Készülő regényében az 1930-as évek Nagyváradát és Berlinjét eleveníti fel Závada Pál, aki történelmi korokba tökéletesen passzoló fiktív szereplők segítségével próbál megérteni megfejthetetlennek tűnő titkokat. A Kossuth- és József Attila-díjas író a 10. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét vendége.

Závada Pál Idegen testünk című regényének Észak-Erdély 1940-es visszacsatolásának alkalmával Budapestről Kolozsvárra vonatozó szereplői az egyik jelenetben a Bánffy-palota udvarán is megfordulnak. Őket felidézve „érkezett meg” a péntek esti közönségtalálkozó helyszínére a szerző, Závada Pál és beszélgetőtársa, Dési János újságíró.

A közönségtalálkozó saját erdélyi élmények felidézésével folytatódott: 1991 februárjában Balla Zsófia költő, újságíró, aki akkoriban még Kolozsváron élt, illetve Kántor Lajos irodalomtörténész meghívta a nemrég alakult budapesti Holmi irodalmi lap szerzőcsapatát, köztük Závada Pált, aki, mint mondta, soha nem felejti el a kolozsvári egyetemen tartott felolvasóestet, Kányádi Sándor szavalatokkal és találós kérdésekkel tarkított idegenvezetését, a szerény, de annál vendégszeretőbb fogadtatást.

Bár 2020-ban friss regénye jelent meg, a Wanderer, a beszélgetés nem erről, hanem általában Závada írói érdeklődéséről, céljairól, módszereiről szólt. Történelmi fordulók kontextusában játszódó történetei kapcsán a szerző arról beszélt, hogy ezek általában megfejthetetlenek, az aktuálpolitika igényei szerinti hazugságrétegek borítják őket, mélyen viszont „komoly szégyenek, borzalmas felfoghatatlanságok” kapcsolódnak hozzájuk, és nem fekete-fehérek. Anyaggyűjtés közben kevésbé foglalkoztatja a korhű technológia vagy viselet, inkább az, hogy az adott történelmi pillanatban miket mondtak, hogyan érveltek és vitatkoztak az emberek, és mit akartak ezzel elérni, milyen hatást váltottak ki a maguk körében, magyarázta az író. „Ha el tudom képzelni, hogy hogyan vitatkoztak egy-egy súlyos kérdésről, például egy rétegről, egy népcsoportról, annak nem egyenrangúságáról, sőt, az emberi fajba be nem számíthatóságáról is akár, mert eddig mentek el azokban az évtizedekben a viták, akkor azt milyen módon bírták kiereszteni a szájukon, ez engem szenvedélyesen érdekel” – mondta. A történelmi vitákat maga is lefolytatja szereplőin keresztül, és előfordul, hogy nem mindig az a szereplő kerekedik felül ezekben, akit szeretett volna.

A második világháború ellentmondásos mélységeit tárta fel például Závada Pál a Természetes fény című 2014-es regényében, amelyet Nagy Dénes filmrendező megfilmesített és játékfilmjével Ezüst Medvét nyert a 2021-es Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon. A könyv olyan eseményekről szól, amelyekről „nem szokás” beszélni: arról, hogy miket műveltek a magyar katonák, akik a második világháborúban a Szovjetunió, a mai Ukrajna területén megszállóként voltak jelen. Závada Pál nem tagadta, hogy örül, ha a regényei a történelmi események kevésbé ismert oldalára hívják fel az olvasók figyelmét, de többször hangsúlyozta, hogy nem az olvasók nevelése az elsődleges célja, hanem az irodalmi mű, az írás általi megértés.

Ami igazán érdekli, az az elhallgatás lélektana, mondta a szerző. Az, hogy hogyan hordozzák emberek évtizedekig például a második világháború emlékeit, a hozzájuk kapcsolódó bűntudatot, hogy hárítják először a felelősséget azzal, hogy parancsot kaptak, aztán hallgatnak róla azért, mert félnek az éppen hatalmon lévőktől, a bosszúállástól, és aztán „jön egy kíváncsi fiatal, akinek már nem mesélünk, pedig tudjuk, hogy lehetne, de mégsem” – utalt saját kudarcba fulladt kérdezési kísérleteire Závada. Az elhallgatás lélektanához hozzátartozik az is, hogy a mesélő aszerint mesél, amit szerinte a kérdező hallani akar.

A beszélgetés során Dési János a Závada regényeiben gyakran használt fényképek szerepére is rákérdezett. Závada Pál a Természetes fény című regényét hozta fel példaként, amelyben a fotóknak nem pusztán illusztratív, hanem dramaturgiai szerepe van. A fotó például megcáfolhatja, azt, amiről a fontról hazaíró katona a leveleiben ír a mennyasszonyának. Amit ő elhallgat, azt a kép megmutatja, „továbbeszéli” a le nem írt szöveget. Závada szerint ez nem más, mint játék, összekacsintás az olvasóval.

Dési János felvetette, hogy az archív képek, és a létező szövegekből, feljegyzésekből vett idézetek a regények hitelességét növelik, hiszen rámutatnak arra, hogy a bemutatott fikció olyan, ami meg is történhetett volna, a szerző szerint azonban sem ezek a vendégszövegek, sem a fotók nem a hagyományos értelemben húzzák alá a történet hitelességét. „A fotó hazudhat, főleg, ha nem abban a formában használod, ahogy hagyományosan szokták, illusztratív és bizonyító céllal, mint mondjuk az újságíró szakmában (…), egy regényben már az indulásnál ebből az illusztratív, sulykoló fotóhasználatból kilépünk” – magyarázta. Az olvasó a fényképek láttán elgondolkodhat például azon, hogy „mi mindenen tudunk becsapódni, mi mindent tudnak velünk elhitetni” – mondta.

Závada Pál a közönségtalálkozó végén azt is elárulta, hogy jelenleg a Nagyvárad, Berlin című verses regényen dolgozik, amely 1937-ben kezdődik. Ebben az Ádám nevű főszereplő elbúcsúzik, „mint ágtól a levél”, az Éva nevű volt szerelmétől, és Berlinbe megy, mert vonzza az a szellemi légkör, majd különféle kitérők után, amelyekben nagy szerepe van egy Lucifer nevű szereplőnek is, visszakerül Nagyváradra, ahol Évával együtt a nagyváradi gettóba kerül. „De ezzel még nincs vége” – tette hozzá Závada Pál.