Édesapja ajánlására próbálta ki a tekét, az évek során remek eredményeket ért el benne a Kézdivásárhelyen felnövő Mihály Stefánia. Bár az érettségire való készülés miatt el sem akart utazni Székesfehérvárra, az egyik csapattag kiesése miatt utolsó pillanatban mégis be kellett ugrania. Két második helyezés és új rekordja után egyáltalán nem bánta meg a döntést. Bár korábbi csapatával megpróbáltak kialakítani egy ifjúsági közösséget Kézdivásárhelyen, ez nem sikerült nekik, mert szerinte a fiatalságot nagyon nehéz rávenni egyéni sportokra, pedig a teke mentálisan és fizikailag is fejlődési lehetőséget kínál. Ősztől Marosvásárhelyen fordító-tolmács szakon szeretne tovább tanulni, úgy érzi, hazatér a városba, hiszen édesanyja onnan származik.

– Mi volt gyerekkorodban az első tekével kapcsolatos élményed, hogyan próbáltad ki?

– Édesapám vezetett be az egészbe. A helyi tekepálya 2017-ben nyílt meg újra Kézdivásárhelyen, őt pedig behívták, hogy jó lenne valahogy megszerelni. Amikor hazajött, elmondta, a sportág hasonló a bowlinghoz és kérdezte, szeretném-e kipróbálni. Én mondtam neki, hogy igen, hiszen tizenegy éves fejjel nem tudtam, mi ez a sport. Végül kipróbáltam, amikor hazajöttem, úgy éreztem, még szeretnék menni, mert nagyon jó móka volt. Addig folytattam, hogy egy nap leigazolt a KSE.

– Hogy alakult az utad innentől kezdve a Romgazig?

– Az edzők felfigyeltek rám, nekifogtak velem foglalkozni. Idővel szerettek volna egy lánycsapatot körém építeni, de nem volt lehetőség erre. Egy fiúcsapat került mellém, gyakorlatilag velük nőttem fel. Mivel az országos mezőnyben egyszerre haladt mellettünk az Elektromaros és a VSK is, ismertem az ottani játékosokat és edzőket. Egyre többet fejlődtünk az évek során, több díjat és helyezést is elhoztunk. 2023-ban az egyik csapattársunk kijutott a világbajnokságra, ez volt az a pont, amikor azt mondtam, szeretnék jobban előre haladni. 2025-ben a szövetségtől szóltak, ideje lenne változtatni és lánycsapatban játszani. Beszéltem a vásárhelyi edzőkkel, januártól pedig átigazoltam a Romgazhoz.

– Melyik volt számodra az első olyan verseny, amelyen azt érezted, hogy igazán jó eredményt tudtál elérni?

– 2022-ben, amikor még a KSE színeiben szerepeltem, elvittek az U18-as versenyre, ott meglepetésszerűen sikerült egy második és egy harmadik helyet hozzak sprintben és tandem mixben. Innentől kezdett nekem megindulni a karrierem, korábban ennyire komoly szinten nem volt versenyélményem. Attól kezdve fejlődésnek indultam, ami mai napig is tart.

– Mennyire tűnt nehéznek az átigazolás után összeegyeztetni a kézdivásárhelyi életedet a marosvásárhelyivel?

– Szerencsére nem volt nehéz, mert itthon tovább tudtam folytatni az edzéseket és a felkészülést. Sikerült egyeztetni a kettőt, Kézdivásárhelyen edzettem hétköznap, hétvégén pedig a marosiakkal mentem. Szerencsére ismert és elfogadó közösségbe kerültem, mindenki barátságosan várt, így hamar beilleszkedtem. Amikor megtudták, meglepetésszerűen érte őket az érkezésem, de örültek nekem. Gyakorlatilag hazamentem, hiszen édesanyám részéről marosvásárhelyi vagyok.

– Akkor téged annyira nem is érintett a marosvásárhelyi csapatok edzőtermének elvesztése.

– Nem érintett akkoriban engem, de szomorú voltam, hiszen azon a pályán nőttünk fel, nagyon sokszor odajártunk versenyekre gyerekkorunktól. Amikor meghallottuk a híreket rossz érzés fogott el minket, mert sok generáció felnőtt azon a helyen én nehéz volt számunkra elengedni.

– A csapat teljesítményét ez mennyire befolyásolta a legnehezebb időnkben?

– Tudtunk a meccsekre koncentrálni, de bennünk volt a gondolat, hogy az a hely, ahol egy közösség kinevelkedett, hamarosan nem lesz, többet nem mehetünk oda vissza. Minket, kézdivásárhelyieket annyira nem befolyásolt, de a marosvásárhelyiek nem tudtak úgy készülni, ahogy kellett volna.

– Rátérve az idei U19-es világbajnokságra, ahol két ezüstérmet is szereztél, számítottál-e ilyen eredményekre előtte?

– Őszintén szólva, úgy terveztem, hogy nem megyek, mert az érettségi miatt úgy éreztem, nem tudom megoldani. Két hét különbség volt csak a kettő között, viszont az egyik játékos a torna előtt kiesett a keretből. Egyik este felhívott az edző, hogy szükség lenne rám, jó volna, ha tudnék csatlakozni, nem lenne jó három emberrel megjelenni. Egyből összenéztem édesanyámékkal. Tíz percen keresztül erről beszélgettünk, végül eldöntöttem, elmegyek. Nem számítottam arra, hogy ez lesz belőle, nem is éreztem magam eléggé felkészültnek. Meglepetést okoztam magamnak, a két ezüstérem és az új rekord világbajnokságon nagy dolog, mai napig nem tudom elhinni, hogy így sikerült.

– Ha jól gondolom, már van terved arra, hogy az érettségi után hogyan folytatnád, szeretnél továbbtanulni?

– Igen, ha minden összejön, el szeretnék menni Marosvásárhelyre, a Sapientiára, fordító-tolmács képzésre. Az mindenkinek meglepő volt, hogy nem sportra akarok menni, de nem vagyok annyira felkészült fizikailag. Mivel nyelvosztályba jártam, a fordító-tolmács szak jobban fekszik. Így, hogy most már a vásárhelyi csapatban vagyok, a teke szempontjából is könnyebb lehet a helyzet.

– A sportkarrieredet illetően milyen célokat szeretnél még elérni?

– Újra ki szeretnék jutni világbajnokságra, jövőre már az U23-asban kell megpróbálnom, hiszen nekem idén lejárt az U19-es. Az osztrákoknál is szeretnék jó eredményt elérni, a csapatot erősíteni, rekordot dönteni, ha ez összejön, nagyon boldog leszek.

– Említetted már a kézdivásárhelyi helyzetet annak kapcsán, hogy nem tudtatok lánycsapatot létrehozni. Mára javultak vagy romlottak ott a kilátások ezen a téren?

– Sajnos nem lett népszerűbb a teke, sőt még kevesebben is voltunk csapatszinten. Hat ember, fiúkkal együtt. Mivel kisváros, nem az apró sportokat támogatják, mint a teke vagy az asztalitenisz, hanem inkább a kosarat, a focit, a hokit. Próbáltunk kiépíteni egy nagyobb ifi közösséget, ez sajnos nem sikerült. Nem keltette fel a lehetőség a fiatalság érdeklődését, pedig szerintem megéri egy ilyen sportot kipróbálni, mert mentálisan és fizikailag is oda kell tenni magad benne. Én mindenképpen ajánlanám.