Közel 200 filmet válogattak be június 26-ig Kolozsváron zajló Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) programjába, amely egyrészt a friss nemzetközi filmtermés szemléje, másrészt a provokatív, vitaindító megközelítések tárháza. Mutatjuk, mit láttunk eddig.

Christoffer Boe: A Taste of Hunger

Az A Taste of Hunger (r: Christoffer Boe) című dán drámában a hűtlenség és a hajthatatlan becsvágy azzal fenyeget, hogy kisiklik egy vendéglős házaspár kapcsolata. A Malus nevű luxusvendéglő konyhájában semmi sem emlékeztet az otthoni főzés vagy a vidám vacsorák melegségére. Itt a nyilvános megszégyenítés mellett hideg kék fények is büntetik az étterem dolgozóját, aki túlérett citromból készít öntetet az osztrigára. A brutális minimalizmussal megtervezett terem központi éke az eredeti bűnbeesés tiltott gyümölcse, amely a menüben és szereplőink életében is vissza-visszaköszön.

Carsten (Nikolaj Coster-Waldau) és Maggie (Katrine Greis-Rosenthal) álma a Michelin-csillag megszerzése. A film visszaemlékezésekben követi nyomon románcukat, így ismerjük meg kapcsolatuknak azt a korai szakaszát, amikor még minden rendben volt közöttük, még azelőtt, hogy az ambíció keserűséggel öntötte volna el kapcsolatukat.

A házaspár mindent feltesz a gasztrobiznisz non plus ultráját jelentő Michelin-csillag megszerzésére, de elég egy túlérett citrom ahhoz, hogy minden kártyavárként összeomoljon. Újabb esélyt szeretnének kapni, az ételkritikus felkutatásának feladatát Maggie vállalja, ám küldetését megnehezíti Frederik (Charlie Gustafsson) felbukkanása, akivel egykor viszonya volt. Frederik érzékeli a pár törékenységét, és elhatározza, hogy a maga javára fordítja válságukat.

Christoffer Boe bravúrosan oldja fel azt az ellentétet, amit a rothadás jeleit mutató kapcsolat és az étterem szinte orvosi sterilitása okoz. A végeredmény egy olyan film, amely semmire sem hasonlít annyira, mint a Malus menüjének központi elemére – egy alternatív, beazonosíthatatlan összetevőkből készült hot dogra. Vetítik még a TIFF-en: június 22., 18:30, Cercul Militar. (MÁZS)

Franziska Stünkel: Nahschuss

Franziska Stünkel személyesen is elkísérte a versenyprogramban szereplő Nahschuss című drámáját Kolozsvárra. A film rendezője a szombat esti vetítés előtt és után is megpróbálta történelmi kontextusba helyezni sztoriját. Meggyőződésem, hogy erre sehol sincs kisebb szükség, mint Romániában, ugyanis a kelet-német Stasi és a román Szekuritáte kísértetiesen hasonló módszerekkel tartotta sakkban a lakosságot. A film egy valós esetet, Werner Teske élet és haláltörténetét mutatja be. 1981-ben ez a fiatal közgazdász volt az utolsó vádlott, akit Kelet-Németországban halálra ítéltek és kivégeztek a szovjetektől tanult „váratlan közeli lövéssel" (nahschuss).

Filmbeli hősünk, Franz Walter (Lars Eidinger) éppen doktorált a berlini Humboldt Egyetemen, amikor visszautasíthatatlannak tűnő ajánlattal környékezi meg a Stasi: egy éves szolgálatáért cserébe megígérik neki a hőn áhított professzori állást, amihez NDK-s mércével fényűzően berendezett lakást is biztosítanak. A férfi egy pillanatig se habozik, gyorsan aláírja a kötelezettségvállalási nyilatkozatot, beleértve a titoktartási kötelezettséget is. Miért? Lehet, hogy Franz bármi áron karriert akar csinálni? Talán túl nagyok a kísértések? Talán még mindig hisz az NDK-ban és a „béke biztosításának” nagy feladatában? Talán csak túl hiszékeny? Talán egy kicsi mindebből?

Első megbízatása egy nyugatra disszidált futballista „jobb belátásra térítése”, akit egy aprólékosan megtervezett besúgórendszeren keresztül, zsarolással és megtévesztéssel akarnak arra kényszeríteni, hogy térjen vissza az NDK-ba. Franz teljes erőbedobással veti bele magát a munkába, a főnökeit is meglepő leleményességgel gyűjt információkat a megfigyeltről. Viszont épp a helyzetfelismerése és a lelkiismerete okozza azt a meghasonulást, ami egyre jobban megviseli. Ki akar szállni, menekülni akar, de már karmaiban tartja a rendszer, ő is zsarolhatóvá vált.

A film központi kérdése, hogy hol kezdődik és végződik az egyén a szabad akarata egy rendőrállam korlátai között? Az ellenséggel való lepaktálással és dezertálással vádolt Franznak az egyik tárgyalótermi jelenetben szegezik neki a kérdést, hogy akarta-e vagy a körülmények kényszerítették „árulásra”.

Ahogy Franz kétségbeesetten próbál menekülni a saját maga által választott rossz élet elől, kerül egyre közelebb hozzá a kamera, lesz egyre szűkebb a kép, mígnem már csak az arcát látjuk és – hörgésre emlékeztető – szenvedő szuszogását halljuk. Vetítik még a TIFF-en: június 21., 17:30, Győzelem mozi. (MÁZS)

Michelangelo Frammartino: A barlang (Il buco)

A dél-olaszországi Calabria régió tájaira vezetett ismét Michelangelo Frammartino milánói rendező útja, mint a TIFF-en 2011-ben vetített Le quattro volte című filmje esetében. Az Il buco a 683 méter mély Bifurto barlang 1961-es feltárását mutatja be, de ezt nem ismeretterjesztő dokumentumfilmként vagy drámai feszültséggel teli játékfilmként teszi. Sokkal inkább egy másfél órás vizuális versről van szó, amely a végtelennek tetsző geológiai időt párhuzamba állítja az emberi élet idejével, amely az előbbihez képest szinte elhanyagolható.

Bár a vásznon megjelennek emberek – az öreg tehénpásztor, a falubeliek és a barlang feltárására érkező barlangászok – párbeszéd szinte egyáltalán nem hangzik el a filmben, ha mégis, akkor az csak háttérzajként értelmezhető, a szereplőket nem ismerjük meg közelebbről, nem tudjuk meg azt sem, milyen viszonyban vannak egymással. Ha van főszereplője a filmnek, akkor az maga a barlang, amelynek bejáratán, sötét zegzugain, a barlangászok fejlámpájától és a mélység tesztelésére használt, meggyújtott magazinlapok fényétől világított falain sokáig időz el Renato Berta operatőr kamerája. Előfordul, hogy a vásznon percekig teljes sötétség honol, a néző előtt kommentár nélkül, a maga egyszerűségében és grandiózusságában tárul fel a geológiai csoda. Eközben a felszínen zajlanak a mindennapok: gomolyognak a ködfelhők a mezők fölött, legelnek a tehenek, a barázdált arcú pásztor élete utolsó napjait éli.

Az ember birtokba vesz, feltár, megmér, megszámol, lerajzol – a barlangkutatás folyamatát a filmben is a térkép elkészülése kíséri végig –, Frammartino azonban másképp közelíti meg a különlegest. Az ellentétet ő maga is hangsúlyozza azzal a tévéműsor-intermezzóval, amely az akkoriban frissen átadott milánói Pirelli-toronyházat – az ipar és az emberi lelemény termékét, a magasság meghódítását – mutatja be az ablakmosók felvonójáról, ide-oda pásztázó kamerával, kedélyesen kommentáló műsorvezetővel. Az Il Bucóra mindenképp kipihenve és jó adag nyitottsággal érdemes beülni, mert nagyon nem az lesz, amire a mai képfogyasztási szokásaink felkészítenek. Vetítik még a TIFF-en: június 26-án, vasárnap 15:30, Florin Piersic mozi. (ZsE)

Peter Strickland: Flux Gourmet

A brit Peter Strickland (Varga Katalin, In Fabric) új filmje remekül illeszkedik a TIFF azon céljához, hogy megossza és vitára késztesse a fesztiválközönséget. A filmen végigvonuló gasztro-párhuzamnál maradva: a Flux Gourmet nem könnyen emészthető, bizarr karakterei, hátborzongató kulináris poénjai, elképesztő kosztümjei miatt mégis magával ragadó. A szereposztás része a netflixes Sex Educationból ismert Asa Butterfield, a Csillagok háborújából és a Trónok harcából ismert Gwendoline Christie, valamint a Strickland eddigi filmjeiben is szereplő Fatma Mohamed, aki egyébként a sepsiszentgyörgyi színház román társulatának tagja.

A helyszín egy művészház, ahová a titokzatos igazgatónő gasztronómiai témákkal foglalkozó művészeket fogad rezidenciaprogramra. Aktuális vendégei performerek, akik a főzéshez kapcsolódó hangokkal foglalkoznak, szakterületük az ún. „sonic catering”. A film egy hónapos alkotóműhelyüket követi nyomon a napi rituáléikat dokumentáló író szemszögéből, aki lassan maga is a „kollektíva” részévé válik, hiszen bélproblémái kapóra jönnek a kajás témákat kutató Elle di Elle-nek (Fatma Mohamed). A fura társulat főnöke egy evéshez kapcsolódó gyermekkori trauma hatására előadásaihoz mindent felhasznál, ami az ételhez kapcsolódik, így szinte magától értetődő, hogy az alapanyagoktól végül eljut a végtermékig, illetve addig, hogy az alkotás saját testtével válik eggyé.

A csapatot külső és belső veszélyek fenyegetik: a rezidensösztöndíjtól elesett művészek terrorizálják őket különböző váratlan támadásokkal, közben pedig viszályaikra, előtörténeteikre, gyermekkori traumáikra, gyengeségeikre is fény derül. A feszültséget és idegenségérzetet fokozza, hogy a színészek egy részének (Fatma Mohamed mellett a görög-francia Ariane Labed és a görög Makis Papadimitriou) nem anyanyelve az angol, akcentussal beszélnek. Miközben rendszeres sétáikkal, fura színészgyakorlataikkal, kínos vacsoráikkal rendszerint orgiában végződő „koncertjeikre” és a végső nagy performanszra készülnek, a néző színekben, ragacsos anyagokban, szörcsögő hangokban és egyéb „étvágygerjesztő” elemekben gazdag, fekete humorral bőven átitatott jelenetfolyamot kap (a címbeli „flux” áramot, de hasmenést is jelent). Vetítik még a TIFF-en: június 26-án, vasárnap 20:30, Diákművelődési Ház. (ZsE)