Bár családjában korábban senki nem focizott, már kisgyerekként a labda megszállottjává vált Herczeg Andrea, aki mára számos sikert elért a női labdarúgásban. Karrierjét Marosvásárhelyen kezdte, itt érte el legnagyobb sikereit a hazai porondon, később tíz évet külföldön is játszott. Egy adott ponton úgy érezte, túl sokat volt már távol szeretteitől, ezért a hazatérés mellett döntött. A már biztosan bajnoki ezüstérmes FK Csíkszereda csapatánál hamar megtalálta a helyét, az ott töltött két év után reméli, sikerül megnyerniük idén a Román Kupát. Ami a válogatott helyzetét illeti, szerinte mentalitásban és az országban tapasztalható körülményekben is el van maradva sok európai országtól, de a fejlődés a hazai mezőnyben azért érzékelhető.

– Gyerekkorodban hogyan ismerkedtél meg a focival, mikor kezdted el játszani?

– Már három-négy éves koromban ismerkedtem a labdával, az összes elérhető játék közül azt választottam. Később a suliban a fiúkkal jártam ki focizni a szünetekben. Ezzel a tehetséggel születtem, a családomban korábban senki nem játszott profi és amatőr szinten sem. Előszőr a marosludasi fiúcsapatban fociztam három évet. Megpróbáltak leigazolni, de a lányok nem játszhattak együtt a fiúkkal csapatban, ezért váltanom kellett, átmentem a marosvásárhelyi lánycsapatba.

Ez még tízéves koromban volt, édesapám heti négyszer vitt fel edzésekre. Még kicsi voltam, a szüleim pedig nem egyeztek bele, hogy abban a korban felköltözzek a városba. Egy évet ingáztam, utána viszont már bentlakásba költöztem. Eddigi karrierem leghosszabb időszakát töltöttem Marosvásárhelyen, ott végeztem el az iskolát is. Legjobb eredményeimet ott értem el, román bajnok és kupagyőztes voltam a csapattal, BL-ben szerepeltem velük és néhány évig csapatkapitány is lehettem.

– Ha jól tudom, akkoriban még teljesen másképpen nézett ki a román bajnokság a mai kiíráshoz képest.

– Teljesen más volt, sokkal kevesebb csapat vett részt a bajnokságban. Tíz évet külföldön fociztam, ez idő alatt sokat fejlődött a női foci, profibbá vált, mint karrierem kezdetén. Ha az európai szinthez vagy más országokhoz kéne hasonlítanom, akkor viszont klubszinten és a válogatott terén is távol állunk tőlük. Ettől függetlenül büszke vagyok arra az időszakra is, amikor Marosvásárhelyen fociztam.

– Mikor döntöttél a külföldre igazolás mellett?

– Miután kilenc évet játszottam Marosvásárhelyen, fél évet egy temesvári csapatban töltöttem, egy másik felet pedig egy galaciban. Sajnos mindkettő csődbe ment, mert akkoriban rengeteg klub szenvedett anyagi problémákkal. Ezt követően mentem először Magyarországra az MTK Budapesthez. Sajnos két szezon alatt csak ezüstérmet tudtunk szerezni a bajnokságban és a kupában is, de így is sikeres időszakként könyvelhetem el.

Az MTK-tól később Svédországba szerződtem, ott három évet töltöttem három különböző csapatnál. Utolsó szezonomban sikerült a profi ligába feljutnom, ahol világbajnok és BL-győztes játékosok játszottak. Aki kicsit is követi a női focit, azt tudja, Svédország ma is komoly szinten áll.

– Gondolom, tapasztalatszerzés szempontjából is nagy lehetőség volt ez neked. Miben tudtál leginkább fejlődni?

– Amíg ott játszottam, felmértem a saját erőmet a világklasszis játékosokhoz képest. Tudtam egy vonalat húzni és megnéztem, hol tartok a karrieremben. Szerintem minden téren sikerült előrelépnem és fejlődnöm. Szívesen emlékszem arra az időszakra, bármikor visszamennék. Ezután a korszak után Szegedre tértem vissza, de csak kilenc hónapig játszottam ott, mert a Covid közbeszólt. Később a Haladás-Viktóriához igazoltam két évig, ahol sikerült ezüstérmet szereznem a kupában. Győrben már sikerült megnyernem a kupát és másodikok lettünk a bajnokságban.

– Ezután a hosszú időszak után miért döntöttél úgy, hogy visszatérsz a román bajnokságba, az FK Csíkszereda csapatához?

– Úgy éreztem, közelebb szeretnék lenni a családomhoz és a barátokhoz. Tíz év távollét már sok volt. Karrieremben mindig a foci volt az első, mindent feláldoztam a fociért. Sikerült a legtöbb dolgot elérnem, amit szerettem volna. Attól, hogy hazatértem és Romániában játszom két éve, a focit még nem soroltam második helyre. A csíkszeredai klub már évek óta érdeklődött irántam. Abban maradtunk, ha hazatérek Romániába, az első opciók közt lesz az ő ajánlatuk. Nem tagadom, volt még rajtuk kívül négy megkeresésem, de végül az FK mellett döntöttem, mert itt profi körülmények vannak és minden adott ahhoz, hogy jó eredményeket érjünk el. Jó társaságot találtam Csíkszeredában és egyáltalán nem bánom a döntésemet.

– Most már biztosan második helyen végeztek ebben a szezonban a bajnokságban, milyen út vezetett idáig?

– Itt is gyorsan megtaláltam a közös hangot a csapattársaimmal, mint az előző klubjaimnál. Többüket ismertem már előtte más csapatokból vagy a válogatottból, így még könnyebb volt a dolgom. Sok tehetséges, fiatal játékosunk van, akik már nem tapasztalatlanok, mert kezdőben játszanak a meccseken. Mára összeérett a csapat, a bajnoki ezüstérem mindenképpen előrelépés.

– Jó ideje szerepelsz a válogatottban is, miben kell fejlődnie a csapatnak ahhoz, hogy az erősebb nemzeteket megközelíthesse?

– Tizenöt éve vagyok a román felnőtt-válogatott tagja, végigjártam az összes korosztályos csapatot is. Válogatott szinten a mentalitás jelenti a legnagyobb gondot, valamint az, hogy kevés játékos szerepel erős bajnokságban, ahol egyénileg tudna fejlődni. Pozitívumként kiemelhetjük, egyre több lány focizik Romániában, a szövetségi kaptány választási lehetősége viszont így sem olyan nagy, valljuk be, így is kevés játékos közül választhat. Az elsőosztályban sajnos a rájátszásban résztvevő csapatokon kívül a többiek nem igazán tudnak jó körülményeket biztosítani a lányoknak. Sokan emiatt abba is hagyják a profi focit. Olyan esetet is hallottam valamelyik csapatnál, ahol a játékosok három-öt hónapig nem kaptak fizetést, nehéz így fenttartani a motivációt.

– Neked ebből a szempontból adódtak gondok valamikor a karriered során? Volt úgy, hogy a profi szerződés mellett munkát kellett vállalnod?

– Svédországban volt egy ilyen időszak a Kungsbacka DFF-nél, amely akkoriban félprofi volt és az egész csapatnak melóznia kellett mellette. Elárulom viszont azt is, hogy a profi svéd kluboknál is mindenki dolgozik. Bár meg tudnának élni a fociból, ilyen a mentalitásuk és a kultúrájuk is azt követeli meg, hogy dolgozzanak. Nekem is felajánlottak ilyen lehetőséget, de szerencsére nem voltam erre rákényszerítve, a légiósok mindig kicsivel többet kerestek és a klub besegített az étkezésbe és a szállásba is. Mindenhol, ahol fociztam, sikerült profi szerződést kapnom.

– Visszatérve a Csíkszeredára és a jövőre, azt elárulod, tervezel-e maradni a következő szezonra is a klubnál és ha igen, látsz-e reális esélyt a bajnoki címre?

– Nem titok, hogy nyáron lejár a szerződésem nekem is, mint sok játékosnak. Még nem történt meg a megbeszélés a továbbiakról, de nem lenne okom távozni innen. A következő hetekben eldől, számít-e rám a vezetőség. Szeretném folytatni azt a melót, amit két éve elkezdtünk. Ha sikerül nagyrészt megtartanunk ezt a keretet, képesek lehetünk beérni a Farult és lehet esélyünk a bajnoki címre. Idén még van esélyünk a kupagyőzelemre, remélem, hogy összejön.