Tizenhét éves kora ellenére már a román felnőtt jégkorong-válogatott meghatározó tagja Vitos Anna. A fiatal sportolónak gyerekkori bokaproblémái miatt a balettet ajánlotta az orvosa, végül viszont meggyőzte szüleit, hogy korcsolyát szeretne húzni a lábára. Az élet végül őt igazolta, azóta testvére mellett édesanyja is kipróbálta a sportot, jelenleg is aktív játékos. A Sportklub játékosa maximalistának tartja magát, de úgy érzi, ez a pályán gyakran nincs előnyére, szeretné megtanulni türelmesebben kezelni az éles helyzeteket. Ami a világbajnokságot illeti, nem törte meg, hogy idén nem sikerült a magasabb divízióba jutásuk, jövőre kétszer akkora motivációval harcol érte társaival együtt.

– Mi adott neked löketet gyerekkorodban, hogy elindulj a jégkorongozói pályán?

– Amikor kicsi voltam, a szüleim balettre írattak be, mert baj volt a bokámmal, az orvos pedig ezt javasolta segítségnek. Edzések után mindig elmentem a testvéremért a hokipályára, így nagyon megtetszett, amit ott, a jégen láttam tőlük. Egy idő után kérlelni kezdtem a szüleimet, hogy hokizhassak én is, de az orvos véleménye miatt nem igazán akarták megengedni. Végül olyan szűk egy év után belementek, hogy korcsolyát húzzak a lábamra. Az ISK-nál eleinte csak a fiúkkal játszottam, nagyjából öt éve mentem át a lánycsapathoz.

– A profi pályafutásodat a Gyergyószentmiklósi Fox Hockey csapatánál kezdted, hogyan esett rájuk a választásod?

– A járvány idején volt egy év, amikor a Sportklub bajnoki szereplése szünetelt, csak edzéseket tartottak a csapatnál. Akkoriban indult el előszőr a Fox a magyar bajnokságban és hívtak, hogy játsszak náluk, de emellett a román bajnokságban maradthattam a csíkszeredai csapat tagja. Elfogadtam az ajánlatukat, utána pedig közel három évet náluk töltöttem.

– Nemrég a Sportklub is csatlakozott a magyar U25-ös mezőnyhöz, te ekkorra már visszatértél a csapathoz. Mennyire tudtátok könnyen felvenni együtt a bajnokság ritmusát?

– Mivel a csapatból csak hárman játszottunk korábban a magyar bajnokságban a Fox színeiben, nem volt könnyű. Nekem volt közülünk a legtöbb, három évnyi tapasztalatom a színvonallal kapcsolatban. Sokan nem tudták, mire számítsanak és új játékosok is érkeztek hozzánk, így nem voltak magunkkal szemben magas elvárásaink ebben a szezonban. Elsősorban a fejlődést tűztűk ki célul és ez szerintem meg is történt az elmúlt hónapokban.

– Te már a felnőtt válogatottnak is tagja vagy. Ha jól tudom, a nemzeti csapatnál évekig rosszak voltak a körülmények felkészülés szempontjából, de az idei III/A divíziós világbajnokságon több lehetőség adódott az összetartásra. Mennyire szoktatok össze az esemény előtt?

– Tényleg sokkal több lehetőségünk volt, mint tavaly. A korábbi évekről tapasztalatom nem volt felnőtt szinten, mert nem töltöttem be még az induláshoz szükséges korhatárt. Három edzőtáborunk volt és edzőmeccsünk is a lánycsapat ellen, ez pedig a múlt évhez képest is nagy előrelépést jelent. Ennek köszönhetően felkészülten indultunk el Szerbiába.

– Jól is kezdtétek a világbajnokságot, az első két meccseteket megnyertétek, majd Thaiföld ellen 2–2-re álltatok, a végén kapott góllal viszont vereséget szenvedtetek. Hogyan emlékszel vissza a találkozóra, ki lehetett volna többet hozni belőle?

– Egyértelműen igen. Nem tudom, mi történt, mert esélyesek voltunk a világbajnokság megnyerésére és az egy divízióval feljebb jutásra. Nyilvánvalóan senki nem bízta el magát, de hittünk benne. A nálunk egy szinttel fentebb játszó Ukrajnát is megvertük a felkészülési meccsen, szóval az esély megvolt mindenki ellen. Thaiföld ellen túl sokat játszottunk emberhátrányban, de ez igaz a teljes világbajnokságra is. Mindhárom gólt emberelőnyben szerezte meg az ellenfél, ez a vereség pedig annyira megtörte a csapatot, hogy már nem tudtunk jól játszani Szerbia ellen. Ott gólt sem tudtunk szerezni.

– Az eredményektől függetlenül szerinted továbbra is benne lesz a csapat játékában a feljutás esélye?

– Persze, jövőre szerintem még több felkészülési lehetőséget kapunk, jöhetnek új játékosok is a keretbe. Remélem, én is részt vehetek újra, idén sajnos csak a negyedik helyre volt elég, amit kihoztunk magunkból, de pont ezért jövőre kétszer is ilyen motiváltan megyünk ki és ennél is jobban fogjuk akarni.

– Visszatérve a Sportklubra, nemrég játszottátok le a Fradival az első meccset a bajnokság ötödik helyéért, amelyen három gólt is szereztél. A saját teljesítményedet nézve miben fejlődtél leginkább az elmúlt években?

– Fontos kiemelni, hogy a Foxnál én még hátvéd voltam sokáig, és csak ebben a szezonban játszottam éles helyzetben, nehezebb meccseken csatárt. Nagyon sokat fejlődtem az elmúlt időben egyes dolgokban, főleg a lövéseket tudnám kiemelni. Mentálisan is előre léptem már, de az önbizalmamon még kell javítanom, valamint türelmesebbnek kell lennem. Elég sokszor érzem, hogy elszáll a fejem a meccseken, ha felidegeskedek, utána pedig nem tudok igazán jól játszani vagy megfelelő döntéseket hozni. Maximalista vagyok, de ez ebben az esetben nem feltétlenül jó.

– Van-e a klubnál lehetőségetek sportpszichológustól vagy más szakembertől tanácsot kérni az ilyen helyzetekben?

– Ettől a szezontól kezdődően nyílt erre lehetőségünk. Többször is eljött hozzánk Karikás Emőke pszichológus. Csapatszintű foglalkozásokat tartott, úgy érzem, sikerült is fejlődnünk általa mentális téren.

– Hogy látod a székelyföldi női hoki helyzetét, fejlődött-e országos szinten az elmúlt időben?

– Rengeteget fejlődött, szinte leírhatatlanul sokat. Hat-hét évvel ezelőtt a Fox Hockey még nem is létezett. Két csapat volt az országban, a csíkszeredai és a bukaresti. Ebből állt a válogatott is, utána a gyergyóiak mellett megalakult a vásárhelyi és a felcsíki Márton Áron csapat is, ahol egyébként anyukám is játszik. Sok jó játékos is megjelent a mezőnyben, valamint szövetségi szinten is elkezdtek foglalkozni a női hokival. Mi a jelenlegi körülmények között nem tudnánk ebből megélni, de már biztatóbb a helyzet, mint korábban.

– Említetted édesanyádat és korábban a testvéredet is mint hokijátékost. A kezdeti bizonytalanság ellenére akkor a jégkorong családi sporttá vált nálatok?

– Az elején csak azért féltettek tőle a szüleim, mert az orvos nem akarta engedni nekem a sportágat a bokám miatt. Ő úgy gondolta, valószínűleg a lábamon sem fogok tudni megállni a korcsolyában, ahhoz képest elég jól ment már az elején, a hoki pedig sokkal többet segített rajta, mint a balett. Ami a családot illeti, elsőként a testvérem kezdte, utána én, anyukám pedig három éve. Apukám nem próbálta soha, a testvérem pedig azóta abbahagyta, úgyhogy jelenleg ketten űzzük a sportot.

– Ami az iskolát illeti, vannak-e terveid a jövőre nézve a szakmaválasztással kapcsolatban?

– Jelenleg a Székely Károly Szakközépiskolába járok számítástechnika szakra. Bár már sokat gondolkoztam rajta, még nem döntöttem el, hogy a jövőben mivel szeretnék foglalkozni, de az érettségiig biztosan eldől. Mindenképpen tervben van az, hogy a női hoki mellé álljak a jövőben és maximálisan támogassam, ahogyan tudom.