Tizenévesen Kecskemétről Budapestre költözött kosárlabdás karrierje miatt, későbbi, olaszországi kitérője után egy évvel Sepsiszentgyörgyre érkezett Mérész Beatrix. Úgy érzi, hamar megtalálta a közös hangot csapattársaival, azzal a céllal érkezett a városba, hogy trófeákat nyerjenek együtt, ezt pedig el is érték. Amikor felmegy a pályára, nem akarja túlgondolni a dolgokat, igyekszik kizárni, hogy mi a tét, így volt ez a bajnoki címet eldöntő utolsó meccsen is. Pályafutása során több hullámvölgyet is át kellett élnie, 18 évesen májnagyobbodása miatt hónapokig nem játszhatott, de megerősödve jött ki abból az időszakból, ma pedig a higgadtsága a fő erőssége.

– Mikor próbáltad ki a kosárlabdát, s hogyan döntötted el, hogy hosszú távon a sportágban szeretnél maradni?

–  Általános iskolában kezdtem el kosarazni, amikor másodikos voltam. A suliban indítottak egy délutáni kosárprogramot, azt utána abbahagytam egy évre, mert az osztályomból egyedül kezdtem el. Később ismét nekivágtam, akkor már az osztálytársaimmal, azóta folyamatosan játszom. Amikor 14 éves voltam, felmentem Budapestre, a Vasas csapatához, amely abban az időben bajnok lett a korosztályban. Úgy éreztem, előrelépés lehet a karrieremben, talán azt mondhatom, akkor kezdtem komolyabb szinten űzni.

– Egyből sikerült azt az egyéni teljesítményt hozni, amelyet elvártál magadtól vagy kellett kis idő hozzá?

– Anno ezen a kérdésen nem is gondolkoztam. Minden meccset próbáltam élvezni és a száz százalékot hozni. Nyilvánvalóan volt olyan, amikor ez nem sikerült, hiszen fiatal voltam. Megéltem néhány hullámvölgyet, de összeségében mindig próbáltam minél jobban teljesíteni a mérkőzéseken.

– A felnőtt mezőnyben az Újbudánál is játszottál, aztán tettél egy olaszországi kitérőt. Hogyan hoztad meg ezt a döntést?

– Ott, az újbudai BEAC-ban egy idő után úgy éreztem, szeretnék kipróbálni valami mást, valami új környezetet és gondolkodtam azon, milyen lenne kimenni külföldre. Akkor hozta az ügynököm ezt az olasz opciót. Úgy voltam vele, próbáljuk ki, miért ne, meglátjuk, milyen lesz. Nekem végül nagyon tetszett, teljesen más valahová kimenni egy-két hétig vakációra, mint egy évig ott élni. Jó volt számomra az élmény.

– Miután visszatértél Magyarországra, egy évet még a Pécsnél is játszottál, utána szerződtél tavaly a Sepsi SIC-hez. Egyből elfogadtad az ajánlatot?

– Az is az ügynökömön keresztül érkezett, szimpatikus volt a SIC elképzelése, ezért jöttem Sepsiszentgyörgyre. Hamar felvettem a ritmust a lányokkal, mindenki nyitott volt és jófej, szóval egyáltalán nem volt problémám a beilleszkedéssel.

– A csapat átalakítási folyamaton ment keresztül, a sorozatban nyert bajnoki címek után megszakadt a széria és építkezni kellett. Milyen célokkal vágtatok neki a céloknak?

– Az, hogy tavaly nem nyert a csapat, leginkább azokban hagyott nyomot, akik korábban is itt játszottak. Én úgy jöttem ide, hogy nyerni szeretnék. Szerintem a csapatnál mindenkiben megvolt ez a szellemiség. Ki szerettük volna hozni magunkból a legtöbbet, a cél is az volt, mindig a legjobbra törekedtünk.

– Hamar összeállt a csapat játéka?

– Kellett hozzá egy kis idő. Szezon közben is voltak kisebb hullámvölgyeink, amikor a játékunk nem úgy működött, ahogyan szerettük volna. Néha nem jött ki a lépés, például hosszabbításos meccseken az Európa Kupában. A kupadöntőre például már szépen összeállt a játék, de ezt elmondhatjuk a bajnoki fináléról is.

– A kupát múlt hónapban sikerült megnyernetek, ez adott nektek erőt ahhoz, hogy elhiggyétek, a bajnokság is meglehet?

– Igazából mi bíztunk abban, hogy eredményes lesz az a munka, amit napról napra csinálunk edzésen és energiát fektetünk bele. Ez jött ki a román kupában is, mert nagyon jó volt a védekezésünk az utolsó két napon. Tudtuk, hogy ezután nincs megállás és sikerülhet a bajnokságot is megnyerni.

– Térjünk rá akkor a döntőre, az első meccset elvesztettétek, ez jelentett nektek számotokra bármilyen terhet?

– Személy szerint azt éreztem, hogy nem estünk kétségbe. Éreztem a csapaton, mind tudjuk, nem úgy játszottunk az első meccsen, ahogy tudunk. Nem voltunk eléggé koncentráltak, a védekezésünk sem működött, ha ezeket a hibákat kijavítjuk, a következőket megnyerjük, kettőt sikerült is utána.

– Ekkor már ti vezettetek 2–1-re, Sepsiszentgyörgyön nagyon közel voltatok ahhoz, hogy már ott megszerezzétek a bajnoki címet, ez végül nem sikerült.

– Mi a második hazai mérkőzésre és úgy mentünk ki, hogy meg akarjuk nyerni, de nem kezdünk úgy, ahogy szerettük volna. Nem voltunk elég agresszívak támadásban, sokat hibáztunk, viszont csak apró dolgokat kellett kijavítanunk a mindent eldöntő mérkőzésre. Azt is hátránnyal kezdtük, a meccs elején ismét dobtak néhány triplát. Ebben a helyzetben a csapat nem pánikolt be, tudtuk, ha a védekezést összerakjuk, meg tudjuk nyerni a mérkőzést, ez végül össze is jött.

– Mennyire könnyű megőrizni a higgadtságotokat, amikor ekkora a tét és ilyen szoros az állás?

– Én ezen nem is gondolkoztam közben, hogy mekkora a tét. A többieken is azt éreztem, hogy próbálnak nyugodtak maradni. Úgy fogtuk fel, ez is egy mérkőzés, mint a többi. Nem foglalkoztunk azzal, hogy a bajnoki címért játszunk, csak meg szerettük volna nyerni a meccset.

– Huszonöt évesen már tapasztalt játékosnak mondhatod magad, mi volt a legnehezebb helyzet eddig, amiből fel kellett állnod?

– Tizennyolc évesen mononukleózisos voltam, emiatt kihagytam majdnem egy egész szezont. Pont akkor éltem meg ezt, amikor elkezdtem felnőtt mezőnyben magasabb szinten játszani. Ezt éltem meg a legnehezebben. A betegség ráment a májamra és a lépemre, mindkettő megnagyobbodott. Ha nagyobb a léped, nem játszhatsz és nálam körülbelül négy hónap kellett, amíg helyrejött. Akkor áprilisban kezdtem el újra edzeni és kellett egy egész nyár, hogy összeszedjem magamat.

– Nagyon ponterős játékosnak számítasz a csapatban, gyakran benne vagy a 2-3 legjobb pontszerző között a meccseken. Mentális téren mit tartasz az erősségednek?

– Próbálom nem túlgondolni a dolgokat, amikor felmegyek a pályára és nem agyalok azon, hogy mi a tét. Igyekszem élvezni az egészet és csinálni a dolgomat, segíteni a csapatnak.