Antal Zsombor jégkorongozó ötévesen találkozott a hokival egy gyermekkori sárgaság következtében: a sors úgy hozta, hogy a kórteremben Vákár Lajos is betegeskedett, így neki hála, beleszeretett a sportba, amit hétéves korától kitartóan űz. Csatárként 6 világbajnokságon játszott, a romániai válogatottban is szerepelt, alapjátékosa volt az Újpestnek, a HC Csíkszeredának, a Csíkszeredai Sportklubnak, a Gyergyói Hokiklubnak és a Brassói Coronának is. Egy baleset következtében játékosi karrierje megszűnt, de hivatását nem hagyta, így ma a Székelyföldi Jégkorongakadémia erőnléti edzőjeként tevékenykedik. Története már e felsorolásoktól is különlegesnek tűnhet, de életében jócskán akadnak érdekességek: ő az a keménykötésű sportoló, aki szabadidejében rókalyukak mellett gubbaszt, rejtekekben hasal vagy 3-4 kilós kisembereket pólyál, öltöztet, ringat. Az így készült fotókkal meseszerűen jeleníti meg a székelyföldi erdők vadvilágát és az újszülöttkor puhaságát. INTERJÚ.

– Nagysikerű csatárként tartanak számon: 4 szezonon át játszottál a Csíkszeredai Sportklubnál, három évig voltál Csíkszereda alapjátékosa, 6 idényen keresztül a Brassónál hokiztál, voltál az UTE jégkorongozója Magyarországon, a Gyergyói HK csapattagja, szerepeltél a romániai válogatottban és 6 világbajnokságon is. Kijelenthetjük, hogy eredményeidre büszke a hokis közösség, játékosok és szurkolók egyaránt. Ismerem a szállóigét, miszerint „Csíkszeredában minden kisgyermek hokista akar lenni”, mégis megkérdezem, hogy te miként kerültél ebbe a világba?

– Különös út vezetett a jégkorongozáshoz, ha jobban belegondolok, amolyan sorsszerű út. Kicsi gyermek voltam, amikor sárgaságos lettem, szörnyű betegség volt, 5-6 évesen beutaltak a csíksomlyói fertőző osztályra, ahol – mivel a szülői látogatás tilos volt – legkisebbként a kórterem legidősebb betegére bíztak. Mint utólag kiderült, ez az idősember Vákár Lajos volt, talán nem is kell mondanom, hogy az ő nevéhez fűződik a napjainkban legnépszerűbb székelyföldi sportág, a jégkorong megalapítása Csíkszeredában, róla nevezték el a csíkszeredai műjégpályát is.

Mivel komolyan vette a szüleim kérését és nagy gonddal figyelt rám, a családom a gyógyulásunk után is tartotta vele a kapcsolatot. Felnéztem rá, hiszen míg a kórházban betegeskedtünk, hokis történetekkel szórakoztatott, így voltaképpen neki köszönhetem, hogy hétéves koromban beírattak hokira a szüleim, ugyanis ő vetette fel nekik, hogy akár jégkorongozhatnék is. Bölcs ember volt, kedves emlékem, hogy a megismerkedésünk után bármikor, amikor elhaladtunk a kapuja előtt, ő kikönyökölt és kérdezősködött.

Nálunk, Csíkszeredában a jégkorongnak van nagyobb hagyománya, mint bármely más sportnak. Tényleg szinte minden kisgyermek álma, hogy jégkorongozó legyen, lehetőleg a Sportklubnál. És a Sportklub szurkolói tábora előtt akar jégre lépni, legyen az hazai pályán vagy idegenben. Nem emlékszem, hogy akartam-e valaha is mást magamnak. Amint Vákár Lajos ott a kórházban mesélni kezdett, nekem ez lett az álmom, már semmi más nem akartam lenni, csak hokista.

Aztán a véletlenszerűségek folytatódtak: édesapám vitt a műjégpályához, hogy ott benyújtsuk a jelentkezésemet, és az edző hellyel kínált. Amint leültünk, kérdezte, hogy mi a nevem, mire kihúztam magam és közöltem, Antal Zsombor. Elmosolyodott, hirtelen nem is értettük, miért kuncog, majd a rá jellemző bölcsességgel hozzáfűzte, „nem a sajátomat kérdeztem, hanem a tiéd”. Így derült ki, hogy névrokonok vagyunk, és hogy az edzőm az az ember, aki generációk sokaságát nevelte, tanította meg jégkorongozni, tanítványai közül nagyon sokan válogatottságig vitték, többen az A csoportos vébén és az olimpián is képviselték Romániát. Ő kiváló szakmai tudással és pedagógiai érzékkel rendelkező sportember volt, aki közel 50 évig szolgálta a csíki hokit.

Így indult el a pályafutásom. Hétéves voltam, amikor elkezdtem, de ezek a véletlenszerűségek annyi motivációt adtak, hogy egyre csak ügyeskedtem. Nem is gondoltam arra, hogy más út is van, hogy ki kellene próbálnom egyebeket is. Számomra a hoki volt a minden, és ezt azzal is bizonyítottam, hogy a teljesítményem egyre jobb lett, így kis időn belül a haladókhoz soroltak be, majd az idősebb korosztályokhoz. Én a ’84-85-ös korosztályhoz tartoztam, de sokat játszottam a ’83-84-es korosztállyal is.

– Valóban sorsszerű, ahogyan Csíkszereda két emblematikus sportembere igazgatott ezen a pályán. Egyszerre lehetett áldás és teher, hiszen két olyan ember pártfogásába kerültél, aki sokat láthatott benned, éppen ezért sokat is várhatott el. Kamaszkorodban sem inogtál meg a választásodban?

– Egészen a balesetemig semmi sem tántoríthatott el. Sőt voltaképpen maga a baleset sem, mert ma is hokista vagyok, csak már edzőként, és nem játékosként lépek a jégre. Egyébként tinédzserként is a sportnak éltem: tizennégyéves voltam, amikor Budapestre költöztem a jégkorongozás miatt. Ugyanis egy csíkszeredai bajnokság alkalmával a Fradi csapat edzője személyesen kért, hogy csatlakozzak a csapathoz. Ám ezen a tornán az Újpest is részt vett – ez utóbbi néhány csapattársammal együtt szervezett már nekünk különféle tornákat, sőt jelezték is, hogy szeretnék, ha hozzájuk igazolnék. Számomra nem volt kérdés, hogy az Újpestet választom-e, mert őket ismertem már korábbról, hozzájuk ragaszkodtam. Mivel 14 éves voltam, a szüleim beleegyezését kellett kérnem, édesanyám nem igazán támogatta a költözést, mert kamaszfiú voltam még, aggódott értem, félt, hogy elkallódom.

Végül mégis elengedtek, és én bebizonyítottam, hogy nem kell félteniük az alkoholtól, kábítószertől vagy a rossz társaságtól: végeztem azt a munkát, amit vállaltam, azaz jégkorongoztam, amikor csak tehettem, közben meg a sportgimnáziumban tanultam. Érettségi után haza vezetett az utam, de ez is hívásra történt: abban az időben alakult itthon a HC Csíkszereda, Kurkó János, a csapat támogatója már akkor felkeresett, amikor még Magyarországon tanultam, neki ugyanis az volt a célja, hogy a külföldön lévő hazai játékosokat hazahívja, és itthon belőlük egy gerincet alakítson, hogy a hokicsapat magja hazai játékosokból álljon, néhány légióssal kiegészülve. Nem pedig fordítva.

Egyetértettem az elképzelésével, csatlakoztam hozzájuk. Nem tudtam, hogy mire vállalkozom. A HC Csíkszereda ugyanis sokáig a Sportklub riválisa volt, és sajnos a szurkolók is versengtek egymás között. Megosztotta a várost. Mivel a Sportklub minisztériumi csapat, de a HC Csíkszeredát teljes mértékben szponzorok működtették, ez utóbbi a pénzhiány miatt megszűnt, a játékosok egy része a Sportklubhoz igazolt, másik részük egyéb csapatokhoz – én például így igazoltam Brassóhoz, ahol egészen addig folytattam a pályafutásom, míg adódott egy lehetőség, hogy visszaigazoljak a Csíkszeredai Sportklubhoz. Innen 2019-ben Gyergyóhoz igazoltam, ahol egy évet játszottam, majd bokasérülés miatt visszavonultam. Befejeződött a játékos pályafutásom.

– Nem lehetett könnyű elfogadni, hogy egy baleset miatt vége az addigi pályafutásodnak. Szép eredményeket értél el, lehetett volna még jövője a játékodnak. Hogyan dolgoztad fel, hogy nincs tovább?

– A baleset nagy törést hozott az életemben, de az sokat segített a feldolgozásban, hogy maradhattam a jégen, a jég közelében, és ha játékosként nem, de  edzőként sokat tehettem és tehetek a csapatért. Bizonyára sokkal nehezebben tudtam volna megemészteni, ha valami teljesen eltérő szakmát kell választanom, így viszont edzhetek, beöltözhetek, játszhatok is Staff vs. Csapat mérkőzéseken.

Illetve a balesetem után sikerült annyira felépülnöm, hogy elvállalhattam a Székelyföldi Jégkorongakadémia 12-14-es korosztályának edzését, a felkészítést, ezeket egy társammal közösen végeztük egy éven át, majd a Sapientia svéd vezetőedzője kérte, hogy legyünk segítőedzők mellette. Következő szezonban már mellette dolgoztam másodedzőként, nemcsak a jeges edzéseket tartottuk közösen, hanem az erőnléti edzéseket is. És nemrégiben részt vettünk az egyetemi világbajnokságon, ahol jó eredményt értünk el.

Mivel száraz felkészítést végeztem a Sapientia U23-as csapatában, a Székelyföldi Jégkorongakadémia jelenlegi vezetője megkérdezte, hogy vállalnám-e az elitképzésben résztvevő csapatok nyári felkészítését: az U16, U18 és Sapientia U23-as csapatának erőnléti felkészítését. És kisebb gondolkodás után belevágtam, így jelenleg három korosztály erőnléti edzője vagyok, immár harmadik éve.

– Antal Zsombor személyében emberedre találtál, ő jócskán felkészíthetett az edzői létre. Névrokonaként érezted azt bármikor, hogy a nyomdokaiba kell lépned? Vagy milyen elvek mentén képzed a következő generációkat?

– Azonkívül, hogy névrokonok voltunk, és ő volt az edzőm hosszú évekig, nem éreztem, hogy több feladat nehezedne rám, vagy a nagy név miatt többletelvárásoknak kellene megfelelnem. Sőt, edzőként inkább az a célom, hogy olyasmit adjak át, amit mi annak idején nem kaptunk meg. Vagy azért, mert nem volt lehetőség, vagy azért, mert fiatalok voltunk, és senki sem figyelmeztetett, hogy a lehetőségeinket ne komolytalankodjuk el. Biztos vagyok benne, hogy a fiatalok is rájönnek idővel, hogy mit kellett volna máshogyan alakítaniuk, de azért igyekszem kapaszkodókat nyújtani, hogy ne csak visszatekintésből vonják le a következtetéseket, hanem legyen módjuk megtapasztalni, hogy mi a helyes irány, és utána dönteni, hogy szükségük van rá vagy sem.

A hokisták évről évre változnak, a csapatok egyre erősebbek, sokkal gyorsabb és technikásabb a játékuk is. Ha most megnézünk egy hokimeccset, ami a kilencvenes vagy kétezres években zajlott, meghökkenünk a felszerelésen és a technikán is. Ma olyan ütők és korcsolyák vannak a sportolók kezében, hogy annak idején álmodni sem mertek hasonlóról. De egyvalami nem változik az évtizedek folyamán: a csíki gyerekek még mindig hokisták akarnak lenni. A foci is kedvelt sportág a térségben, de a jégkorong még mindig mindent leköröz.

Most minden körülmény adott ahhoz, hogy kiemelkedőek legyünk ebben a sportban. Itt az Orvosi és Metodikai Központ edzőteremmel ellátva, ilyen a környéken sehol máshol nem található, és fontos lehetőség, a fejlődés és az előrejutás egyik kulcsa. Nekünk, edzőknek az a vágyunk, hogy a tanítványaink előbbre jussanak, mint mi valaha. Olyan játékosokat akarunk kinevelni, akik sokkal többre viszik, sokkal magasabb babérokra törnek, mint mi.

A hoki viszont csapatjáték – 20-25 ember teljesítményét kell úgy összeszerveznünk, hogy a rendszer működőképes legyen –, ilyen szempontból nehezebb, mint az egyéni sport. És mivel közös teljesítményről szól, a nyári erőnléti edzések a teljes szezont megpecsételhetik. Ez a munka alapja. Én legalábbis azt vallom, hogy ahhoz, hogy sikereket érhessen el a csapat, nem tölthetjük a nyarat semmittevéssel, szórakozással. Szükséges a kikapcsolódás, de dolgozni kell. Keményen.

– Apropó kikapcsolódás! Jó is, hogy említed, mert a tevékenységedet látva az az érzésünk, hogy neked fontos a sport és felszusszanás egyensúlya, és ezt sikeresen meg is teremted magad körül. Rókák, szarvasok, medvék egy-egy játékos pillanata elevenedik meg a fényképeiden, kisbabák csendessége derít jókedvre. Jól látom, hogy a fényképezés az életedben egyfajta énidő is?

– Valóban énidő, elszakadás a kemény munkától és egyfajta elcsendesedés. A fotózás irányába is egy sorsszerű, de viharosabb tapasztalat terelgetett: születésnapra voltunk hivatalosak, és akkoriban minden fontosabb pillanatot megörökítettem a Fujifilm kompakt fényképezőgépemmel. Ott volt egy fotós, aki egy profi géppel kapta lencsevégre az esemény fontosabb mozzanatait, én meg a kezébe adtam a saját gépemet, hogy készítsen egy fényképet, ami megmaradhat emlékbe. Mire ő lenézően csak annyit reagált, hogy „ez meg mi?!” és nevetett.

Rosszul esett ez a lekicsinylés, ezért eldöntöttem, hogy beszerzek egy jobb minőségű fényképezőgépet, és megtanulok vele fotózni. Ekkor még Brassóban hokiztam, de teltek a hetek, és a gondolat nem hagyott nyugodni, így hát vásároltam egy komoly fényképezőgépet és autodidakta módon megtanultam használni. Nem végeztem tanfolyamot, nem jártam fotós iskolába, de tény, hogy Brassóban volt egy nagyszerű ismerősöm, aki sportfotósként tevékenykedett, és ő vezetett be ebbe a világba. Vitt magával, magyarázott, igaz, kezdetben ralin fotóztunk, de akkor is elkezdődött a fotós pályafutásom.

A sportfotózás után a tájfotózást is elsajátítottam. És meg kell mondanom, imádok a természetben időzni. Magamra találtam annak csendjében. Amikor tehetem, pattanok terepjáróba, és elvonulok a világ zaja elől, fel a hegyekbe, erdőkbe, messze a mezőkre, és ott gubbasztok apró lyukakban, csapásokban, míg egy állatot a megfelelő pózban lencsevégre kaphatok. Ragaszkodom az állatokhoz, feltölt az, hogy csodálhatom őket. Pedig türelem kell ehhez a hivatáshoz, készült olyan rókafotóm, amit úgy tudtam létrehozni, hogy 5 órán át térdeltem egy rókalyukban. Ezután nem bírtam kiegyenesedni, kúszva-mászva jutottam vissza az autómig, mégsem szegte kedvem! Kihívást látok benne, ugyanakkor jót tesz a lelkemnek.

– Nem beszélve arról, hogy ez gyógyír lehet a sportteljesítmény-szorongás ellen is. Te tapasztaltad magadon a jótékony hatását, amikor mondjuk egy kemény időszak után, képletesen szólva, de újra friss levegőhöz jutottál?

– A természetfotózást akkor kezdtem el, amikor aktív jégkorongozó voltam. Így, ha egy külföldi túrán vettünk részt és mondjuk egész héten át megerőltető meccsek, edzések, utazások vártak ránk; és általában nyerni kellett, mert ezen a szinten a sportoló azért utazik, hogy nyerjen, a nagy elvárás, stressz és fáradtság terhei alatt igenis éreztem, hogy ki kell engednem a gőzt.

Szerencsésnek érzem magam, hogy már sportolóként megtaláltam azt a tevékenységet, ami nyugalmat vagy ha úgy tetszik, egyensúlyt teremt. Az én életemben úgy fért meg mindkettő, hogy amint hazaérkeztem, kipakoltam a szennyest, elindítottam a mosógépet és már indultam is ki a természetbe. Elvonultam, és a magam csendjében sikerült feltöltődnöm. Ez azóta is így van, annyira pihentető számomra a természetfotózás, hogy képes vagyok hajnalonként az erdőre menni, hogy állatokat lessek, vagy csak egyszerűen ott legyek közöttük, osztozzak a sejtelmes létezésükben.

– És nemcsak osztozol a sejtelmességben, hanem vissza is adod azt. A fotóid nagyrészt ritka rókás, medvés és szarvasos pillanatokat mutatnak meg, olyan szösszeneteket, amelyeket a legtöbbünk sosem látna, ha te nem vállalnád, hogy órákon át lapulsz a közelükben. Az erdészek, vadászok, vadőrök hogyan viszonyulnak a hobbidhoz?

– Mivel a feleségem Csíkmadarasi, ide költöztünk, és így volt alkalmam megismerkedni az erdészekkel, vadászokkal, vadőrökkel. Ha nincs baráti kapcsolat, nagyon nehéz a vadfotózás, mert egymást hátráltatjuk a munkában. Így viszont vagyok annyira jóban velük, hogy rám bízzák a les kulcsát, és szólnak, hogy hol milyen állatot fényképezhetek éppen. Ehhez kellett, hogy megértsék, én is szinte azt teszem, amit ők: „lövöm” és őrzöm a vadakat, annyi különbséggel, hogy mindezt egy fényképezőgéppel teszem, majd csendben tovatűnök.

Olyan állatokat örökítek meg, amelyekkel gyakran összefutunk a székelyföldi erdeinkben, azaz leggyakrabban róka, medve és szarvas „pózol” nekem. De nem tartom magam művésznek, még csak abban sem vagyok biztos, hogy valóban különlegesebb lenne a perspektívám. Nekem csupán az az érzésem, hogy ez így természetes, így kell jelen lennie az életemben. Tény, hogy egy játékosabb énjüket adom vissza az állatoknak, de ez bizonyára a személyiségem hozadéka is.

– És ha már a játékosságról beszélünk: ami a fotóid közül a legnagyobb ámulatra ad okot, az a babafotózás. Egy hokista, aki újszülötteket pólyál, öltöztet… Ide rengeteg idő, odafigyelés szükséges, amolyan dajkamunka is. Mi ennek a története?

– Az újszülött fotózás rengeteg türelmet és odafigyelést igényel, biztonságos légkört kell teremteni a babának és a szüleinek egyaránt. Ez is úgy jött az életembe, hogy valami kihívásra vágytam, és látva a közösségi médiában a babákról készült kedves fotókat, azon tűnődtem, hogy nekem vajon sikerülne hasonlókat alkotni? Felvettem a kapcsolatot egy újszülöttfotóssal, Virág Ágotával (az ő tevékenységéről itt írtunk korábban szerk. megj.) és megkértem, hogy tanítson, ő meg szívesen bevezetett ebbe a komplex folyamatba.

Több fotózására elkísérhettem, így lestem el tőle a mesterséget. Amikor már elég biztosnak éreztem magam, bevásároltam apró kis kellékeket, fiúcska és kislány ruhákat, jelmezeket, kiegészítőket és elkezdtem fogadni a jelentkezőket. Csíkban egyébként még nem annyira népszerű az újszülöttfotózás – amit egy újabb feladatként élek meg, szeretném megteremteni a hagyományát. Ha a napom nem az edzői teendőimmel telik, akkor vagy a természetben vagyok az állatok között, vagy a stúdióban az apróságokkal.

– Ritka, hogy egy férfi hasonlóra vállalkozzon!

– Ritka, mert nagy türelmet igénylő folyamat, és mi, férfiak – a sztereotípiák szerint – nem szeretünk pepecselni. Én ebből a szempontból másnak érzem magam, engem feltölt, ha egy 3-4 kilós, kéthetes emberkét a kezemben tarthatok, és a lehető legóvatosabban bepólyálhatom, elrendezhetem a kicsi kezét, lábacskáit. Eleinte én is furcsállottam, hiszen nem az én gyermekem, nagyon óvatosnak kell lennem közben.

Nem beszélve arról, hogy ez egy 4 órás, aktív figyelmet igénylő folyamat. Közben a szülők stresszesek, ami a babákra is átragad. Ezeket mind kell tudni kezelni. Eddig úgy tűnik, sikerül megbirkóznom a feladatokkal, hiszen a szülők szeme felcsillan, büszkék, amikor elkezdjük, az ő gyermekük a legszebb olyankor. De abban is biztos vagyok, hogy rengeteg tanulnivalóm van még.

Engem mindig az motivál, hogy ha előttem egy ember képes volt rá, akkor nekem is sikerülhet. Kellő akarattal és kitartással bármi összejöhet, tűnjön nagyon nehéznek is. Ha meg beletörik a bicskám, legalább tudom, hogy megpróbáltam. Ugyanakkor arra is hajlamos vagyok, hogy másodszorra is nekifussak, mert akkor biztosan jobban sikerül. Ez olyan, mint a jégkorongozás: ha szüntelenül gyakorlunk, előbb-utóbb a jó módszerek és technikák automatikussá válnak.