A romániai magyar filmezés, televíziózás és mozizás történetét ismertető tanulmánykötetet mutattak be pénteken, a Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten. A könyv három szerzőjével, Blos-Jáni Melindával, Zágoni Bálinttal és Ferenczi Szilárddal, illetve a bevezetőt író Jakab-Benke Nándorral Gergely Zsuzsa rádiós újságíró beszélgetett.

A kötet az erdélyi magyar filmipar meghatározásának, körülírásának periodikusan visszatérő igényét igyekszik kielégíteni. „Korántsem elsőként, (…) ám ezúttal egyfajta kanonizációs szándékkal is, első ehhez hasonló méretű, tehát kötetbe rendezett lépésként egy majdani definitív erdélyi és magyar filmtörténet megírásának elvárásával” – olvasható A mozisátortól a tévétoronyig című kötet előszavában. A könyv a romániai magyar filmezés, televíziózás és mozizás történetét mutatja be az első világháború előtti korszaktól a rendszerváltásig, 17 szerző tanulmányain keresztül.

Kapcsolódó

Bereményi Géza: „Mindig a saját életemet írtam”

A 10. Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten kérdeztük Bereményi Gézát „életregényéről” és készülő folytatásáról, amellyel kapcsolatban különleges ígéretet is kaptunk.

Bereményi Géza Kolozsvári Ünnepi Könyvhét

Az Iskola Alapítvány és a Filmtett Egyesület gondozásában megjelent kötet egyik tanulmánya a kolozsvári Corso mozi történetét dolgozza fel. Szerzője, egyben a kötet egyik szerkesztője, Ferenczi Szilárd a könyv bemutatóján elmondta, már csupán az idősebb kolozsváriak emlékezhetnek arra, hogy egykor a Bánffy-palota udvarán egy mozi működött 42 éven keresztül, amelyik friss filmekkel látta el a város közönségét, emellett pedig gyűlések, előadások helyszíneként is szolgált.

A filmszínház létrejötte báró Bánffy Albertné Montbach Sarolta nevéhez köthető, és fénykorában a határon innen és túl is filmkölcsönző- és forgalmazó vállalatokkal állt kapcsolatban. A színházkedvelő kolozsváriak azonban nem igazán nézték jó szemmel, hogy ez az „olcsó mulatság” teret hódít, és féltek, hogy elveszi a közönséget a színháztól, és elviszi a színészeket forgatásokra – idézte fel Ferenczi Szilárd.

Zágoni Bálint, a kötet másik szerkesztője és szerzője Janovics Jenő munkásságát kutatta tovább, ezúttal a kolozsvári filmgyár működésének utolsó éveivel kapcsolatos félreértéseket tisztázta tanulmányában. „Janovics Jenő 40 címet említ a filmstúdióban elkészült filmek listáján, egy kortársa 60-at. Elkezdett foglalkoztatni, hogy miért ekkora a különbség, hová tűntek a filmek, így kortárs dokumentumokat, napilapokat kezdtem böngészni” – számolt be a hallgatóságnak.

A filmrendező, filmtörténész a kutatómunkája során rájött: sokszor az akkori filmforgalmazó cégeknek az volt a stratégiája, hogy a leforgatás előtt elkezdték hirdetni a filmet, és előfordult az is, hogy végül néhány nem készült el. Sokszor pedig megváltoztatták a film címét, így van olyan eset, hogy 2-3 címmel maradt fenn ugyanaz az alkotás, Zágoni Bálint pedig ezeket próbálta tisztázni tanulmányában.

Blos-Jáni Melinda a kötet két tanulmányában foglalkozik az amatőr filmmel: az egyik a második világháború előtti erdélyi amatőr filmesekről, a másik Schnedarek Ervin marosvásárhelyi stúdióalapító 1944 és 1989 közötti munkásságáról szól. A kutató szerint a digitális váltás után a filmtörténet már nem kizárólag a játékfilmek történetét jelenti, hanem mindent, ami filmszalagon van, ami analóg, és ez kitágítja a romániai magyar filmgyártás történetét is.

A filmtörténész szerint a a digitális fordulat előtti filmkultúrának fontos részét képezi a moziba járás is. „Lehet, hogy nem volt sok mozifilmünk, viszont moziba nagyon sokan jártak” - hangsúlyozta, kiemelve, hogy ez is hozzátartozik a médium helyi történetéhez.

Mint rámutatott, a második világháború előtt az arisztokraták vágytak arra, hogy játsszanak a filmekben, sokan kamerát is vettek maguknak, és forgatni kezdtek. 1945 után a stúdiókörülmények közötti filmkészítés korlátozott volt, viszont a filmet, mint művészetet propagálták, és minden falusi kultúrháznak lett vetítőgépe, ahol az ideológiához passzoló kollektív élménnyel próbálták a korabeli értelemben modernné nevelni a vidéki embert. A néptánckörök mellett fotó- és filmkörök is működtek, ahol bizonyos keretek között kísérleteztek is, bár ezek nem nevezhetőek bátor, az ideológiai előírások határait feszegető alkotásoknak. 1989 nemcsak rendszer-, hanem médiumváltást is jelentett: ekkor már mindenki VHS-re szeretett volna filmezni, megszűnt a korábbi analóg kollektív filmkészítés, ám ez teret engedett más filmeknek – magyarázta a szerző. A mozisátortól a tévétoronyig című kötet azonban csak eddig, a rendszerváltás korszakáig tárja fel az erdélyi magyar filmtörténetet.

A kötetet bevezetőjének szerzője, Jakab-Benke Nándor úgy véli, a szöveggyűjtemény „még nem AZ erdélyi filmtörténet” összegzése, hanem erdélyi „filmtörténetecskék” gyűjteménye, „puzzle darabkák egy hatalmas táblán, amelyen még jócskán maradt fehér folt”. A bemutató végén a Filmtett főszerkesztője elmondta: lehet, hogy a későbbiekben továbbírják a könyv fejezeteit, ekkor pedig további városok filmtörténetét ismerő szerzőket is mozgósítanak. „A kötet célja, hogy érezze az erdélyi magyar filmes alkotó, hogy van a helyi filmkészítésnek egy története. Ha hézagosan is van feltárva, jó, hogy nem a semmiből kell elkezdeni a munkát, és ez hasznos lehet bárkinek, akit a film érdekel” – zárta a könyvbemutatót.