Milyen történelmi folyamatok vezettek Erdély Romániához csatolásához és miért döntöttek kölönböző világnézetű és hátterű véleményformálók – például Benedek Elek, Bánffy Miklós vagy Márton Áron – úgy, hogy Erdélyben maradnak?

A Magyarnak maradni Erdélyben című, 25 huszadik századi életpályát bemutató 630 oldalas kiadvány az Iskola Alapítvány Kiadó, a Magyar Nemzeti Levéltár és a L’Harmattan Kiadó gondozásában jelent meg. Szerkesztői a Magyar Nemzeti Levéltár munkatársai, Mikó Zsuzsanna főlevéltáros és Szabó Csaba főigazgató, a szerzők között pedig több erdélyi történész is szerepel. A kötetet szombat délelőtt mutatták be a Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten a szerkesztők, akiket Fodor János történész kérdezett.

A Magyar Nemzeti Levéltár, Magyarország legrégebbi és legnagyobb közgyűjteménye, amely jövőre lesz 300 éves, azért tartja fontosnak a könyvkiadást is, hogy a gyűjteményében őrzött egyedi források hozzáférhetővé és feldolgozhatóvá váljanak, hangsúlyozták a szerkesztők. Nem ez az első kötet, amely az Iskola Alapítvánnyal közös gondozásban jelenik meg, korábban közreadták a 3500 eladott példánnyal sikertörténetnek számító Erdély – 1000 év öröksége című kötetet, valamint az Erdélyből jelentik. A Károlyi-kormány nemzetiségi minisztériumának válogatott iratai (1918. november 3 – 1919. január 29.) című könyvet L. Balogh Béni szerkesztésében.

A Magyarnak maradni Erdélyben többé-kevésbé ismert személyiségek életútját mutatja be 1918 és 1989 között, akikben az a közös, hogy mindannyian úgy döntöttek, hogy Erdélyben keresnek egzisztenciát és mindannyian fontosnak tartották magyarságukat. A válogatás szubjektív, szerepelnek benne politikusok, irodalmárok, publicisták, tudósok, egyetemi tanárok, papok, többek között Bánffy Miklós, Benedek Elek, Márton Áron. A kötetben rövid életrajzaik mellé a szerkesztők forrásértékű dokumentumokat válogattak, továbbá a régióban zajló folyamatokat a középkortól vázoló bevezető tanulmány és jelentős, személyeket és intézményeket magyarázó minilexikon is része a kiadványnak.

Mikó Zsuzsa szerint Trianonról sokat írtak már a nagyhatalmi politika, háborús kérdések szempontjából, mindez azonban érthetőbbé válhat az egyéni életutak által. Az életrajzok adatgazdagok és a történész-szerzőkhöz méltóan „szárazak” ugyan, de ha jobban megnézzük, felérnek egy-egy regénnyel, jegyezte meg a levéltáros. Kiemelte például Kelemen Lajos történészt, aki azért döntött úgy, hogy felesküszik a román államra, hogy az általa őrzött levéltár közelében maradhasson, Kemény Jánost, aki a saját vagyonát áldozta a magyar kultúra fenntartására, Bethlen Bélát, aki volt főispánként bármikor távozhatott volna Magyarországra, ezt a román állam is felajánlotta neki, de ő mégis Erdély mellett döntött. Szabó Csaba személyes példaképét, Márton Áront emelte ki, valamint Berde Mária írónőt, a névsor egyetlen női tagját. Nehéz volt hölgyet találni a politikusok, irodalom- és társadalomtudósok maszkulin világában, jegyezte meg a történész.

Fodor János a kötet szereplői közül Bernády György egykori marosvásárhelyi polgármestert emelte ki, akinek életútját kutatta, és megosztott róla egy témába vágó történetet: Bernády, aki az 1920-as években az Országos Magyar Párt egyik alapítója volt, az akkoriban még május 6-án tartott román nemzeti ünnepen díszmagyarba öltözve arról beszélt, hogy bár rosszul esik, elfogadja az új politikai helyzetet és magyarként továbbra is cselekvő tagja kíván maradni ennek a társadalomnak.

Fodor János arra hívta fel a figyelmet, hogy a bevezető tanulmány azzal a fontos kérdésfelvetéssel zárul, ami a kötetben szereplő személyiségek életének is központi kérdése volt: fel lehet-e dolgozni a Trianon-traumát és mit lehet kezdeni vele? A tanulmány szerzője, Szabó Csaba szerint az elcsatolt területek közül – Magyarországról nézve – Erdélyhez a legerősebb a kötődés. A történész rámutatott, a kötetben szereplő 25 személy különböző világnézeti, szociális háttérrel tapasztalta meg az elcsatolást, így az erre adott válaszaik is sokfélék. Mint hangsúlyozta, Erdély sorsa demográfiailag dőlt el, jóval korábban, a trianoni palotában kötött békeszerződés csak a „pecsét” volt rajta. Véleménye szerint a fájdalmat, a traumát fel kell dolgozni, Erdélyt azonban sohasem kell „elengedni”.

(Címlapfotó: Magyar Nemzeti Levéltár)