Tizenkét évesen kezdett el versenyszerűen tekézni, könnyen beilleszkedett a Romgaz csapatába a ma már tizenkilenc éves Kádár Nóra. Ifjúsági vb-n szerzett ezüstje előtt az volt a célja, büszkévé tegye azokat, akik fontosak számára, ezt sikerült is elérnie. Tavaly csapattársaival rendkívül nehéz időszakot éltek meg, ugyanis tulajdonosváltás miatt kiköltöztették őket régi edzőpályájukról, és bizonytalanná vált a jövőjük. Most már úgy érzi, lelkileg túltették magukat a történteken, és képesek lesznek újra a versenyzésre fókuszálni.

– Hogyan ismerkedtél meg gyerekkorodban a tekével?

– Tíz-tizenegy éves lehettem, amikor megismerkedtem vele. Korábban is tudtam, hogy létezik, mert az unokatestvérem a legjobb barátnőivel együtt űzte a sportot. Egyik nap megkérdeztem tőle, elmehetek-e vele egy edzésre, hogy lássam, miről is szól a teke. Addig nem próbáltam ki a bowlingot sem, nem tudtam, miből áll, de egyből megtetszett, és azóta én is benne vagyok a játékban.

– Előszőr csak hobbiszinten játszottál vagy hamar elkezdted a versenyzést is?

– Kezdetben csak hobbi volt, iskola mellett időnként sportoltam, de egy idő után új játékosokra volt szükség a marosvásárhelyi csapatban. Akkor az edzők azt mondták nekem, leigazolnának, és a folytatásban csapattagként segítem a többieket. Ez tizenkét éves koromban történt, azóta igazolt sportolóként versenyzek a klubnál.

– Sikerült a tekét összeegyeztetni az iskolával, vagy akadtak kezdetben problémák?

– Könnyen össze lehetett illeszteni a programot. Általában hétvégénként voltak a versenyek, néhány volt közülük, amely a hétköznapokat is igénybe vette. Ilyenkor a pénteki vagy a hétfői napot ki kellett hagynom az iskolában, de a tanárok is teljesen megértőek voltak, hogy nem azért nem megyek órákra, mert nem tudtam felkelni reggel, hanem sportolok Összeségében könnyen ment összehozni a kettőt.

– Mennyire volt könnyű megtalálni a közös hangot a lányokkal, és hogyan kovácsolódtatok össze egy csapattá?

– Mindenki nyitott és barátságos nálunk, kezdetben is ez volt a helyzet. Ha jön egy új társ, egy hónap alatt mindenkivel jóban van és beszélget. Ha segítséget kérünk valakitől, szívesen segít, a problémákat is meg tudjuk beszélni. Nincs veszekedés a csapatban. A teke a második családom, a lányok olyanok nekem, mint a testvéreim.

– Rátérve az elért eredményekre, úgy gondolom, sokat dolgoztál azért, hogy a 2023-as U18-as világbajnokságon sikerüljön megszerezned az ezüstérmet. Hogyan emlékszel vissza most arra a versenyre?

– Az a világbajnokság az egyik kedvenc emlékem. 2022 szeptemberében nagyon jó versenyeim voltak, sok érmet hoztam haza. Akkor döntöttem el, hogy ki akarok jutni a vébére, nemcsak részt venni szerettem volna, hanem megmutatni, képes vagyok valamit az országért és a csapatért hazahozni. Az volt a célom, hogy büszkék legyenek rám, tudják meg az emberek, mi az a Romgaz és Marosvásárhely. A torna előtt két héttel a szerbek ellen játszottunk, a kategóriámban én dobtam a legnagyobb eredményt, amelynek köszönhetően hazavittem a kupát.

Az az eredmény is óriási lökést adott nekem a világbajnokságra. Nagyon stresszes voltam, az első nap a saját elvárásaimhoz képest rosszul sikerült, de idővel kezdtem magabiztosabb lenni, megnyugodni. A harmadik próbában sikerült érmet hoznom. Látszott a csapaton, tudtunk örvendeni egymás sikerének, az edzők is arra biztattak, hogy higgyünk magunkban, akkor minden szép és jó lesz. Igazuk is lett.

– A tavalyi év már jóval nehezebb volt számotokra, a tulajdonosváltás miatt elvesztettétek az edzőközpontotokat. Hónapokig bizonytalan helyzetben kellett versenyeznetek. Hogy éltétek meg ezt a nehéz időszakot?

– Borzasztó volt, egyetlen sportolónak sem kívánnám, hogy elveszítse az edzőtermét. Fájdalmas időszakot éltünk meg, és rendkívül stresszesek voltunk hosszú ideig, legalább annyira, mint az edzőink. Ők próbálták nem kimutatni, de tehetetlennek érezték magukat. Amikor a lányok elmentek a csapatos világkupára, nem tudtak teljesíteni, annyira ki voltak borulva. Mindenki kiábrándult magából, nem tudták irányítani a golyót. Mindenkitől csak kérdéseket kaptunk, hogy „mi a helyzet a pályával, hová költöztök”. Nyilván megkérdezi az ember kíváncsiságból, de versenyhelyzetben a sportolót nem ezzel kell hergelni, a biztatás jobban jött volna. Kegyetlen érzés volt hallani, hogy az új tulajdonos eladta a termünket, irodák és raktárhelyiségek lesznek a helyén.

– Mi a jelenlegi helyzet, hol tudtok edzeni?

– Minden héten feljárunk Kolozsvárra, ahányan össze tudunk gyűlni. Kocsival vagy mikrobusszal megyünk szerdánként és csütörtökönként, valamint hétfőnként a VSK-s edzőterembe fizikai felkészítésre. Az ellenfeleket is csak kizárólag Kolozsváron tudjuk fogadni.

– A csapategységet hosszú távon mennyire gyengítheti, hogy kevesebbet tudtok együtt készülni?

– Nem hiszem, hogy problémát jelentene ez az egységesség szempontjából. Nagyon megértők vagyunk mindig a másikkal és próbáljuk támogatni egymást. Ha egy tizenegyedikes nem tud eljönni, mert tanul, azt mindenki megérti, hiszen mi is voltunk középiskolások. Mivel mindenkinek megvan a saját programja, változó, ki mikor ér rá.

– Sikerült az említett nehéz időszakot magatok mögött hagyni, és újra a versenyzésre fókuszálni?

– Most már beletörődtünk abba, hogy nincs pályánk és az ezzel kapcsolatos kérdésekbe is. Megnyugodtunk, elfogadtuk a helyzetet, most már tényleg a versenyzésre koncentrálunk. Be szeretnénk jutni a Bajnokok Ligájába, valamint a májusi egyéni világbajnokságra is minél többen eljutnánk. Ha nekem összejön, szeretnék a lehető legjobban teljesíteni, és esetleg egy újabb érmet hazahozni.