Megszólalt a héten a ma7-ben Albert Sándor gépészmérnök, egyetemi tanár, a komáromi Selye János Egyetem (SJE) alapító rektora és Nagy-Miskó Ildikóval beszélgetett el annak apropóján, hogy húsz évvel ezelőtt, 2004. január 17-én került sor a patinás Tiszti Pavilon dísztermében a mindmáig egyetlen állami fenntartású határon túli magyar egyetem avatóünnepségére. A volt MKP-s parlamenti képviselő, a ma 80 éves professzor ebben felidézte az előzményeket és az indulás rögös aprómunkáját. 

„A felvidéki magyar politizálás legnagyobb sikerének nevezhető a Selye János Egyetem megalapítása, s örömmel tölt el, hogy abból a Magyar Koalíció Pártja parlamenti képviselőjeként, majd miniszteri biztosként és rektorként oroszlánrészt vállalhattam. Ez annak is köszönhető, hogy a 2003-as évi parlamenti választásokon az MKP 20 képviselője bekerült a legfelső törvényhozásba. A kormánykoalíció második legsikeresebb pártjaként, amelynek Csáky Pál volt az ország kisebbségi ügyekért felelős miniszterelnök-helyettese, és saját minisztereink, államtitkáraink is voltak, elég erőt éreztünk magunkban ahhoz, hogy a magyar egyetem kérdését belefoglaltassuk a kormányprogramba, növelve sikerünk esélyét.”

Ezekkel a szavakkal kezdte emlékeinek felidézését a héten a ma7 regionális tudósítójával folytatott beszélgetésében Albert Sándor. Rá akkor a Kassai Műszaki Egyetem tanszékvezetői múltja miatt esett a választás annak reményében, hogy egyetemi oktatóként képes lesz végrehajtani a Dzurinda-kormány döntését, és létrehozni az  önálló jogalanyisággal rendelkező szlovákiai állami magyar felsőoktatási közintézményt, ami nemcsak az ország felsőoktatásában számított történelmi pillanatnak, hanem Kárpát-medencei vonatkozásban is egyedülálló teljesítmény volt és maradt mindmáig.

Most, amikor az alapító rektor visszaemlékezik arra, mennyire édes teher volt számára az a sokrétű munka, amivel Komárom felkerült  az egyetemi városok térképére, magam is szívesen idézem fel az akkor történteket. Teszem ezt annál is inkább, mert hajdani hivatali teendőim okán, de nem csak ezért, őszintén szurkolva a történelmi tettet megvalósító Bugár Béla vezette, egységében erőt felmutatni képes MKP-nak, napi szinten, olykor óráról órára, követtem nyomon az eseményeket.

Jóleső érzéssel nyugtáztam például, hogy a minden idők legsikeresebb szlovák miniszterelnöke, Mikulás Dzurinda nemcsak vállalta, hogy kormányprogramjába iktatja a szlovákiai állami magyar egyetem megteremtésének ügyét, hanem állta is a szavát és a pozsonyi parlament elé terjesztette az a törvényjavaslatot, amely aztán az egyetem alapítólevele lett. Jól emlékszem arra a 2003-as októberi kétnapos hisztérikus jelenetekkel tarkított parlamenti vitára is, amikor az ellenzéki „nemzetféltő” képviselők hol azzal érveltek, hogy egy magyar nyelvű egyetem egyet jelent a többségi nemzet diszkriminációjával, hol pedig azzal, miszerint a kezdeményezés fölösleges, hiszen Szlovákiának már van elég egyeteme. Aztán együtt örülhettem annak, hogy az ülésvezető parlamenti alelnök, Bugár Béla MKP elnök kihirdethette a döntést 2003. október 23-án 11 óra 14 perckor: 77 „igen”, 49 „nem” és 7-en tartózkodtak.

Magam is mélyen átéreztem akkor e kivételes történés jelentőségét, melyre Albert Sándor egy korábbi írásában így emlékezett: „A 20 magyar honatya arcán mély meghatottság honolt. Átérezték e történelmi pillanat súlyát. És volt, akinek könny csillant a szemében. Hosszú percek teltek el, míg eljutott a tudatunkig, hogy megvan az egyetem. Hogy valóra vált egy nyolcvan esztendeje dédelgetett álom!”

Hadd jegyezzem meg közbevetőleg, hogy van egy mozzanata e páratlan sikertörténet utóéletének, amit én felettébb sajnálatosak tartok. Ugyanis Bugár Bélára vonatkozóan, aki a felvidéki magyar politikai élet elmúlt három évtizedének legformátumosabb alakítója volt, egy időben országosan is a legnépszerűbbek közé tartozott, és akinek mindenkinél nagyobb érdemei voltak a Selye egyetem megteremtésében, az egykori harcostársak meg a mai közvélemény-formálók memóriája felettébb szelektívnek bizonyul. Nyílván ennek oka a későbbi vitatott politikai szerepvállalása, sőt ma már azért kriminalizálják, mert mint mások, ő is megtalálta a közös hangot Robert Ficoval. Mi több jobbára még a nevét is igyekeznek elfeledtetni Bugárnak, akit annak ellenére puccsolt meg 2007-ben néhány, politikai ambíciójú akarnok, hogy „nélküle nem működhetett volna nyolc évig a régió legsikeresebb kormánya". E jogos megállapítás egyik MKP-elnök utódjától, Menyhárt Józseftől származik. Talán már csak ezért sem kellene az őt kiretusálni az emlékezetekből. Tetszik-e vagy sem, de ténykérdés: ha nincs Bugár, ma nincs Selye egyetem, mely – és ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni – az egyetlen állami magyar egyeteme a Kárpát-medencei kisebbségi sorsba kényszerült magyarságnak.   

Ezek után lássuk magát a beszélgetést, melynek indítását a bevezetőben már idéztem.

Albert Sándor előbb elmondja, a szlovák oktatási miniszter 2004. január elsején miniszteri biztossá nevezte ki és megbízta a komáromi magyar egyetem infrastruktúrájának kiépítésével, működési feltételeinek előkészítésével. Ezt követően került sor a már hivatkozott nagyszabású, eufórikus hangulatú avatóünnepségre. Itt a szlovákiai magyar politikusainkon kívül Szlovákia és Magyarország oktatási minisztere is megjelent, akik méltatták az esemény jelentőségét, utóbbi azt „a szív és a józan ész ünnepének” nevezve. Azt hiszem érthető, ha a történelmi hitelesség kedvéért Bugárt idézem az akkori, számomra is emlékezetes januári napon szót kérők közül: „Bízvást mondhatom, hogy nem éltünk vissza szlovákiai magyar választók által ránk ruházott hatalommal, hanem ellenkezőleg: élve a hatalommal megteremtettük a Selye János Egyetem létrehozásának lehetőségét. Érzésem szerint nemcsak egyszerűen magyar egyetemet teremtettünk, hanem letettük a szlovákiai magyarság szellemi felemelkedésének fontos talpkövét, s talán nem túlzok, ha azt mondom, az oktatási önrendelkezés jelentős pillérét is”.

Az avatóünnepség után következett a munka dandárja, az előre látható, meg a nem várt napi gondok megoldása – folytatja a múltidézést a professzor. Mindenekelőtt szükség volt az egyetem három kara, a gazdaságtudományi, a pedagógiai és a református teológia tanulmányi programjainak az akkreditációjára (ez június végéig megvalósult), ezt követően pedig jöhettek a felvételik.

Innen át is adom a szót az alapító rektornak: „A július végi felvételiztetésre több mint 500 olyan fiatal jött el, akik nappali képzéseken kívántak tanulni, további 210 érdeklődő pedig a levelező tagozatra jelentkezett. Miután 2004. szeptember 14-én, ismét jeles hazai és magyarországi vendégek, köztük szlovák egyetemi rektorok részvételével, megtarthattuk a történelmi tanévnyitónkat, amelyen Juraj Sinay, a Szlovák Rektori Konferencia elnöke is nagyon szép ösztönző beszédet tartott, összesen 648 felvételt nyert és beiratkozott hallgatóval kezdtük meg az első akadémiai évet a Református Teológiai, a Gazdaságtudományi és a Tanárképző Karon.”

Albert Sándor nemcsak a szép dolgokról, hanem a problémákról is szólt, köztük egy olyanról is, amely akár nevetségessé is tehette volna az első tanévnyitó fennkölt pillanatát: „Mivel kezdetben saját termekkel nem rendelkeztünk, Bastrnák Tibor polgármestert és parlamenti kollégámat kértem meg arra, hogy a tanévnyitóra kölcsönözze nekünk a fennhatósága alá tartozó városi művelődési központ nagytermét. Annak vezetője azonban olyan magas bérleti díjat kért, amit nem tudtunk kifizetni. A Matica slovenská helyi székházában sokkal olcsóbban bérelhettük volna ki a nagytermet. Miután a Városi Művelődési Központnak jeleztük, hogy botránnyá fajulhatna, ha a tanévnyitónk anyagi okokból a „Maticánál” lenne, a városi intézmény mérsékelte a bérleti díjat, s végül ott nyitottuk meg a tanévet”.  

Halaszthatatlan feladatnak bizonyult az egyetem működéséhez szükséges ingatlanok megvásárlása is. Ennek érdekében megvették a hajógyár volt irodaépületét, amelyben kisebb tantermeket, előadótermet alakítottak ki, utána a mellette levő épületet is, ahol létrejött az egyetemi kollégium. Majd más épületek is a tulajdonukba kerültek, köztük olyanok, melyekben korábban magyarországi egyetemek kihelyezett képzéseit szervezték. Annak ellenére, hogy egy parlamenti határozattal megkapták a hadügyminisztériumtól a Klapka tábornok nevével összefonódott legendás komáromi erőd ingatlanát is, a gáncsoskodók ez esetben sajnos győzelmet arathattak, mert utóbb a terv meghiúsult. Viszont a gesztusnak mégis volt eredménye, hiszen a várfalakon kívül levő egyik épületből létrehozhatták az egyetem konferencia-központját a 350 fős előadóteremmel, további tantermekkel, jegyzetbolttal és ebédlővel. A másikban pedig helyet kapott a sportközpont.

A infrastruktúra kiépítése mellett ugyancsak fontos volt a megfelelő személyi feltételek kialakítása. Ez legalább annyira embert próbáló feladatnak bizonyult az immár megbízott rektorként működő Albert Sándor számára, mint az anyagi-tárgyi feltételek megteremtése, hiszen az akkreditációhoz minősített oktatókra, professzorokra és docensekre volt szükség. Ebben nem a biztos állásukat féltő szlovákiai egyetemeken oktató mintegy száz magyar kollégája volt segítségére, hanem magyarországi vendégtanárok – mondta el.

Nem belemenve ennek a sajátos hozzáállásnak, illetve az ezzel párhuzamosan jelentkező legkülönfélébb szervezési problémák részletezésébe, hadd zárjam írásomat a 2005 és 2009 közötti rektor mérlegmegvonásával: „Távozásomkor a Selye János Egyetemnek 2684 hallgatója, az Református Teológiai Karnak doktori iskolája, valamint 9 épülete és többé-kevésbé stabilizálódott oktatói gárdája volt, illetve 25 együttműködési szerződést kötöttünk bel- és külföldi egyetemekkel. Úgy éreztem, hogy a nagy kihívásnak sikerült eleget tenni (…) Érdemes volt jó célok érdekében kitartóan, tisztességesen munkálkodni. Teljesült sokak nagy álma, megalakult a hazai magyar egyetem, a folytatás pedig az utódaimtól függ.”