Édesapja biztatására vált profi jégkorongozóvá a csíkszeredai Salló Alpár, aki az elmúlt tíz évben számos sikert ünnepelhetett a Sportklub játékosaként. Két és fél évvel ezelőtti fejsérülése után életveszélyes állapotban szállították kórházba. Nyolc hónapig kellett távol maradnia a pályától, de egy pillanatra sem merült fel benne annak a lehetősége, hogy abbahagyja a sportot. Ma már újra oszlopos tagja csapatának, a rosszul sikerült szezonkezdés ellenére idén is versenyben szeretnének lenni a bajnoki címért.

– Mikor kezdtél el érdeklődni a hoki iránt?

– Édesapám vitt el először korcsolyázni, utána rendszeresen jártam. Heti három-négy edzésünk volt Mezei Imre tanárúrral, közel negyvenen voltunk ezeken. Amit akkor csináltunk, még nem lehetett hokiedzésnek nevezni, de az volt a kezdet, a későbbiekben nagyon megszerettem a jégkorongot.

– Az első lépés után mi vett rá arra, hogy ezen az úton maradj és profi pályafutást építs?

– Édesapám a továbbiakban is rengeteget segített nekem. Biztatott engem, jótanácsokat adott és mindent megtett azért, hogy az legyek, aki most vagyok. Jól teltek az ifiként töltött éveim. Csak tizenhét éves koromban döntöttem el, hogy profi játékos akarok lenni, akkor volt a vízválasztó. Fontos kérdést jelentett, bekerülök-e a felnőttcsapatba vagy nem.

– Végül bekerültél, profi pályafutásodat pedig szinte teljes egészében a csíkszeredai csapatnál töltötted. Előtte viszont Németországban is kipróbáltad magad játékosként, milyen volt számodra az az év?

– Lehetőség adódott számomra, hogy Péter Balázzsal együtt kimenjünk egy próbajátékra, Krefeldbe. Kihasználtuk az esélyt, kétezer kilométert kellett vezetnünk odáig és csak az ottani edzés után derült ki, bevesznek-e minket a csapatba arra a szezonra. Én az U19-esek közé kerültem, Balázs pedig a serdülők közé. Nehéz időszakot jelentett ez számomra, mert a német ligában a szabály szerint csak két légiós játszhatott és fel kellett venni a versenyt orosz, kanadai, cseh vagy lengyel játékosokkal.

– Mennyire segített neked ez az év abban, hogy a külföldön szerzett tudást itthon is fel tudd használni?

– Hasznos évnek bizonyult számomra, hiszen magamra voltam utalva. Azt kellett tennem, amiben jó vagyok, idővel pedig rájöttem, ha nem teszek hozzá valami pluszt a felkészülésemhez, nem kerülök be a csapatba. Arra ébredtem, hogy nagyon sokat kell dolgozni a profi karrierhez. Kihívást jelentett az iskola is, a Márton Áron Főgimnáziumban fejeztem be a tizedik osztályt, a tizenegyediket viszont már kint kellett elvégeznem. Előszőr csak nyelvsuliba jártam, megtanultam a németet, utána az iskolába is beírattak. Szerencsére Csíkszeredában is elfogadták ezt az évet, így nem kellett egyet sem kihagynom.

– Hazatérésed után már a szülővárosodban építetted pályafutásodat, felmerült-e az évek során a külföldi játék lehetősége?

–  Miután visszajöttem, a Sportklub leszerződtetett, azonban kisebb csalódás ért akkor, mert néhány meccs után a második csapathoz kerültem. Utólag úgy látom, hasznomra vált az a szezon, sok önbizalmat szereztem. Bele tudtam kóstolni a felnőtt hokiba, a következő évben pedig már az elsőszámú keret tagja lettem. Külföldi ajánlat a későbbiekben nem érkezett, de egyébként is a Sportklubnál akartam maradni és itt játszani hosszú távon.

– Idővel felépült nálatok egy olyan csapat, ami hosszú ideje meghatározó tagja tud lenni az Erste Ligának és számos trófeát szerzett a közelmúltban. Hogyan zajlott ez a folyamat?

– Nehéz összerakni egy erős csapatot, mert olyan a felépítése, mint egy kirakósnak. Vannak hiányzó darabok és hiányosságok, amiket be kell tölteni. Már a 2017/2018-as bronzérmes szezonunkban is erősek voltunk, a hazai mag is fejlődött, a megfelelő segítségnek köszönhetően pedig eljutottunk a harmadik és második helytől a bajnoki címekig és elkezdtünk aranyakat szerezni.

– Rátérve kicsit a közelmúltra, két és fél évvel ezelőtt volt egy rendkívül súlyos fejsérülésed, amely után életveszélyes állapotban szállítottak kórházba. Hogyan kezelted ezt a helyzetet, megfordult a fejedben az, hogy a történtek után abbahagyd a jégkorongot?

– Az első pillanattól kezdve vissza szerettem volna térni a jégre. Tizenhárom napot töltöttem a kórházban, nem tudtam, mi történt velem, mert emlékezetkiesésem volt. Abból az estéből arra emlékszem, hogy csereként fellépek és onnantól kezdve nem is tudom, mikor kezdtem el realizálni a dolgokat, tizenkét óra biztosan kiesett. Fejsérülésem ellenére már az egy hónappal később kezdődő világbajnokságon ott akartam lenni a válogatottal, ezt mondtam az orvosoknak is, akik akkor még nem akartak szembesíteni a helyzettel. Arra is volt esély, hogy soha többé ne lépjek jégre.

Én pozitívan álltam mindenhez ebben az időszakban, de amikor később közölték velem a dolgokat, nagyon megérintett ez a helyzet. Miután hazajöttem a kórházból, több száz üzenetet kaptam az emberektől, akik imádkoztak értem és felépülést kívántak, biztos vagyok benne, hogy ez is segített. Mentálisan nagy kihívás volt az a nyolc hónap, amikor nem játszhattam és fizikailag sem terhelhettem magam.

– Gondolom, a visszatérés után a tempót is nehéz volt újra felvenni. Mennyi idő kellett ehhez?

–  Amikor felléptem a jégre, teljesen rendben voltam már, tudtam mi vár rám fizikailag. Az elmúlt nyolc évben a magyar válogatottnál is dolgozó Puskás Sándorral készültem, aki olyan programot tervezett nekem, amellyel az állóképességemet és az erőmet is vissza tudtam nyerni.

– Azóta újra a számíthat a játékodra a csapat. A jelenlegi helyzetet illetően, hosszútávon hogyan látod esélyeiteket az Erste Ligában?  Tavaly is rosszul kezdtétek a szezont, de fel tudtatok állni, most is begyűjtöttetek már néhány vereséget, sikerülhet-e újra?

– Hacsak a hazai játékosokból álló állományt nézzük, az nálunk az egyik legerősebb a teljes liga mezőnyét nézve. Ha tudna jönni néhány olyan légiós is, aki segíthet nekünk, biztos vagyok benne, hogy még a végső győzelemre is esélyesek lehetnénk.  A kirakósos példára visszatérve, jelenleg is vannak nálunk hiányzó darabok, ezeket a siker érdekében be kell illeszteni.