Emigrációs történeteket írt meg Tompa Andrea legújabb regényében, amely azt a kérdést teszi fel: hogyan mesélhető el az elmesélhetetlen? A sikeres történetekről mindenki szívesen beszél, a kudarcokról kevésbé, a szerző szerint pedig az irónia mindig az a járhatóbb út, amelyet nem szívesen választ.

Tompa Andreával legfrissebb, Haza című regényéről beszélgetett péntek délután a Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten Kovács Péter Zoltán irodalomkritikus, aki arra volt első körben kíváncsi, miért döntött úgy a szerző, hogy három történelmi tárgyú regény után nézőpontot vált, hiszen úgy tűnik – akár Gagyi József társadalomtudós szavait idézve –, hogy Tompa regényeivel lassanként lefedi az egész 20. századi történelmet.

„Nincs életprogram, eldöntöttem, hogy nem írok életművet, de azt sem ígértem meg, hogy nem” – mondta el Tompa, majd hozzátette, hogy Gagyi Józseffel sokat beszélgettek a családjaik történetéről, migrációról és emigrációról, főként az 1990 utáni évek szempontjából. A Haza is emigrációs történeteket foglal magába, és bár nem kimondottan történelmi regény, hiszen a jelenkorban játszódnak az események, mégis látlelet a 20. századról, amit nem lehet nagy migrációs hullámok nélkül elképzelni.

Tompa felidézett egy történetet iskolás korából, amikor a Báthory líceumba látogatott Cs. Gyimesi Éva, és a beszélgetésből elkapott egy mondatot, amelyet akkoriban nem értett: „az elmozdulások mindig traumatikusak”. Később értette meg ezt a mondatot, és mint mondta, az újrakezdés máshol mindig egy kényszer, egy „reboot”, ahonnan újra fel kell állni, viszonyrendszereket kialakítani. Elmenni nem csak egy országból lehet, városok közt is van mozgás, és bár az ő hősei nagyobb országváltásokban gondolkodnak, bizonyos esetekben ezek az elmozdulások traumát is jelenthetnek.

A szerző magyar-orosz szakon végzett, több időt is töltött Oroszországban, többek közt 1996-ban, amikor szakdolgozatával foglalkozott Szentpéterváron. Szilágyi Júlia bátorítására felvételizett orosz szakra, de Romániában egy ideig nem tanítottak oroszt, ezért az egyéves gyorstalpaló orosztanulás kihívás volt számára a felvételihez. Szentpéterváron Nabokovot kutatta, aki szintén emigrációban élt, nyelvet váltott szerző volt. Tompa egy idő után nagyon idegennek és elszigeteltnek érezte magát ott, és a cirill betűs létezéstől egy idő után borsódzott a háta. Hogy ne veszítse el a lába alól a kulturális talajt és ne érezze úgy, hogy nyelv nélkül lóg a levegőben, kikérte az ottani egyetemi könyvtárból a magyar könyvek egy részét, többek közt Hamvas Béla Karneválját is.

„Mindig is írtam esszéket, verseket, de történetek bennem akkoriban kezdtek el megszületni” – mondta el. Aztán 2008-ig kellett várnia a megjelenésre, s mint mondta: „ha arra gondolok, hogy publikálni kell, kiesik a toll a kezemből. Ki kell kapcsolnom a publikációt a fejemben, másképp arra gondolok, hogy nem elég jó és senki nem fogja elolvasni. Viszont úgy gondolom, hogy a munkához hozzátartozik ez a bizonytalanság, hogy úgy érezzük, ki kell ezt dobni. A bizonytalanság erős része a csinálásnak” – fogalmazott. Ugyanakkor a könyvben is találunk betoldott orosz szövegeket: ezek hol cirill betűkkel jelennek meg, hol fonetikusan átírva, hol lefordítva – arra hivatottak, hogy az olvasóban az idegenségérzetet fokozzák, amely szembesít azzal, hogy a világ nem mindig egyértelműen áttekinthető, nem minden nyilvánvaló ott, ahova érkezünk.

A Haza című regény elsősorban arra keresi a választ több szereplő szemszögéből, hogy szociológiai alapokon nyugvó értelemben milyen modellek vannak az emigrációra: milyenek azok, akik számára a váltás kapcsán csak a múlt létezik, és a jelen megszűnik, vagy milyen az, aki a jelenben él, és igyekszik mindent leválasztani magáról, ami a múlthoz fűződik, illetve a kettő közti egyensúly. Létezik-e sikeres emigráció? Tompa szerint könyvének gyújtópontja az, hogy eljutunk-e odáig, hogy azt mondjuk: hazaszeretet, és mit jelent a honvágy anélkül, hogy irónia, politikai diskurzus vagy netán a 19. századi romantika mint külső tudás bekapcsolna bennünk. El lehet-e mesélni az elmesélhetetlent, érzeteket, belső viharokat és bizonyosságokat? – tette fel a retorikai kérdést a szerző.

Elmondása szerint kellett külső kapcsolatokat mozgósítania a könyv megírásához – egyik szereplője felismerhető, régi osztálytárs, aki jóvá is hagyta jelenlétét a könyvben – ő egy sikeres emigráció példája benne. Vannak azonban kudarcélmények is, amelyekről az emberek nem szívesen beszélnek. Tompa a sérelmes történetekről is ír, de úgy szereti ezt megtenni, hogy a szereplők feloldozást és megnyugvást nyerjenek a történetben. Megértéssel fordul hozzájuk, hiszen minden aktuális döntés vagy kibontakozó sors éppen úgy létjogosult, ahogy van. „Nincsen irónia, csak odafordulás van. Az irónia mindig a kitaposottabb út, könnyebb utalgatni, idézgetni valamit, mint igazi és komoly értelmében látni, átérezni. Ilyen tekintetben én szeretem tüdőre szívni a dolgokat” – fejtette ki.

Kovács Péter Zoltán kiemelte, hogy a kötetben több allegorikus történetet is olvashatunk – ezek közül egy fiatal fiú perspektívájából láttatott részletet fel is olvasott a szerző. Világmagyarázat-keresés lehet ez? – tette fel a kérdést a kritikus. Tompa nem akart kifejezetten példázatokkal teletűzdelt könyvet írni, viszont nagyon szereti ezeket a példázatokat, mégpedig azért, mert „eleinte olyan egyszerűnek tűnnek, de aztán mindig összezavarodik az ember” – mondta. Az állatok és mások történetein keresztül elmondhatóvá válik az elmondhatatlan?

A Haza fejezetei közt megtaláljuk egy András nevű szereplő történetét is, aki egy valóságos pécsi pszichiáter volt – a történet kaddissal végződik, de úgy, hogy az életében nem hívő embert mégis befogadja a menny. Az orvos özvegye nagy örömmel fogadta a történetbe ágyazást, miután Tompa megmutatta neki a szöveget. A szerző saját népes családjának zsidó tagjaihoz is közelebb érzi magát emiatt, bár szinte semmit nem tud arról a kb. 25 személyről, akik a családban szerepelnek. „Meg akarom érteni, hogy miért nem tudok semmit, miért van ez a hiány” – mondta el. Arról pedig, hogy mi következik és min dolgozik jelenleg, elmondta: egy örökbefogadás-történeten dolgozik, de úgy érzi a sok regény után, hogy ki kell próbálni más műfajokat is, ki kell szellőztetni a fejet.