Bodor Ádám: utópiáimat sosem éreztem távolinak

A történelmi tények és távlatok meghazudtolják, hogy túlzás lenne mindaz, amit prózájában annak neveznek – mondta el Bodor Ádám Kossuth-díjas prózaíró, aki úgy látja, a második világháború óta vannak bekövesedett sejtések az eldugott vidékeken, az író pedig képes felszínre hozni ezeket. Kedves régi kolozsvári helyeiről, az egykori város lepusztultságáról, szerkesztőségben megtörtént humoros esetekről is beszélt a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét díszmeghívottja.

A Kolozsvári Ünnepi Könyvhét harmadik napján, június 11-én Bodor Ádámmal Karácsonyi Zsolt, a Helikon főszerkesztője beszélgetett. A beszélgetés előtt Karácsonyi a szerző Az utolsó szénégetők című kötetéből olvasott fel egy novellát, Az elvtársak üdvözletüket küldik címmel. Kanyargós utak, furcsa emberek, fanyar humor, kétes, ám ismerős helyszínek: Karácsonyi arra volt kíváncsi, Bodornak melyek Kolozsváron a kedvenc helyszínei?Fotó: Kolozsvári Ünnepi Könyvhét

„46 évet életem Kolozsváron, 40-et éltem Budapesten. Ennyi év után helyes és autentikus választ adni nehéz, átminősültek ezek a helyszínek, és a hallgatóság számára nem jelentenek már semmit, hiányzik az a meghatározó környezeti hangulat” – vallotta a szerző. Mint mondta, elsősorban a szülőhelye környéke emlékezetes számára, a Majális utca, a Botanikus kert, a Házsongárd – a Görögtemplom utcában tanult meg sízni, ahol decembertől márciusig hó volt. „Más világ volt. Autó annakidején tíz volt, ebből kettő a Securitate-é, mivel a székházuk is ott volt a Majális utcában. Amikor a Radnai-havasokban letartóztattak 17 évesen, a kedvenc utcámba szállítottak, ez valami felfoghatatlan volt” – idézte fel. Kávéházak és közterek szempontjából olyan helyekre emlékezett igazán a szerző, amelyek a hatvanas-hetvenes években voltak frekventáltak, és bár elmondása szerint Kolozsváron a hatvanas évek elején elkezdődött valamiféle kávéházi élet, azért nem lehet mai napig teljes mértékben annak nevezni. Inkább cukrászdákban alakult ki: az Unió utcai Zöld cukrászdában, a Szentegyház utcai Café Barban, az Utunk egykori szerkesztősége mellett, ahol Szilágyi Istvánnal és Palocsay Zsigmonddal is megismerkedett, utóbbival később Szamosújváron börtöntársa is volt. Az egykori városháza melletti kocsma, a Halas csárda az Egyetem utcában, a Hója-kert a Donát útiak számára, a Complet – mind olyan helyszínek, amelyeket már nem ismerünk. „Otthon is ittunk épp eleget” – mondta a szerző – „sokat ittunk, de olyan idők jártak.”

Az egyetlen helyszín, amelyre a közönség zöme bólint, a Széchenyi téri piac – bár ennek arculata az évtizedek során változott, nagyjából ugyanazon a helyen van. Bodor visszaemlékezett arra is, ahogy végigment a zömével hóstátiak által működtetett piacon, végigkóstolta a sajtokat és túrókat, majd egy-egy szem epret vagy cseresznyét elcsent a portékából. Mint elmondta, sokat kószált ott szabadúszó periódusa alatt. 1982-ben távozott az országból. „Egy nagyon lepusztult, szörnyű várost hagytam magam mögött. A belvárosban ujjnyi por volt az utcán, és amikor jött egy nagy eső, ebből a porból hatalmas sár lett, felvetette a központot. A buszokon lógtak az emberek, a karosszéria majd összeroggyant alattuk és szikrázott az aszfalt a kerekek alatt. Emlékszem, Mózes Attila sokszor kiállt az út közepére és minden autónak integetett: Taxi! Taxi!” – mesélte emlékeibe révedve. Bodor nem érzi mai napig úgy, hogy honvágya lenne, pedig Budapest sem tudta pótolni számára a hiányt. Egy ideje észrevette, hogy itt történik valami, nagyon kiépült az infrastruktúra, egyik repülő száll fel a másik után, de nagyon lassan állt talpra ez a város. „De egyszerűen ez már egy más város, ide az embernek már nincs hová visszajönnie. Egy szálloda ablakán kinézni kellemetlen élmény” – mondta.

A furcsa idők szellemében Karácsonyi arról kérdezte a szerzőt, hogy milyen emlékezetes laikus olvasói véleményekkel találkozott pályája során. Bodor elmondta, hogy alig-alig találkozott ilyenekkel, de visszaemlékezett egy novellájára, amelyben kosarat fonnak. A szöveg megjelenését követően kis idő múlva az Utunk szerkesztőségében a kolozsvári kosárfonók küldöttei jelentek meg, akik a főszerkesztővel szerettek volna pár szót váltani – mint kiderült, „olvasták az író elvtárs cikkét”, de örülnének némi helyesbítésnek, mert igaz, hogy van benne egy nő és egy gyerek, aki börtönviselt, de a nőt nem Jolánnak hívják, és kéretik az írót, hogy látogassa meg őket és írjon új szöveget. „Volt még egy olvasói levél, amiben olyan fejtegetések voltak, hogy miért nincsen Kolozsváron állatkert. K. Jakab Antal erre az Utunkban azt mondta, hogy aki ezt írta, az egy autentikus marha. Ezt az olvasói levelet én írtam” – mesélte a szerző, akinek tagolt, fokozatosan eszkalálódó mondatai megágyaztak a közönség derültségének.

Ebből kiindulva fejtette ki Karácsonyi azt is, hogy a Bodor-szövegek hangsúlyos elemei azok a részek, ahol a szereplők esznek vagy isznak valamit, valahol. Hogy szerzőjüknek mik a kedvenc ételei, az nem derült ki, de kedvenc itala az van, és ez pedig a tej. „A vodkát egy fél lépéssel megelőzve” – tette hozzá a szerző. „Mindenki ivott, csak egyvalaki volt, aki nem. Olyan idők voltak. Én megmaradtam, részben sikerült is, de aztán túléltem őket. Azért napközben igyekeztem nem inni, mert az embernek amíg dolgozik, illik józannak lenni. Bár a költőknek mindig jót tett, ha ittak – a költőkre jó hatással volt, mert amikor az idegpályákról lejön a szigetelés, akkor az a költői képekre jó hatással van. De a prózaírókra mindig nagyon rossz hatással volt” – fejtette ki Bodor egy félmosollyal.

A szerzőnek a határidőkkel sosem volt jó viszonya, mivel nem volt rendszer abban, ahogy és amikor írt, sokszor hetek, hónapok teltek el úgy, hogy nem írt semmit. A teológiai levéltáros munkája megszűnése után fordítóirodába járt be és reggeltől estig robotolt, de esténként kezdte el írni az első kötete novelláit, 1965-ben. Csak 1967-ben lett kötetkézirat ebből, amelyet két év átnézés után 1969-ben jelentettek meg – ez elhozott egyfajta szabadságot, mert a romániai íróalap pénzéből hetekig tudott kiszállásokra járni, mialatt leginkább sízéssel töltötte idejét a hegyekben. Amikor penzumra írt az Utunkhoz, 45 sorért 320 lejt kapott akkori értékben. Nem lehetett ez a sorszám se több, se kevesebb, ennek legkésőbb péntek 10 órára kellett meglennie, akkor volt a lapzárta, de az áhított határidő az csütörtök délután volt. Megjelenései sosem késtek ennek ellenére, csupán akkor csúszott minden, amikor a pártfőtitkár látogatásai bezavartak, olyankor a lapszám megtelt másféle tartalommal. „Sose voltak nagyívű terveim, annakidején is inkább ezeket Páskándira hagytam” – mondta el Karácsonyi kérdésére, miszerint voltak-e nagyszabású regénytervei, folyamai, hiszen sok ismétlődő kép jelenik meg műveiben. „Az ember sétál az utcán, fülel. Ez egy autodidakta szakma, kevés nagy híres kivétellel. Nem is nagyon értek az irodalomhoz annak ellenére, hogy 16 évig volt lektorként szavam a Magvetőnél, hogy mi jelenjen meg” – fejtette ki.

A Sinistra körzet megírása előtt egy majdnem halálos autóbaleset miatt hetekig kómában feküdt, és bár a baleset előtt körvonalazódott benne a regény szála, a felépülését követő egy és fél év alatt kibukott belőle a szöveg, de teljesen másról szólt már akkor, mint ahogy elképzelte. „Akkor ébredtem rá, hogy nem vagyok regényíró, a Sinistra elbeszélésekből áll. A Verhovina madarait is már így írtam, könnyebb volt.” Karácsonyi elmondta, az irodalomban megesik, hogy bizonyos szövegek megjósolnak dolgokat, valóra válnak a leírtak. Arra volt kíváncsi, vajon a meghívott hogyan viszonyul ebben az értelemben saját szövegeihez?

„Nehéz kérdés, mert a kosárfonók egyszercsak megjelennek. Több írásom van, amiben, ha elkezdjük nézni, valami bekövetkezett. Bizonyos helyszínekre, hegyvidékekre helyeztem ki a történeteket, de ezek történelmi távolságokban értelmezhetők. Azok a túlzások, amelyekre a Sinistra körzetben érzékenyek, nem esnek messze mai napig történelmi távlatainktól. Úgy gondolom, bár sokan pesszimistának tartanak, hogy túlzásaimban nem jártam nagyon messze a valóságtól. Ezek a sejtések, amelyek nekem vannak, a második világháború óta megmaradtak” – fogalmazott. Úgy látja, ma is ugyanúgy gombnyomásra több ezer ember képes meghalni, és a történelem megsemmisíti azokat a nézeteket, amik őt egy túlzó, reménytelen alkotói pozícióba helyezték. „Ezt az utópiát sosem éreztem távolinak” – összegezte.

16/9 vagy 1920x1080
CSAK SAJÁT

Kapcsolódók

banner_bcxvIA0Y_2.jpg

Kimaradt?