Közel 200 filmet válogattak be június 26-ig Kolozsváron zajló Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) programjába, amely egyrészt a friss nemzetközi filmtermés szemléje, másrészt a provokatív, vitaindító megközelítések tárháza. Mutatjuk, mit láttunk eddig. (Korábbi összeállításunk itt olvasható.)

Jens Sjögren: I Am Zlatan

Jens Sjögren rokonszenves filmje elkerüli a sportfilmek sablonos képleteit azáltal, hogy arra összpontosít, ami a pályán kívül történik. Az EducaTIFF szekció keretében Kolozsvárra hozott I am Zlatan című alkotásban a svéd szupersztár, Zlatan Ibrahimović problémás gyermekkorát ismerjük meg. A beképzelt, hátrányos helyzetű gyereket a futball mentette meg a lecsúszástól.

A film Ibrahimović önéletrajza alapján készült, amelyet David Lagercrantz svéd íróval közösen írt. Dominic Andersson Bajraktati a 11 éves Zlatant alakítja, aki rendetlenkedik az iskolában, és rosszkedvű a pályán. Karakterének jellemvonásai fokozatosan adnak magyarázatot viselkedésére: az ifjú Zlatan csak így tudta környezete tudtára adni hátrányos helyzetéből adódó frusztrációit: középosztálybeli fiúkkal focizik, akik megfelelő futballcipőt viselnek, apukáik a pálya széléről szurkolnak. Ezzel szemben Zlatan szülei elváltak, amikor ő kicsi volt. Édesapja, a bosnyák gondnok, Sefik (Cedomir Glisovic) egy hegynyi ember, aki sokat iszik, kimerült anyukája Jurka (Merima Dizdarević) pedig érzelmileg elérhetetlen.

A 17 éves Zlatant Granit Rushiti alakítja, aki élete fordulópontjához érkezett: vagy bekerül a Malmö FF felnőtt csapatába, vagy abbahagyja a futballt. Rushiti játssza a húszas évei elején járó Zlatant is, aki ekkor az Ajax Amszterdam ígéretes fiatal támadója, de összeférhetetlen személyisége miatt itt is fennáll a kisiklás lehetősége.

Az I am Zlatan azért működik, mert nem erőlteti a „legyőzte a körülményeket” csontig lerágott sportfilmes formuláját. Nem kapunk előre gyártott választ arra, hogy mi tartotta Ibrahimović-ot a jó úton. Túlélési ösztöne? Szenvedélye és istenadta tehetsége? Mindenesetre a Sapientia auláját megtöltő lurkóknak óriási élmény volt, frenetikus tapssal díjazták a filmet lezáró gólparádét. Vetítik még a TIFF-en: június 24-én, pénteken, 10:15-kor a Sapientián. (Moldován Árpád Zsolt)

Lado Kvatanija: A kivégzés (Kazn)

A klasszikus vonalvezetésű, mindazonáltal posztmodern krimiirodalomban, különösen a skandinávoknál az egyik fő motívum az, ahogyan a sorozatgyilkos utáni hajszában a nyomozó beleőrlődik a folyamatba, átlényegül, összedőlnek benne az emberiességet még egyben tartó falak, tulajdonképpen ő is törvényszegő lesz, hivatásában kissé megbicsaklik, mivel csak így tud nyomában maradni a brutális elkövetőnek, avagy csakis így előzheti meg egy újabb áldozat felkoncolását (lásd Jo Nesbø, Stefan Ahnhem, Lars Kepler regényeit, illetve Harry Hole, Fabian Risk, Joona Linna nyomozókat). A hajsza során és a szerzők tehetségének dicséretében, az elbeszélés iszonyatosan véres, talányos, vörös heringekkel (lényegesnek álcázott félrevezetésekkel), ügyesen álcázott, de lényeges mellékvágányokkal megtűzdelt kirakóssá válik, amelynek apró fontos darabjait a folyamatban ugyan regisztráljuk, de nem tudjuk összekapcsolni, mert a teljes képet értelemszerűen nem látjuk, míg aztán a végén egyetlen dörgedelmes kattanással minden a helyére kerül.

Lado Kvatanija orosz rendező első egészestés alkotása A kivégzés (Kazn), műfaja thriller, játékideje 2 óra 10 perc, és erős kihívó a 21. TIFF versenyszekciójában. Azért írom így ide, mivel érdemes lesz megjegyezni a jövőre nézvést. Most pedig tekintsünk el attól, hogy orosz, és manapság (2022 júniusában) a nemzetközi felfogásban ez nem túlzottan érték.

A sztori valamikor 1979-ben indul, és egy nőkre szakosodott sorozatgyilkos szedi áldozatait valamelyik szovjet városban. Mivel a helyi erők képtelenek a nyomára jutni, csatlakozik hozzájuk Issza Davidov nyomozó (Niko Tavadze grúz színész és baltával faragott arcéle), aki a fővárosban már egy sorozatgyilkost, a Sakkozót sikerrel lekapcsolt. Mintegy partnerként izzad az ügyön mellette a fotós-operatőr Szevasztyanov (Evgenyi Kvatchuk). A szovjet uralom persze gyors megoldást vár, így Issza kénytelen előállni egy gyanúsítottal, és hát gondolhatjuk, abban a nem feltétlenül az emberiességéről híres rendszerben a begyűjtött egyéneket válogatatlan módszerekkel alaposan megdolgozzák. A történet 1991-ben a tettes elfogásával ér véget, sima ügy – nyugtázhatnánk, de messze tévedünk. Kvatanija ugyanis ennél csavarosabb elbeszélés-szerkezetet épít, és az időben állandóan oda-vissza, és ismét vissza-oda járatja a nézőt, minden újabb nyom újabb ugrás az időben, de persze nem tévedünk el, az évszámok csinos pörgetésével és Issza, valamint Szevasztyanov hajzata alapján tájékozódni tudunk. Apró, de nem különösebben hangsúlyozott párbeszédrészletek, ráközelítések, tárgyi nyomok járulnának hozzá a megfejtéshez, szóval mindenféle látszólag véletlen jelzésekkel van megszórva az elbeszélés, de mivel a néző egy síkegyszerű talányra készült, és nem számított arra, hogy ez egy iszonyatosan megtekert sztori, ülünk a langyos műélvezetben, és valóban langyos helyenként, itt-ott a történet leül, és mintha nem haladna. Dehogynem – kapunk észbe utólag – csak nem regisztráltuk a jeleket. A jelek között pedig szemet gyönyörködtető beállításokban merülünk el, a szovjet nyomor esztétikájában fürdet a rendező, egy beteg elme súlyosan szörnyű hétköznapjaiban és tárgyi környezetében bóklászunk.

A történetben csupaszon is van annyi szufla, hogy nyomról nyomra izgalommal elvezessen, de az időugrásokkal, valamint a végkifejlet darabkáit arányosan adagolva a rendező olyan fergeteges kirakóst teremt, és visz biztos kézzel a katarzis felé, miközben a fény-árnyék-, szín-, beállítás- és vágás- poétikáját is mesteri érzékkel használja, hogy a végjelenetek szinte nagyzenekari dörgéssel zúdítanak a nézőtérre érzést, gyászt és élvezetet egyszerre, amely dübörgés alatt szinte hallom ahogy az agyam kerekei mozgásba lendülnek és Isszával együtt oldom és újraroldom a rejtvényt. Vetítik még a TIFF-en június 21-én, kedden 22:30 órakor a Győzelem moziban. (Ferenczi Silárd)

Ulrich Seidl: Rimini

Az osztrák Ulrich Seidl mindenkit, így a közönséget is megkínozza ebben a groteszk mesében, amely az olasz üdülőhelyen játszódik, szezonon kívül. Rimini télen hátborzongató, melankolikus hely. A kihalt tengerparti város ködös utcáin lépten-nyomon menekültekbe botlik az ember, miközben német és osztrák nyugdíjas turisták a legcsodálatosabb szállodákban, holtszezoni árakon töltik fapados társasutazásaikat.

Richie Bravo, az idősödő bárénekes, akit Seidl egyik „állandó tettestársa”, Michael Thomas alakít, itt folytatja lehangoló mesterségét. Ivásproblémával küszködik, a ’80-as évekből átmentett vidám, de egyben kiürült stílusával ő képviseli a szórakoztatóipart a városban. Richie az utolsó cseppet is kifacsarja az őt imádó női rajongótáborából: a koncertek mellett „hálószobai magánszámokat” is vállal. Nézőként ezek a jelenetek a legkínosabbak, Seidl ösztöni szintre csupaszítja le az embereket, de Richie rutinos könnyedsége katartikus fanyar humorral oldja fel a helyzetet.

A sekélyes-felszínes életvitelével elégedett Richie személyes válságba jut. Haza kell mennie Ausztriába eltemetni édesanyját, az öregotthonba zárt apja demenciában szenved, és ami a legtraumatikusabb számára, váratlanul felbukkan Riminiben régóta elidegenedett, felnőtt lánya, Tessa, aki dühösen pénzt követel tőle kárpótlásul azért, ahogy évekkel azelőtt elhagyta őt és az anyját. Richie-t kínozza a bűntudat, és a maga simlis módszereivel elindul, hogy megszerezze Tessának a pénzt: kiüríti magatehetetlen apja bankszámláját, és zsarolási célból videóra veszi egy légyottját turista kliensével.

Richie tragikus figura, de nem szerethetetlen. Vízzel keveri a vodkát, mert az nem hagy szagot a leheleten. Örökzöld slágereket énekel gyér közönsége számára, de ebbe mindent belead. Zseniálisan bókol a második fiatalságukat élő klienseinek. A várost ellepő bevándorlók egyre nagyobb számban gyűlnek össze Richie perifériás látásában, ezért aztán bizonyos értelemben sorsszerű, hogy a rendező beemeli őket főhősünk életébe. Vetítik még a TIFF-en: június 25-én, szombaton 22 órakor a Florin Piersic moziban. (Moldován Árpád Zsolt)

Peter Brunner: Luzifer

Peter Brunner osztrák rendező negyedik, 2021-es nagyjátékfilmje – amely valahol a dráma és a pszicho-horror között helyezkedik el – már két, legjobb színésznek járó díjat is bezsebelt Sitgesben, a katalán nemzetközi filmfesztiválon és nem hiába. Johannest, a középszintű értelmi fogyatékkal élő fiatal férfit Franz Rogowski alakítja, egyetlen hivatásos színészként a szereplők közül, anyját, a mélyen vallásos Mariát pedig Susanne Jensen evangélikus lelkész és festő játssza. Jensen számára a mintegy 2400 méter felett játszódó, a tiroli Zillertalban elhelyezkedő Tux vidékén forgatott film elképesztő kihívásnak minősült: hosszú ideig tartó szexuális abúzus túlélőjeként, poszttraumás stressz szindrómával, krónikus fájdalmakkal és személyiségzavarokkal küzdőként hatalmasat alakított a viszontagságos időjárástól kiszámíthatatlan terepen. A felvételeken mindvégig a nyugtalanság dominál, a természet nem idilli, hanem történelmünk hagyatékává és jóslatává válik.

Johannes fiatal férfiként gyermeki kognitív szinten van, édesanyja pedig valahol a katolicizmus, a népi vallásosság és a panteizmus között húzódó rituálék szerint él és neveli. Férje meghalt – feltehetően egy alpinista balesetben, amelyre körülbelül kétszer esik nagyon rövid vizuális utalás a képkockákon. Önfenntartó, ám rendkívül szegényes körülmények között élnek, amikor kiderül, hogy a környékre sífelvonót akarnak építeni, amely földterületükön keresztül halad át. A természetben lakozó isten kegyelmére támaszkodva próbálják kiküszöbölni a kijelölt területek letarolását, miközben Maria az ördögtől próbálja megvédeni Johannest, akit egyszerű morális kódok szerint nevelt. A beszélni alig tudó fiú és korábbi alkoholizmusából felépült, józanságáért minden nap hálát adó anya közötti szoros kapcsolat szétesése egyszerre tudható be a falubeliek erőszakos környezetrombolásának, valamint saját világszemléletük felkavarásának. Hol lakozik az ördög? – halljuk a minduntalan visszatérő kérdést a filmben, ám az igazi kérdések ott merülnek fel, hogy vajon mettől meddig tart az őrület és hogyan ítélhető meg az morálisan? Meddig terjed a szabad akarat és az önrendelkezés, tudatában vagyunk-e cselekedeteink súlyának, hitünk erejének és hiábavalóságának? Johannes úgy érzi, meg kell mentenie anyját az ördögtől, de csak azokkal az eszközökkel foghat hozzá, amelyeket ő is tőle sajátíthatott el.

A főszereplő fiú egyetlen barátja egy hatalmas szirti sas, Arthur, akit fióka korától nevelt, más ragadozómadarak (pl. vándorsólyom, uhu) társaságában, melyeket kézből-szájból etet. Franz Rogowski egy évig foglalkozott intenzíven solymászattal, hogy elsajátíthassa ezt a szerepet. Főszerepet azonban nem csupán a két kiemelkedő emberi alak kapott, hanem maga a természet is – gyönyörű, különleges kameraállásokkal oldották meg azokat a perspektívákat, amelyek alátámasztják ezt a rendezői szándékot. Vetítik még a TIFF-en június 26-án, vasárnap 22:30-kor a Sapientián. (Sánta Miriám)

Sara Dosa: Fire of Love

Mi készteti arra az embert, hogy aktív vulkánok kráterének közvetlen közelében sátorozzon, bakancsával a forrongó lávát tapossa és a meleg köveken süsse meg a reggeli tükörtojását? A TIFF portréfilmeket tartalmazó új Larger Than Life szekciójának egyik filmje, a Fire of Love nem egy, hanem két ilyen embert követ nyomon: a Krafft házaspárt, Katiát és Maurice-t, akik mindketten Elzászban születtek, egymástól mindössze 20 kilométerre, de csak az egyetemen találkoztak és a vulkánok iránti érdeklődésük kapcsolta össze őket örökre. Ahhoz, hogy jobban megérthessék Föld titokzatos működését, fizikai veszélynek tették ki magukat. A vegyész Katia és a geológus Maurice vulkántól vulkánig utazva élték le az életüket, jelentős kutatási eredményeket, több ismeretterjesztő filmet, könyvet és hatalmas mennyiségű archív anyagot hagyva maguk után.

Sara Dosa amerikai antropológus-rendező már a film elején megmutatja a felvételeket, amelyek Katia és Maurice utolsó, végzetes expedícióján készültek, egy nappal a haláluk előtt, a film további részében pedig az ehhez vezető utat mutatja be. A televíziós interjúrészletek és a lélegzetelállító vulkánokról készült felvételek sűrűjében Miranda July filigrán hangja mutat utat a nézőnek narrátorként, reflektálva arra, hogy amit látunk, az interpretáció. Elmeséli például a két tudós első találkozásának „lehetséges” történetét, jelzi, hogy Katia feljegyzéseit egy színésznő olvassa fel, ugyanannak a jelenetnek a változatait mutatva elmélkedik azon, hogy hogyan viszonyult a házaspár a film médiumához, amely jegyzetként és megélhetési eszközként is szolgált számukra.

Bár a film eleinte különleges szerelmi történetet ígér, a pár magánéletéhez nem kerülünk igazán közel a filmben, csak sejtjük, hogy hullámvölgyektől sem mentes kapcsolatról lehetett szó, amelyet azonban mindig továbblendített a közös munka, az egymás nélkül megvalósíthatatlan eredmények sora. Többet megtudunk viszont a tűzhányók természetéről, arról, hogy vannak a „barátságos vörösek” és a „gyilkos szürkék”, utóbbiak hamuval és sárral öntik el a környező településeket. Katia és Maurice munkájának köszönhető, hogy ma már a szürke vulkánok tevékenységéről is többet tud a szakma, és a döntéshozók is komolyabban veszik a vulkanológusok jóslatait. (Zsizsmann Erika)