„Egy boldog világ alapja, hogy elfogadjuk a gyermekeket” – Berg Judit meseíróval beszélgettünk

Ha nehezen megy a reggeli öltöztetés, a Hisztimesék főszereplői „gatyába rázzák” a gyerekeket, ha csak a piros és a zöld ételek smakkolnak, a Meseleves hősei megkedveltetik az apróságokkal a színeseket is. Ha a lurkók nagyobbacskák, és felfedeznék a világot, várnak rájuk Ruminiék, az Őrzők vagy Kikiék – csupán néhány kötet Berg Judit József Attila-díjas író tollából, ami szinte minden csemete könyvespolcán megtalálható. Ezekhez a szülők is mentőövként nyúlnak, hiszen szórakoztatnak, nevelnek, terelgetnek. Gyermeknap apropóján arról kérdeztük a négygyermekes szerzőt, hogyan tekint aprócska olvasóira, mi az, amit elengedhetetlennek tart a nevelés folyamán. Azt is megtudtuk, nagy nehézségek árán miként talált vissza a legkisebbek csodavilágához.

Fotók: Berg Judit

Megszámlálhatatlan kisgyermek alszik el az ön meséivel, a karakterei terelgetik őket a világ megismerésében. Ott van Hisztimanó, a felfedező Rumini, a két kis dinó vagy Maszat – róluk szinte mindenki tud legalább egy történetet. Amikor írni kezdte a meséskönyveit, célja volt, hogy a szórakoztatáson túl neveljen is?

Kezdetben ösztönből írtam, a megérzéseimre támaszkodtam, miközben a gyermekeim igényeit figyeltem. A tudatosság, ami most már jellemzőm, illetve a rejtett tanítói szándékom időközben alakult ki. Egyszerűen csak éreztem, mi jó a gyermekeknek, milyen hősökkel azonosulnának szívesen, mi az, ami szórakoztatja őket. Illetve arra is összpontosítottam, hogy adott élethelyzetben milyen történet oldhatja meg a konfliktusaikat, ugyanis az első meséimmel leginkább az akkor még alig pár éves kislányom nehézségein próbáltam könnyíteni.

Fontos számomra, hogy a meséim hallgatása vagy olvasása közben a gyermekek jól szórakozzanak, és az életkoruknak megfelelő belső kalandokat éljenek át. Arra is tudatosan figyelek, hogy olyan nyelvezetet használjak, amit a gyermekek értenek, de egy kevéssel mégis a szintjük fölött van. A választékosabb szóhasználat színesíti az olvasók szókincsét, az életkori sajátosságaiknak megfelelően mindig egy kicsivel többet adok.

Törekedtem arra, hogy a Maszat és Sári sorozatban, illetve a Hisztimesékben olyan típusú problémák, élethelyzetek és feladatok jelenjenek meg, amelyekkel a 2-4 évesek azonosulhatnak: nincs kedvük kölcsönadni a játékukat, megijednek a sötétben, nem szeretik a hajszárítót, nem tudnak még egyedül felöltözni, dacolnak stb. Az idősebbeknek szóló történeteimben már komplexebb kérdések jelennek meg, a barátság témaköre kapcsán például az is, ha valakit cserben hagynak. Fontos felvetni bizonyos etikai kérdéseket, amelyekről jó, ha elgondolkodnak a gyerekek, a mesékbe bele lehet szőni kérdéseket és az általam vallott nézeteket szeretetről, hűségről, kitartásról, becsületről, őszinteségről, kirekesztésről, gyűlölködésről, félelemről, szabadságról és még sorolhatnám.

Eleinte ez is ösztönös volt részemről, de egyre inkább próbálom tudatossá tenni, hogy magasfokú nyitottságot és elfogadást mutassak a gyermekeknek, ugyanis hiszek abban, hogy csak úgy működik jól a világ, ha mindenkinek van helye benne, és nem gyűlölködünk, nem rekesztünk ki senkit, hanem egyszerűen alanyi jogon, emberként tiszteljük a másikat.

Az eddig felsorolt címeken túl említhetnénk még a Lengemeséket, A Cipelő cicákat, a Panka és Csiribí vagy Tökmagok sorozatot, de ott az Alma, a Drifter, A holló gyűrűje vagy a Mesék a Tejúton túlról.  Eddig megjelent hatvan kötete is azt bizonyítja, hogy termékeny magyar kortársíró, nem csoda, hogy a hazai és külföldi gyermekek egyik kedvence. A sokszínű történetei között van olyan, ami kifejezetten a szíve csücske?

Sokáig hordozok magamban egy történetet, és addig érlelem, míg kikristályosodik. Fontos számomra, hogy amikor írni kezdem, ne azt érezzem, hogy én találtam ki, hanem az legyen a megérzésem, hogy ez így történt, és én egész egyszerűen tudomást szereztem az esetről. Egy kicsit mindig az a kedvencem, amin éppen dolgozom, írás közben van bennem egy aktív érzelmi elköteleződés. Emellett nagyon szeretem a nagyobbaknak szóló könyveimet, mert sok munkám, kutakodásom és energiám van bennük. Ott vannak például az ifjúsági krimijeim, Az őrzők, A keresők vagy az Alma és a Drifter, amelyeket rengeteg háttérmunka, kutatás, különféle tudományos körökben jártas emberekkel folytatott beszélgetés előzött meg. A Rumini-sorozat szintén a szívem csücske, ezen belül a Galléros Fecó naplója egy hajszálnyival mindegyik kötet fölött áll, mert ezt egy boldog és euforikus lelkiállapotban írtam.

Tehát kötődik a történeteihez. Gyermekkorában milyen volt a mesékhez fűződő viszonya? Amikor kicsiként hallgatta a történeteket, elkalandozott a mesevilágban, továbbszőtte a cselekményt?

Gyermekként odavoltam a mesékért. Elkápráztattak a népmesék, amiket kisebb koromban felolvastak nekem, és attól a perctől kezdve, hogy megtanultam olvasni, csak úgy faltam a könyveket. Harmadik-negyedik osztályos lehettem, amikor „mindenevővé” váltam: rengeteg mese- és kalandregény ment át a kezemen, játék közben vagy elalvás előtt folyamatosan szőttem tovább a megismert cselekményt. Volt is a fejemben egy kavarodás, nehezen tudtam eldönteni, hogy mi az, amit olvastam, és mi az, amit én találtam ki.

A legkisebb gyermekem 13 éves múlt, és még mindig szereti, ha felolvasok esténként – noha egyedül is boldogul, ez még mindig a rituálénk része. Jelenleg gyerekkorom egyik kedvencét, Dumas A három testőrét olvasom neki, és most bizonyosodom meg róla, hogy több izgalmas emlékem, amit gyermekkorom óta hordozok magamban, nem is része a könyvnek, csupán a fantáziám szülte.

Aktív olvasó, és „történetszínező” volt már fiatalon is. Gondolt arra akkoriban, hogy „ha majd egyszer nagy lesz”, íróvá válik?

Kiskoromban kalandor és világutazó szerettem volna lenni, ez visszaköszön a különféle regényeimből, tehát az elmém valahogy mindig is utazott. Mióta nagyobbak a gyermekeim, igyekszem fizikailag is sokat utazni. Ilyenkor sosem a turistaútvonalakat választom, hanem mindig az egyedi és feledhetetlen élményeket keresem.

Gyermekkoromban mindvégig bennem volt egy kettőség, mert miközben kalandozni szerettem volna, sokgyermekes édesanyaként láttam magam a jövőben. Biztos voltam benne, hogy nagy családot akarok, és szorongtam amiatt, hogy hogyan valósíthatom meg mindkét vágyam, mert nem tudtam elképzelni, hogy az emberlánya lehet egyszerre világcsavargó és családanya is. Már akkoriban féltem attól a perctől, amikor felnőtt koromban választanom kell a családalapítás és kalandorélet között.

Amikor végül szembesült ezzel a „felnőttes”, komoly döntéssel, sikerült jól választania?

Fiatal egyetemistaként szembesültem a felnőttséggel: egy viharos, hirtelen kapcsolat legelején véletlenül estem teherbe, egyáltalán nem terveztem olyan korán a családalapítást, de ezzel a helyzet számomra eldőlt. Abban az időszakban nagyon nehéz volt elfogadnom, hogy a külföldi ösztöndíj-terveim, a színművészeti egyetemi színjátszós-rendezős vágyaim, a külföldi munkák, és minden egyéb tervem hirtelen szoptatássá és kétségbeesett pénzkereséssé alakul át, mivel egyetemistaként fogalmam sem volt, hogy miből fogunk megélni.

A kapcsolatom a gyermekem édesapjával rövid ideig tartott, és úgy maradtam teljesen egyedül a kicsivel, hogy még a diplomamunkám sem volt megírva. Az élet kihívás elé állított, mintha azt mondta volna, „na, Juditka, lássuk csak, tudsz-e otthon is kalandorrá válni?”. Végül az anyaság egyik legfőbb tanulsága az volt, hogy rájöttem, ha veszteségként élem meg mindazt, amiről a gyermek miatt le kell mondanom, és bennem van a seb, a megbántottság, hogy kitolt velem az élet, akkor hiába szeretem a gyermekem, folyamatosan mártír, áldozat leszek mellette. Emiatt nem is tudom olyan hangulatban nevelni őt, mint amit minden gyermek megérdemelne. Komoly lecke volt ez a jó értelemben vett alázatból: ha vállaltam a gyermeket, akkor teljes értékű anyává kell válnom, úgy, hogy közben nem nyalogatom a sebeimet azokért a dolgokért, amikről lemaradtam. Így lett az életem legnagyobb ajándéka az, hogy kaptam egy kislányt.

Csodálatos összefüggés az életemben az is, ahogyan a kapcsolatomból való kilépés a meseírás felé terelgetett. Miután egyedül maradtam a lányommal, azzal is szembesültem, hogy a korábbi viharos együttélésünk az apjával mély nyomokat hagyott benne: nyugtalan, bizalmatlan, hisztis. Mivel más módszert nem találtam az állandó hisztik kezelésére, végül kínomban elkezdtem neki fejből mesélni. Olyan történeteket szőttem, amelyek segítettek feloldani a benne összegyűlt ellenállást és feszültséget – így az első meséimnek komoly tétje volt: a nehéz időszakunk túlélése. A Hisztimesék Hisztimanója voltaképpen azért is tudott annyira elevenné válni, mert tényleg tele van élettel és az én összes energiámmal, tapasztalatommal, segíteni akarásommal.

Sok szülő nem mer elrugaszkodni és saját gondolataira támaszkodva mesélni a gyermekeinek. Néhányan ezt azzal indokolják, hogy nincsenek történeteik. Mit gondol erről az a kortárs gyermekíró, aki ez első meséit a kislányának mentőövként szőtte?

Ez kizárólag önbizalomhiány. Lehet, hogy nincsenek olyan történeteik, amelyek egy eladható mesekönyvhöz szükségesek, de egy kisgyermek számára a szülői mese mindennél fontosabb és boldogítóbb. Az apróságoknak, főleg kisebb korukban, tökéletesen megfelel, ha az ő életüket meséli újra az édesanyjuk. Ahogyan egyre idősebbé válnak, már arra is szükségük van, hogy egy kis plusz cselekményszál vagy egy társ is belekerüljön a történetbe, később pedig az a vágyuk, hogy már ne róluk szóljon a mese, hanem más szereplőkről. Ebbe a folyamatba nagyszerűen bevonhatók a gyermekek, meg lehet kérdezni őket mesemondás közben is, hogy „na most mi történjen, találkozzon-e a főszereplő emberrel, állattal, jó vagy rossz szándékú illetővel, leselkedjen rá veszedelem, vagy inkább hajtson végre egy jótettet”. Így máris közösen írhatják a mesét, és az mindkettőjük örömére kerekedik.

A kezdeti „mélyvíz” után további három gyermek édesanyja lett, tehát gyermekkori vágya mondhatni teljesült: „nagycsaládos kalandorrá” vált. A siker felé vezető út négygyermekes anyaként milyen áldozatokkal, kihívásokkal járt? Próbált minden fronton teljesíteni és megfelelni?

Nem tudtam minden fronton megfelelni. Pályakezdő voltam, talán csak egy picivel lehetett több mesekönyvem, mint ahány gyermekem, amikor egyik kollégámnak, az általam mindig példaképként tisztelt Marék Veronikának panaszkodtam, hogy rossz anya és író vagyok, mert egyik hivatásomra sincs kellő időm. Egyszer azt érzem, hogy elhanyagolom a gyermekeimet, máskor pedig azt, hogy ott a rengeteg történet a fejemben, de nem tudok időt szakítani arra, hogy leírjam. Veronika nevetett és azt válaszolta: „hát te nem tudod, hogy az alkotómunka és a család nem kompatibilisek egymással?”. Jót beszélgettünk, én pedig belenyugodtam, hogy attól, hogy szeretem a munkám és mindig új célokat tűzök magam elé, még nem vagyok rossz anya, végül azt is elfogadtam, hogy egész életemben küzdeni fogok ezzel kettősséggel és az állandó időhiánnyal.

Arra törekszem, hogy a gyermekeim ne szenvedjenek hiányt semmiben, szenteljek elég időt a velük való foglalkozásra, várja itthon őket finom ebéd, nyitott legyek a problémáikra, ha tanulni kell, legyek jelen, ha örömük és bánatuk van, akkor is legyek ott, hogy megoszthassák velem. Időzsonglőr feladat ez, mert ha nem így tennék, hanem mindent az írásnak rendelnék alá, talán háromszor ennyi történetem lenne. Így viszont kiválasztom a legjobb ötleteim, és csak azt írom le, ami szerintem a legfontosabb, azaz nem beszélek mellé. Azt tapasztalom, hogy ez a könyveim javára válik, miközben mellette megvan az a jó érzésem, hogy rendben vannak a gyerekeim.

Az időzsonglőr feladatok ellenére mégis sikerült több tucatnyi változatos és élvezetes mesét írnia. Ehhez szükség volt pedagógiai vénára, vagy elegendőnek bizonyult szülőként nyitott szemmel és füllel részt venni a gyermekek mindennapjaiban?

A mérnök édesapámat leszámítva a családomban mindenki tanár, alapvetően én is magyar-angol szakos tanárnak tanultam, erre a pályára készültem. Biztos vagyok benne, hogy pedagógiai érzék hiányában is lehet jó gyermekkönyveket írni, hiszen egy jó történet megalkotásához elegendő a kiváló dramaturgiai érzék, kimeríthetetlen ötlettár, megfelelő kifejezőkészség és szókincs.

Én viszont a szakma egy alappillérének érzem azt is, hogy közönségtalálkozók vagy rendhagyó irodalomórák során mi, gyermekirodalmat írók úgy is megnyilvánuljunk, hogy abból a hallgatóink valamit magukkal vihessenek. A személyes találkozók sokkal könnyebben alakíthatók úgy, hogy az író pedagógiai vénával is rendelkezik, mert ösztönből tudja, hogyan szórakoztassa a gyermekeket, hogyan válaszoljon a kérdéseikre, mikor legyen hangosabb, energikusabb, mikor tréfálkozzon, mikor nevessen velük.

Négy gyermek mellett akadt lehetősége kísérletezni, hogy látja, azok a gyermekek, akiknek az életük a mese köré szerveződik, különböznek azoktól a társaiktól, akiknek kevesebbet mesélnek?

Az olvasással kialakul az emberben a nyitottság, az elfogadás, az érdeklődés, illetve egy belső igény arra, hogy ne hagyja magát, hogy tegyen a vágyaiért, próbálja meg, keressen megoldásokat. Az olvasott történetek példává válnak, beépülnek az életünkbe és formálják a világlátásunkat. Nem beszélve a szókincsünkről, a kifejezésmódunkról. Egy mesékkel nevelkedő gyermekben kialakul a lényeg összefoglalásának a képessége, gazdagodik a szókincse és a fantáziája, miközben ugyanez marad ki azoknak a fejlődéséből, akik nem olvasnak vagy akikhez kevés történet jut el.

A rengeteg meséje és sorozata azt jelzi, komoly társként tekint a gyermekekre. Szülőként és íróként mit gondol, hogyan kellene viszonyulnunk a csemetékhez, hogy élhetőbb jövőt alakítsunk, stabilabb generációt indítsunk útjára?

Muszáj partnerként tekinteni a gyermekekre. Nem azt értem ezalatt, hogy szélsőséges liberális módon mindent rájuk kell hagyni, szükség van a korlátokra is, mert a szülőnek nevelnie kell. Viszont amellett, hogy tanítjuk, mutatjuk az utat, adott esetben kitesszük a stoptáblákat, és szembesítjük a korlátokkal, iszonyatosan fontos az is, hogy a gyermekek olyan partnereink legyenek, akik érzik, hogy nem uraljuk őket, nem parancsolgatunk nekik, hanem egészként, személyként tekintünk rájuk. Azt kell néznünk, hogy ők egyénenként kicsodák, nekik mi a jó, ők miben kiválóak, és ezek mentén miként tudjuk úgy nevelni őket, hogy a személyiségük fejlődjön és kibontakozhassanak a képességeik.

16/9 vagy 1920x1080
CSAK SAJÁT

Nem erőltethetjük a gyermekekre a saját meglátásainkat és céljainkat, abban kell partnernek lennünk, hogy a bennük rejlő legjobbat felszínre hozhassák. Csakis elfogadással, bátorítással és szeretettel tudjuk megadni azt az érzelmi stabilitást, ami megalapozza, hogy később ne féljenek a külvilág ítéletétől, és ne essenek kétségbe, ha valamiben kudarcot vallanak. Hiszen ez utóbbi is az élet része, hibázni szintén meg kell tanítani a gyermekeket, magabiztosságot kell adnunk nekik abban, hogy a felnőttek is tévednek néha, így nekik is szabad – ha ez kimarad a nevelésükből, akkor jönnek a szorongó, frusztrált, gyűlölködő, irigykedő emberek. Egy boldog világ alapja az, hogy elfogadjuk egymást!

Az élettörténetét olvasva bátornak és önazonosnak tűnik. Volt időszaka, amikor gyengének érezte magát, és a csodavilág, amiben él, ki tudta mozdítani? Hogy látja, szükség van arra, hogy a gyermekek kíváncsi, csodálkozó és felfedező szemével lássuk az életünket?

Mostanában nehéz időszakot éltünk meg, volt a családban tartósabb betegség, és bekövetkezett édesanyám halála is. Nagy erőfeszítések árán tudtunk visszatérni a régi kerékvágásba, és egyszer csak azt vettem észre, már hónapok óta nem olvastam a saját örömömre semmiféle szépirodalmi művet. Ekkor tudatosan elkezdtem időt fordítani az olvasásra, néha elmélyülten, máskor csak lekapkodva a könyveket a polcról: egy jó verskötetet, máskor egy kortárs novellát, és hirtelen megütött a szépirodalomnak az a hangja, amivel már hosszú hónapok óta nem találkoztam. Rádöbbentem, milyen erővel van jelen a szépirodalmi művekben a gyermeki látásmód: pont attól válik egy szöveg izgalmassá és mindenki számára ismerőssé, hogy képes a felnőtt gondolatok kifejtése közben is a gyerek szemével látni és érzékelni a világot, kavicsok rugdosásával mérni az időt, vagy az illatáról azonosítani a délutánt.

Úgy érzem, hogy az életünk egy folyamatos utazás, és azt mondani, hogy „most már felnőtt vagyok, kész vagyok, már csak lakást vagy autót kell szereznem”, egy teljes tévedés. Mert minden egyes nap hoz valamit, ami egy kicsit alakít a személyiségünkön, a világlátásunkon, a gondolkodásunkon, a magunkról kialakított képünkön. Végeláthatatlan barangolás ez önmagunkban, lényege, hogy nyitottak legyünk mindenre, amit útközben tapasztalunk, mert csak ezáltal fejlődhetünk. A gyermekek érdeklődése és nyitottsága egy olyan adottság, amit meg kell becsülnünk, ha sikerült megtartanunk, vagy törekednünk kell arra, hogy egy csöppet legalább visszanyerjünk belőle, ha az évek során elkopott bennünk.

banner_fqCTjirk_Double Rise 3oo.jpg
banner_slFPWcPP_WhatsApp Image 2021-07-23 at 15.48.23 79o.jpg

Kapcsolódók

Kimaradt?