Moldován Orsolya szerencsésnek érzi magát, amiért belülről tapasztalhatta meg Cristian Mungiu egyik rendezői bravúrjának megszületését a R. M. N. című filmben. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház színésznője a pékség tulajdonosát alakítja a ditrói vendégmunkások esetéből kiinduló, de azon túlmutató alkotásban, amelyet a cannes-i filmfesztiválra is elkísért. A forgatási tapasztalatok mellett Erdélyről, változó világról és a vita fontosságáról is beszélgettünk vele.

Mielőtt rátérnénk a R.M.N. című filmre, kíváncsi lennék a korábbi filmes tapasztalataidból valamire. Egy interjúban olvastam, hogy Enyedi Ildikó Testről és lélekről című filmjének szereplőválogatásán hosszú ideig részt vettél. Hogyan határozta meg ez a tapasztalat a filmhez való viszonyodat?

Sokat segített annak a tanulásában, hogy milyen kamera előtt lenni. Ha ezzel akarsz foglalkozni, akkor egy casting abban is segít téged, hogy megismerd azokat az embereket, akik majd a filmet készíteni fogják, meglátod, hogy szeretnél-e velük dolgozni, vagy egy hullámhosszon tudtok-e majd lenni. Nekünk a casting mindig mumus szó egy kicsit, azt jelenti, hogy borzasztó dolgok történnek, általában az embert visszautasítják. Ez azért van, mert nem szoktunk hozzá. Egy nagyvárosi színésznek teljesen normális, hogy hetente háromszor befut egy castingra és évente két szerepet kap meg. Mi – hát nem azt mondom, hogy kisvárosi színészek –, de akiknek ez nagy procedúra, hogy elutazzunk oda, ott legyünk, visszautazzunk, a casting pedig tart tíz percet, ha visszautasítanak, akkor azt rosszul éljük meg. Szerintem nagyon fontos, hogy egy színész azt is tudatosítsa, hogy egy casting folyamán ha visszautasítanak, akkor az nem feltétlenül azért van, mert nem jó, hanem egyszerűen ez egy konstrukció, aminek része például az is, hogy különböző szereplők hogy tudnak egymásra reagálni.

Feltételezem, hogy Cristian Mungiu esetében nem tíz perces castingról volt szó, hanem sokkal komolyabb folyamatról.

Most igazából csak annyi volt… Cătălin Dordea volt most is a casting directora, általában vele szokott dolgozni. Ő a romániai castingosok gyöngye. Van türelme, kedves, pont annyira rámenős, amennyitől nem érzed még kényelmetlenül magad. Zoomon zajlott a dolog, összemondtuk a szöveget, ő volt a partner, és mondta, hogy egyszer mondjam magyarul, egyszer románul, vagy akkor is magyarul válaszoljak, ha ő románul mondja, és igazából ennyi volt. Valószínű azért, mert Cristian Mungiu már dolgozott velem, a Bacalaureat esetében sokkal kisebb szerepem volt, mint most, viszont már találkoztam vele.

A többnyelvűség nekünk, erdélyieknek mindennapi tapasztalat, de egy filmben azért nem olyan könnyű ezt természetesen visszaadni. Nem tartottál attól, hogy mesterkélt lesz a filmnek ez a vonatkozása?

Nyilván az ember mindig fél, vannak kétségei magával kapcsolatban. Sokszor átrágtuk a szöveget, Székely Csaba volt az első, aki látta egyben a forgatókönyvet, mert ő fordította le magyarra, a forgatás alatt pedig script supervisorként a magyar szöveget Nagy Csilla segítette. Nagyon érdekes, mi nagyon sokat dolgozunk a színházban román rendezőkkel, és mindig azt kérdezik a kívülállók, hogy ha nem érti a szöveget, honnan tudja, hogy jó vagy? Onnan tudja, hogy a szöveget nagyjából ismeri, de elsősorban a színész őszinteségét, igazát látja, akármilyen nyelven beszél valaki. Egy igazán jó rendező, aki igazán érti és érzi az embert, a színészt, az tudja, hogy jó úton vagy, hogy mikor hibázol, mikor vagy hamis. Mungiu esetében a félelmeim azért múltak el nagyon gyorsan, mert tudom azt, hogy nem fog olyan dolgot engedni, ami mesterkélt, bízom benne, hogy ő a maximumot ki fogja hozni belőlem, vagy a jelenetből. Mert vannak akár 20-25-ször felvett jelenetek is, és nagyon nagy a különbség aközött, amikor először vagy amikor huszadjára veszed fel. Egyszerűen megérik a kapcsolatod a partnerrel. Majdnem mindenik jelenet álló kamerával van felvéve, nem vált a kamera az arcokra és a jelenet mindig egyidejű a néző jelenével. Ezért ahányan benne vagyunk a jelenetben, ha ketten, ha hárman, ha kettőszázan, egyszerre kell megteremtenünk azt a hangulatot. És ezt ő nagyon jól irányítja. Tehát a kérdésedre visszatérve, a többnyelvűség ilyen szempontból nekem nem jelentett problémát, nem is gondolkodtam rajta. Nyilván, mindig kértem, hogy javítsák a románomat, ha valami nagyon nagy hibát követek el.

Mungiu filmjeire általában jellemzőek az általad említett, többnyire állókamerás, hosszú beállítások. Ezek felvétele hasonlít valamilyen szinten a színházi jelenléthez és játékhoz?

Egy kicsit hasonlít. A játékhoz semmiképpen nem, de én nem tudom leválasztani a színházi munkámat a filmes munkámtól. Azt az ember ösztönösen megérzi, hogy másképp kell dolgokat csinálni, nyilván irányítva is van efelé, de én színészként mindig a saját valómat érzem a forgatáson is, nem azt, hogy most egy vásznon leszek nézve. Az van a fejemben, hogy ott abban a pillanatban meg kell teremtenem valamit, meg kell születnie egy jelenetnek. Igazából a film nézése vagy befogadása hasonlít szerintem egy kicsit a színházhoz, mert itt a nézőt a kamera nem irányítja, a néző fogja kiválasztani, hogy mit néz, így ő is részévé válik a történetnek.

A kolozsvári bemutatón arról is beszélt többek között Cristian Mungiu, hogy nagyon nehéz olyan színészeket találni, akik alkalmasak arra, hogy ezekben a hosszú beállításokban játszanak. Tulajdonképpen a színházban is ez van, hogy hosszú ideig fenn kell tartani egy bizonyos jelenlétet. Vajon miért nehéz ez?

Erről ő tudna beszélni. Szerintem alkat kérdése, mint minden. Mint a sportban, van hosszútávfutó és van rövidtávfutó, van, aki világcsúcsot tud szaladni 50 méteren, de 800 méteren sehol nem lenne. Igen, nyilván a színház is olyan, hogy akár 20 percig ott kell lenned, csak más a helyzet. Nekem például ebben a folyamatban az a legnehezebb, hogy hogy zárom ki a környezetet, hogy ebben a borzasztóan természetes létben, amit a film igényel, én hogy felejtem el azt, hogy a lábam alatt van egy jel, hogy odáig szabad lépnem, hogy még öt ember ott van mögöttem, valaki tartja a boomot öt centivel a fejem fölött, és át sem suhanhat a fejemen, hogy ezek ott vannak. Milliméterre megvan, hogy mekkora terem van, főleg egy ilyen pontos beállításban, ahol a kamera le van téve, és a csészétől a kanálig, a pohártól a plakátig minden be van állítva. Van egy csomó korlátozás, de egyáltalán nem szabad tudomást venned róla. Mondjuk nekem ebben a filmben nagyszerű partnerem volt, Judith State, a jelenetek többségében vele játszottam, és nagyon jól egymásra hangolódtunk. Van benne egy bölcsesség, egy nyugalom, nyilván ő táncos-koreográfus, nagyon erős testtudata van. Nekünk színészeknek mindig az a bajunk, hogy hova tegyük a kezünket, mit mutassunk, hogy természetes legyen, és ő egyszerűen csak ott van, és az, hogy reagálsz rá, már nagyon segít.

Ugyanakkor az emlékezetes falugyűlés-jelenetben Judith State mellett ott volt körülötted még legalább száz ember…

Annyi látszik a felvételen, de az a terem tele volt, hogy a hangból is érződjön, hogy nagyon-nagyon sokan vannak. Majdnem 200 ember volt bent.

És ott még nem is mozdulhattatok el, csak beszélhettetek vagy gesztikulálhattatok. Miben volt nehezebb ez a sokszereplős jelenet a többinél?

Ez egy nagyon nehéz jelenet volt mindenki számára. Egy filmtechnikai, filmrendezési bravúr. Már az első vetítés után Cannes-ban rácsodálkozott a sajtó és a nézők, hogy ezt hogy csináltuk, mennyi ideig. Két és fél nap volt rá, ami nagyon rövid idő. Egy ilyen jelenetet színházban mondjuk három hétig próbálsz, mert nagyon pontos kell legyen. Valaki Marosvásárhelyen megkérdezte, hogy ez improvizációs jelenet volt? Igazából ez egy bók: annyira természetes, hogy valaki azt hiszi, hogy ez nincs megírva, ez nincs megrendezve, holott milliméter pontossággal ki van találva, hogy ki hol ül, ki milyen színű pulóverben van. Ennek a gyűlésnek a jelenidejűsége és természetessége abból fakad, hogy Cristian Mungiu mindent milliméterre megrendezett benne. Borzasztóan nagy szerencse az, hogyha az ember ilyen statisztériával találkozik, akik ott állnak napokig, reagálnak, nem zúgolódnak, végzik a dolgukat.

A jelenetben vágás nélkül, egyetlen kameraállásból látjuk a Srí Lanka-i vendégmunkások érkezése miatt vitatkozó falubelieket. Azon kívül, hogy az embereket és a tárgyakat elhelyezte a térben, mivel hozta helyzetbe a szereplőket Cristian Mungiu?

Nehezen ment, az első nap igazából kudarc volt mindannyiunk számára. Értettük és éreztük, hogy mit kellene tenni, de valahogy nem lett az. És akkor Cristian Mungiu írt egy levelet este a színészeknek az ő fantasztikus modorában, hogy rakjuk pontra a szöveget, próbáljunk meg átmenni a jeleneten, ha nem is lesz olyan, amilyet ő elképzelt, valahogy boldogul. Ezek már a forgatás utolsó napjai voltak. A stáb nagy része kicserélődött a COVID miatt, hosszú, nehéz forgatási periódus után volt, és akkor is volt ereje reményt adni, nem lekiabálni az emberek fejét. Ettől aztán másnap mindenki egy picit más energiával is ment be. Meg elkezdte instruálni a tömeget, hogy ők most színészek, hogy ők nem ránk reagálnak, nem kell megvárják, hogy mi befejezzük a szöveget, ahogy jön, menjenek rá. És egyszerűen olyan hangzavar lett, és olyan energiával kiabáltak, hogy meg kellett küzdenünk a replikáinkért. Elkezdtek reálisan reagálni arra, hogy kevés a munka és kevés a bér. Végül Cristian Mungiu felállt egy kis dobozra, és levezényelte többször is a jelenetet, jelezte, hogy mikor halkabb, mikor hangosabb a tömeg, és megszületett a jelenet. Azt hiszem, hogy nagyon szerencsés vagyok, hogy láttam azt, hogy hogyan születik meg egy ilyen nagyszerű jelenet. Ja, és akkor persze a kételyek… hogy tudom, hogy a kamera nagyon közel van, hogy nem szabad elrontani, mert 17 perces a jelenet, ha elrontod a második percben, az még rendben van, de ha elrontod a 15. percben, az már nagyon gáz. Mindannyiunkban benne volt az, hogy nem szabad tévedni. Érdekes volt.

Azt is olvastam, hogy Mungiu instrukciós technikáinak egyike az volt, hogy a forgatás előtt odaadta a színészeknek a karaktereik életrajzát. Találtál ebben kapcsolódási pontokat mondjuk a saját életeddel kapcsolatban?

Igen. Pont ezt beszéltük Judithtal, hogy félelmetes volt, hogy ezt most honnan tudja? Ezek egészen kemény élettörténetek, volt, akinek tragédia is bele volt szőve, de akár ilyen humoros mondatok is belekerültek. Nagyon szép volt az, hogy például én is tudtam, hogy hol kapcsolódok Judith karakterére, mi a mi előtörténetünk. Sokat segített.

Számodra fontos az, hogy a karaktert, akit alakítasz, a hibái ellenére valamilyen szempontból szerethetőnek gondold? A filmben egyik karakter sem mondható pozitívnak vagy negatívnak, az általad alakított Dénes Viktória például a falubeliek szempontjából egy adott ponton kizsákmányolóként jelenik meg, amiért a pékség tulajdonosaként alacsonyan tartja a béreket.

Nyilván a próbák folyamán a rendezővel és a partnereimmel értelmeztük a szituációt, de úgy nem lehet nekiszaladni egy karakternek, hogy én nem hiszek az ő igazában száz százalékig. Én nem mondhatok ítéletet felette, mert az nem az én dolgom. Meg kell találjam azokat a motivációkat, hogy ő miért működik így, hogy miért ezeket a döntéseket hozza. A kételyeit is ugyanúgy meg kell teremtenem, mint az igazságait, de én nem vonhatom Moldován Orsolyaként kétségbe, hogy hogy működik Dénes Viktória, mert akkor Dénes Viktória halva születik. Nekem felajánlotta a rendező egyébként, hogy nézzem meg az interjút, amit a valódi pékségvezető hölggyel készített, de mondtam, hogy nem szeretném, mert nyilván, nem olyan, mint én, nem úgy beszél, mint én, nem úgy néz ki, mint én, és akkor elkezdem tolni magam valami felé, és elveszítem azt a természetességet, ami szükséges egy ilyen alkotói folyamatban.

Végül találkoztál vele a ditrói vetítésen, milyen volt?

Érdekes volt. Majdnem mellettem ült, de ő se tudta, hogy én ki vagyok, és én se tudtam, mikor bement, hogy ő ki. A végén váltottunk egy pár szót. Neki tetszett a film, azt mondta, hogy ő látja egy kicsit ebben magát.

Viszonylag ritka, hogy egy produkciót ilyen sok helyre elkísérjen a stáb, mint most a R. M. N.-t országszerte. Mi volt eddig a legmaradandóbb élmény a közönségtalálkozókról?

Minden alkalom más. Nekem még ilyen tapasztalatom nem volt. Ahány közönség, annyiféleképpen látja a filmet. Más volt a Cannes-i, más volt a bukaresti is, arra is nagyon kíváncsi voltam. Ott lazább volt számomra, mert nagyon sok kollégával találkoztam, akik benne vannak a filmben, de nem voltak Cannes-ban, először látták a filmet, ez inkább az ő ünnepük volt. Voltam Ditróban, az különleges helyzet volt, visszamenni arra a helyszínre, ahonnan a történet csírája származik, abba a terembe, ahol a film egyik jelenete játszódik... Az, hogy milyen feszültséggel indult ez az este és milyen feloldozással, megkönnyebbüléssel távoztunk onnan mindannyian, nagyon szép történet számomra, és annak az erejét mutatja, hogy nem hihetjük azt, hogy a művészet meg fogja a világot változtatni, de abban hinnünk kell, hogy az emberek egymáshoz való viszonyát meg tudja változtatni, hogy el tud indítani egy gondolkodást önmagunkról, illetve tud felszabadítást is adni. Ha van katarzis-érzés, akkor ez a ditrói vetítés az volt, láttál egy közösséget fellélegezni. Nagyon szeretnék elmenni Iași-ba, mikor Cristian Mungiu hazaviszi a filmet, kíváncsi vagyok, hogy egy teljesen román közösség hogy reagál rá, milyen kérdéseik vannak. Ennek a szerencséjét is megérzem, hogy egy olyan filmrendező mellett dolgozhattam, aki nemcsak elkészíti a filmet, hanem elmegy közösségekbe és beszélget az emberekkel, találkozik a közönségével.

Cannes-ról mesélj még kicsit. Az ottani sajtótájékoztatóra kicsit Marosvásárhelyt is elvitted, mert a fekete márciust említetted, mint konfliktust, amit a szülővárosodban megéltél, és aminek az élményét visszahozta a film. Miért tartottad ezt fontosnak elmondani?

Pont arról kérdezték a színészeket, hogy hogyan kapcsolódtunk ahhoz a hosszú jelenethez. A kollégáim elmondták, hogy milyen nehéz, milyen hosszú, milyen koncentrációt igényel, én sem tudtam volna ennél többet mondani színésztechnikában, azért említettem ezt a történetet, hogy nekem a gondolatisága segített ebben. Később egy budapesti újságíró picit kétségbe vonta az én magyarságomat, feltette azt a kérdést, hogy miféle erdélyi magyar színésznő az, aki interetnikai konfliktusnak említi a fekete márciust, amit ő annyira ismer. Azt válaszoltam, hogy lehet, hogy ismeri, de én ezt megéltem gyerekként, azóta is itt élek, és nem tudok, és nem is akarok más lenni, mint erdélyi magyar színésznő, amire ő azt mondta, hogy ezt megérti, és mégis nagyon sajnál, hogy nekem egy ilyen filmben kellett játszanom. Itt részemről abbamaradt a beszélgetés, hiszen nem hiszem, hogy van színész Európában, de még lehet a világon se, aki visszautasítja Cristian Mungiut. Azt is tudom, ebben a közösségben élve Marosvásárhelyen, hogy harminc éve ezeket a sebeket gyógyítjuk. És az a tanulság, hogyha az identitásunkat nem a saját magunk építésére, a megerősödésünkre használjuk, hanem folyamatosan a másik ellen, mintegy demonstrációként éljük meg az identitásunkat, akkor közösségként nem fogunk tudni jól reagálni azokra a változásokra, akár kulturális, akár politikai, akár gazdasági, amik feltartóztathatatlanul jönnek. Közösen kell valahogy megtartsuk magunkat, mert a világ változni fog, és valahogy erre meg kell tanulnunk reagálni. Igazából a film is erről szól, hogy nem biztos, hogy minket a külföld megért, nem biztos, hogy a Nyugat-Európában történő folyamatok helyes folyamatok. Sajátosan kell kezelnünk magunkat és jó helyen.

Arról is szól a film, hogy a dolgok kimondása mennyire fontos.

Igen, szól arról, hogy próbáljunk meg beszélni, mert akinek nincs nyelve, aki nem tud beszélni, abban előjönnek a félelmek, az ösztönök egyre inkább elhatalmasodnak fölötte. Az is egy felkiáltójel számunkra, akik még vagyunk, hogy vigyázzunk arra, ami a mi kultúránk. A film egyik megrendítő jelenete számomra az, amikor Ottó papa megmutatja Mathiasnak, hogy hova szokta beakasztani a templom kulcsát. Én nagyon sokat kirándulok Szászföldre, ott van egy épített kulturális örökség, és az emberek eltűntek. Viccesen benne van a falugyűlés-jelenetben is, hogy itt boldogan élünk, románok, magyarok… ja, igen, és németek. Megmutatja, hogy hogy fogunk mi is eltűnni egyszer csak valamilyen némaságba.

Hogy látod, hogy Marosvásárhelyen valamilyen szinten elindult ez a kimondani tudás?

Vannak helyzetek, amikben igen, vannak helyzetek, amikben nem. Mi meg kellett tanuljunk ezzel együtt élni, mi vagyunk a határváros, nemcsak a román-magyar kérdésben, hanem abban is, hogy nem is kisváros, de nem is nagyváros. Nem találjuk magunkat, és ettől nem fejlődik a város, ettől vagyunk, úgy érzem, kicsit megrekedve. Vannak egészen jó példák, amikre akár büszkék is lehetnénk, amikor vegyes vállalkozások akkor kezdenek el nagyon jól működni gazdaságilag is, amikor ezek a problémák félretevődnek. Például nálunk a színházban – ahol két társulat van, a magyar nyelvű Tompa Miklós Társulat és a román nyelvű Liviu Rebreanu Társulat –, mióta minden előadás feliratozott, a magyar előadásokra nagyon sok román néző jön. Tudom azt, hogy művészileg milyen nagyszerű az, amikor hozzánk, a magyar társulathoz jön egy román rendező, és amikor ez a két színházi kultúra és két színházi nyelv elkezd keveredni, vagy azt is tudom, hogy amikor a román társulathoz megy egy magyar rendező, milyen nagyszerű előadásaik születnek. Meg kell tanulnunk elmondani, hogy ha nekünk valami nem jó, mert nálunk a vita mindig a veszekedést jelenti, a kritika nincs benne a kultúránkban.