Michel Onfray széleskörben vitatott hedonista, epikureus és ateista francia filozófus. Több mint száz könyv szerzője. Legutolsó könyvét, az A hanyatlás – A nyugati kultúra felemelkedése és bukása címűt, az utóbbi évek világpolitikai eseményei különösen időszerűvé tették.

A szerzővel a Welt hasábjain Sarah Pines készít interjút. Onfray a kereszténység történetével is vaskos kötetben szembesült. A kötet címe Ateista kiáltvány (Traité d´athéologie), s Jézus Krisztus emberi mivoltát is megkérdőjelezi, a Megváltót pusztán mitológiai alaknak tartja.

Ennek ellenére az interjú különös állítással indul: „Soha nem létezett olyan civilizáció, mely létét ne valamely szent szövegre alapozta volna.” A mai nyugati civilizációról is az a véleménye, hogy az ma is egyféle „kereszténytelenített kereszténység”, melyre ma már csupán a nihilizmus és a fanatizmus jellemző. Mindazonáltal a kereszténység legjelentősebb történelmi teljesítménye, az emberi individuum méltóságának elismerése és tiszteletben tartása előtt Onfray is kalapot emel. A 21. század harmadik évtizede azonban szerinte ezt a vívmányt is megsemmisüléssel fenyegeti. A „kereszténytelenített kereszténység” immár elveszítette minden önbizalmát. Fokozatosan kiszolgáltatottá válik.

Az interjú címe is sokatmondó: Európában a migránsok attól erősek, hogy mi gyengék vagyunk. Ez Onfray szerint annak ellenére is igaz, hogy a mai folyamatok iránya már az ezredfordulót megelőző évtizedekben is világosan kivehető volt. André Malraux Jegyzet című szövegében már 1956-ban világosan látta, hogy a már akkor jó érzékelhető demográfiai trendek következtében számunkra nem marad egyéb, mint hogy az Iszlám diadalát, mely feltartóztathatatlanul bekövetkezik, legalább késleltessük.

Az iszlámnak a nemzetközi közösség nagyobbik részét máris sikerült önmaga mögé állítania. „A Hamászt ma már Irán, Oroszország, Kína, Katar, Algéria, Szudán és az összes arab állam támogatja. Ez idő szerint csupán szavakban. Illúzió azonban azt hinni, hogy az Egyesült Államok maradéktalanul Izrael pártján maradhat. Amerika mindig is saját érdekeit képviselte. „Én nem tudom – állítja Onfray –, hogy Amerika pusztán a kis Izrael érdekeinek védelmében képes lenne vállalni egy világháborút.”

Ami meg Franciaországot illeti, az továbbra is Amerikát fogja követni, ahogyan az – de Gaulle tábornok halála óta – folyamatosan történt. Az antiszemita „Franciaország” a nagyvárosok utcáin lengeti a palesztin lobogókat. Csakhogy nem a jobboldali (gyakorta fasizmussal vádolt) Franciaország, azaz Marine le Pen Franciaországa, hanem éppen ellenkezőleg, a francia baloldal Izrael ellenes. A Maastrichti Szerződés 1992-es aláírása óta Franciaország feladta nemzeti szuverenitását, és sorsát attól a Brüsszeltől tette függővé, mely bevándorlás- és palesztinpárti politikát hirdet.

Macron meztelen király. Franciaország fölött gyakorlatilag az „elővárosok” uralkodnak. Ezt a tényállást pedig az az engesztelhetetlen öngyülölet, a kereszténység és a gyarmati múlt miatt érzett lelkiismeretfurdalás alapozza meg, mely ma Franciaországban grasszál.

Az újabb keletű francia „nemzeti férfiatlanság” áll szemben a rendíthetetlen muszlim férfiassággal. Persze az antiszemitizmust nem tanácsos összekeverni az anticionizmussal. A Hamász minden kétséget kizáróan szörnyeteg, de a reductio ad Hitlertummal óvatosabban kell bánni. A szembeálló nézetrendszereket csak együtt ítélhetjük meg. „Semmi nem azonos, a különböző eszmék összemosása, összehasonlítása, asszimilálása nem gondolkodásra vall.”

„Az igazi kérdés tehát az, hogy lehetséges-e ma egyáltalán olyan politika, mely egyetemesen humanista eszményeken alapul? – kérdez rá a riporter.

Onfray válasza egyértelmű: „Nem. Hogy ismét de Gaulle-ra hivatkozzam, az államnak csak érdekei vannak.” Azaz, vonhatjuk le e következtetést: az egyetemes emberiség csak sajátos államokból állhat. Még pontosabban: nemzeti közösségekből, amennyiben maguk az államok sem homogén emberi közösségek. Ráadásul manapság a Brüsszel által még mindig lankadatlanul szorgalmazott bevándorlás körülményei közt mind kevésbé lehetnek azok.

„Egyetlen valóban univerzalista állam van, mely képes felülemelkedni a nyelvi-kulturális különbségeken, s ez a Vatikán. De  – Peguy Kant szavait idézzem –  a Vatikánnak (ma már) valóban tiszták a kezei, csakhogy neki (már) nincsenek ilyenek…”

„Mit várhatunk ezek után?” – teszi fel az utolsó kérdést a riporter.

Onfray ezúttal is kategorikus: „A legrosszabbat, ami bekövetkezhet. Mert az emberek soha nem fognak megváltozni.”

Ezt a végkövetkeztetést, bár e pillanatban – a már zajló és az épp készülődő háborús konfliktusok körülményei közt – tényleg maradéktalanul helytállónak tűnik, nehéz lenne elfogadni. Az ember ugyanis valóban nem változik, sem a kereszténység, sem a szocializmus, sem a globalizáció nem tehetett bennünket humánusabbá. De a változó valóság előbb-utóbb mindannyiunkat alkalmazkodásra kényszerít. A helyzetet a leghumánusabb „terror”, a Természet előbb-utóbb mindig egyensúlyt kikényszerítő alaptörvénye fogja normalizálni. Az egyensúlynak nincs alternatívája…

Az ember, amikor már semmi kilátás nincs arra, hogy elkerülje végzetét, megbékél. Ha ellenségeivel nem is maradéktalanul, de legalább önmagával igen. A Természet vagy az Isten – nevezzük bárhogy is előbb-utóbb a legelvakultabbakat is észhez kényszeríti. Remélhetőleg még a terroristákat is.

Különös, hogy minderre egy „hivatásos” ateistának kell rádöbbentenie bennünket.