polkorrekt, ám üres szózatai után. Ursula von der Leyen megvallotta, hogy mélyen hisz az európai összetartozásban, elkötelezett híve az európai uniós integrációnak és az európai értékeknek.

Mára már kiderült, Ursula von der Leyen nem hazudott, csupán elmondta a nem valót, amit a magunkfajta örök bizakodók hallani akartunk. Pillanatig sem gondolta igaznak, amit vallott. Beszéde az azóta általánossá vált újbeszéd első EP-s bevetése volt.

Ilyesmiket mondott: „Mert tudjuk, hogy számíthatunk egymásra, jóban és rosszban. Mert tudjuk, hogy vitatkozunk, de aztán újból ki tudunk békülni. Mert sosem felejtjük el, hogy miért léptünk be ebbe a kötelékbe” - fűzte hozzá.

Amikor így újbeszélt, arról vallott, hogy ő is és támogató csapata is rég elfelejtette az alapító atyák szándékát, amint a dialógus nyelvét is, az európai értékek pedig feloldódtak a progresszív ideológia maszlagában.

Ő pedig belesimult abba az elvárásrendszerbe, amelyet a választókat magasról lesajnáló elit támasztott.

Elemzők – hozzám hasonlóan naivak lévén – akkor nem tartották problémásnak, hogy az EB elnöke kisebb arányú parlamenti felhatalmazással lát munkához, mint elődje. Így legalább tisztában lesz azzal, hogy folyamatosan teljesítenie – sőt, ami még fontosabb egyeztetnie – kell, ha a képviselő-testület támogatását meg akarja szerezni – érveltek.

Ursula von der Leyen öt éves regnálása a kompromisszum-képtelenség, az etnikai kisebbségek kisemmizésének, a dialógus elutasításának, Európa elrablásának, a megengedő migránspolitikának, az át nem gondolt zöld átállásnak, a háborús fenyegetésnek időszaka volt.

Ursula von der Leyen olyannyira jól újbeszélt, hogy visszaválasztották az EB elnökévé, őrá így hát új reményteljes öt év vár.

Számomra Ursula von der Leyen a reménytelenség neve lett.

Maradt még bennem némi optimizmus, hogy Európa az lesz, aminek az alapító atyák álmodták? Talán csak annyi, hogy az állításra, miszerint ennél rosszabb nem lehet, derűlátóan rá tudom vágni: Dehogyisnem!

Öt év múlva szívesen kérnék az olvasóktól elnézést tévedéseimért, mint megtettem most is.

(Nyitókép: Agerpres)