Édesanyja először zongorázni íratta be, de a vívásban találta meg igazán magát Veres Gréta párbajtőrvívó. A sportág hamar megtanította arra, nem halogathatja a dolgokat, mindig időben meg kell tennie, amit szükségesnek érez. Hosszú idő után is úgy érzi, még mindig nem tudja elengedni a vívást, de súlyos térdsérülése már akadályozza abban, hogy olyan magas szinten versenyezzen, mint régen. Tizenkét évnyi utazás után úgy döntött, ideje megpihennie és több időt szeretne tölteni szeretteivel, mielőtt új utat kezdene keresni magának.

– Hogyan kezdődött az életedben a vívás?

– Édesanyám először zongorázni íratott be, de az nem volt az én stílusom. Az egyik kolléganőjének a lánya vívott. Mivel elég csintalan kislány voltam gyerekkoromban, anya elküldött kipróbálni azt is. Nálam ez a sport szerelem volt első látásra, élveztem a környezetet és a csoportos programot, a mai napig is ugyanúgy szeretem.

– Mikor jött az első olyan eredmény számodra, amikor azt érezted, ebből még több lehet?

– Tizenhat éves koromban nyertem először csapatban érmet Európa-bajnokságon. Akkor tette fel nekem az edző a kérdést, hogy profi sportolóként akarom-e folytatni. Őszintén szólva én még nem tudtam, mit jelent profinak lenni, de már a legelejétől komolyan vettem, egyetlen edzést sem hagytam ki ok nélkül. Ez olyan volt nálam, mint a biciklizés, ahogy forgott a kerék, vele együtt mentem, azt akartam csinálni, amit szeretek, vívni, ezen kívül nem számított más.

– Szatmárnémetiben nagy hagyománya van a vívásnak, a ti csapatotok mennyire bizonyult összetartó közösségnek?

– Összetartók voltunk. Szerencsémre egyszerre indultam el az osztályomból más lányokkal, hozzánk csatlakoztak még hárman. Időközben kialakult belőlünk egy 4-5 fős csapat, huzamosabb ideig sikerült jó eredményeket elérnünk együtt. 15 évesen a nálunk két évvel nagyobb kategóriában is érmeket nyertünk, a saját korosztályunkban pedig csakis a győzelem jöhetett szóba. Ha nem ment valakinek, mindig többet mutatott a másik. Valószínűleg ezért is szerettem meg a vívást és ezért maradtam benne.

– Hosszú távon okozott-e problémát összeegyeztetni a vívást az élet egyéb részeivel, akár a tanulmányaiddal?

– A vívásból semmiképpen nem akartam engedni. Nehéz összeegyeztetni a dolgokat, de nem lehetetlen. Magánélet viszont nem volt. Nyáron és ünnepekkor szabadok voltunk, de a hétköznapokban sosem mulasztottunk el edzést vagy sulit. Az egyetemet távoktatással végeztem, de azóta sem államvizsgáztam le, a dolgozatomat idén nyáron adom le. Akkoriban választanom kellett a világbajnokság és a vizsga között, de tudtam, a vizsgát le tudom tenni később is. Ameddig az egészségem engedte, szerettem volna versenyezni. A sérülések miatt ma már nem tudom azon a szinten folytatni a profi sportot, mint korábban. Most is vívok a CSU Marosvásárhely színeiben, mert még nem tudom elengedni, de a térdem már nem bírná a magasabb szintet.

– Hogy érzed, a vásárhelyi csapatban meddig tudod folytatni a sportágat?

– Ameddig ők szeretnék és ameddig lehetséges. Én nem tudok olyan szinten ott lenni, mint azok a lányok, akik jelenleg a válogatottnál vannak, de a legutóbbi országos csapatversenyen másodikok lettünk. Próbálom segíteni a fiatalabb csapattársaimat, remélem, a lehető legtöbb ideig tudunk együttműködni.

– Gondolkodtál-e azon, hogy a későbbiekben edzőként is kipróbáld magad?

– Megvan az edzői diplomám, de még nem alakult úgy, hogy elinduljak ezen az úton. Akkor ugyanúgy utaznom kéne a gyerekekkel, mint korábban. Most kicsit megálltam, szeretnék egyhelyben lenni. Tizenkét év utazás elég hosszú volt nekem, szeretnék időt tölteni a párommal, a szüleimmel és a testvéremmel is.

– Ha röviden össze lehet foglalni, mit adott hozzá az életedhez a vívás?

– Megtanított arra, hogyan kell igazán dolgozni. Ha valamit elkezdünk, nem szabad félbehagynunk. A mindennapi életben is vannak bukkanók, a vívásban is előfordul, hogy valakinek rossz versenye van vagy megsérül. Semmilyen apróság vagy nagyobb zökkenő nem állíthat meg, nem szabad feladni. Megtanultam, amit ma meg tudok csinálni, azt ne halasszam holnapra. Ha elhalasztottam volna az edzést más programok miatt, lemaradtam volna az ellenfelektől. Ezt a tanulságot a hétköznapokra is átvittem, nem szoktam halogatni a dolgokat.

A vívásnak köszönhetően körbejártam a világot, sok különböző kultúrát megismertem. Azt szoktam mondani, nekem volt a legmenőbb állásom harmincéves koromig. Viccesen fogalmazva, azért fizettek, hogy délután aludjak, természetesen az edzések mellett. Kevés dolgon változtatnék az életemben, a legfontosabbakon biztosan nem. Azon sem, hogy 18 évesen elköltöztem Szatmárnémetiből Bukarestbe. Szerintem ez nekem meg volt írva, ez volt az én utam, a későbbiekben pedig új utat keresek.

– Hogy látod a vívás jövőjét az országban, az új generáció képes lehet-e igazán jó eredményeket elérni?

– Kevesebb az utánpótlás, mint korábban volt, de egy jó stratégiával ismét magas szintre kerülhet Románia. Ez természetesen időigényes, nem egyik napról a másikra fog megtörténni, az elkövetkezendő két olimpiai ciklus szerintem mindenképpen szükséges a lányok fejlődéséhez, de van elég idejük rá.