Megszólalt a héten a vajdasági Magyar Szóban Pásztor Bálint, a VMSZ alelnöke, köztársasági parlamenti frakcióvezetője valamint a szabadkai városi képviselő-testület elnöke, akit a párt tanácsa édesapja, Pásztor István október 30-i halálát követően bízott meg a szervezet vezetésével és a politikai hagyaték megőrzéséről, a politikai utódlásról és a VMSZ-en belüli állítólagos csatározásokról nyilatkozott.

A megbízott elnöke beszélt arról, hogy édesapja halála után kötelessége volt át vennie a munkáját, annak érdekében, hogy a VMSZ sikeresen vegyen részt az alig öt hét múlva, december 17-én sorra kerülő választásokon, és a vajdasági magyarság ne maradjon a jövőben hatékony parlamenti képviselet nélkül.

Egyúttal hangsúlyozta, a párt egységes és működik, minden úgy tesznek, ahogyan azt Pásztor István is tenné. A választási jelöltlista még az ő jóváhagyása alapján állt össze, ugyanez mondható el a választási programról is.

Annak kapcsán, hogy „időnként és helyenként konkrét neveket is említenek, akikkel az értesülések szerint csatározás alakult ki az utódlás okán”, egyértelműen leszögezte: a VMSZ-ben nincs és nem is lesz hatalmi harc az elnöki tisztségért. Meggyőződése, hogy „mint az eddigiekben mindig, úgy a jövőben is a VMSZ tagsága fogja eldönteni, hogy ki a lesz a párt elnöke, nem pedig valaki kívülről.” 

Új tisztségében tegnap adta első interjúját a vajdasági Magyar Szónak Pásztor Bálint, akit a 16 évig volt pártelnök és a Vajdaság tartomány képviselőházi elnöki tisztségét 11 éven keresztül betöltő édesapja halálának másnapján Vajdasági Magyar Szövetség Tanácsa rendkívüli ülésén egyhangú döntéssel és ideiglenes jelleggel bízott meg a párt vezetésével október 31-én.

Bár első látásra, és leginkább a felületes szemlélők számára maga a döntés, meg annak rendkívüli gyorsasága akár meglepőnek tűnhet, az esetleges félreértéseket rögtön el is oszlatta Juhász Bálint, a VMSZ intézőbizottságának elnöke, aki a Pannon RTV-nek elmondta: a testület egyhangú álláspontja szerint Pásztor Bálintban, – aki amúgy már négy éve a párt egyik alelnöke, – látják annak a biztosítékát, hogy folytatják azt a megkezdett munkát, amelyet a VMSZ eddigi elnöke végzett a vajdasági magyar közösség érdekében. A sietségre pedig magától értetődő válasz is van, hiszen Szerbiában egy bő hónap múlva előrehozott parlamenti választások lesznek, december 17-én önkormányzati választást is tartanak 65 településen, tehát semmilyen késlekedés nem megengedett. Pásztor Bálint megbízatása a párt következő közgyűléséig érvényes – tette hozz Juhász.

Mielőtt ennek az interjúból szemezgetnék, hiszen terjedelmi okokból e tartalmas, itt elérhető nagyinterjúnak a kimerítő ismertetésére nem vállalkozhatom, és amelyről maga a megfaggatott azt nyilatkozta a megjelenése napján a közösségi oldalán, hogy abban „őszinte válaszok vannak tabuk nélkül a kettős veszteségről, a felelősség terhéről és a megtiszteltetésről, az apa-fiú kapcsolat előnyeiről és hátrányairól a közéleti szerepvállalásban, Pásztor István politikai hagyatékának folytatásáról, a párton belüli egységről, gazdasági és biztonsági kérdésekről, a választások közösségünk számára mindig óriási tétjéről és még sok minden másról...” – hadd tegyek egy kitérőt. Teszem ezt azért, mert ez a közbevetésem arra enged következtetni, hogy a vajdasági magyar politikus ideiglenes, megbízotti státusa akár véglegessé és teljes körűvé válhat a közeljövőben, a párt soron következő közgyűlésén. Ugyanis Pásztor Bálint már most meglepően gyorsan morális és politikai támogatást kapott, ráadásul nem is akárhonnan.

Legalábbis erre tudok következtetni abból, hogy két nappal ezelőtt Orbán Viktor miniszterelnök a Karmelita kolostorban fogadta Pásztor Bálintot és a vele folytatott négyszemközti megbeszélésen éppúgy, mint egykor az édesapjával is történt nemegyszer az elmúlt években, nagyon is konkrét kérdésekről tárgyalt, melyek között éppúgy voltak azonnali megoldásra váró ügyek, mint távlatos tervek.

A pénteki találkozón például a felek megerősítették a magyar kormány és a VMSZ közötti szövetséget, a két vezető pedig megállapodott a vajdasági gazdaságélénkítő program továbbviteléről és egyetértettek abban is, hogy mivel a Szeged-Szabadka vasútvonal mielőbbi üzembe helyezése, valamint a kishatárátkelők nyitvatartásának meghosszabbítása a vajdasági magyarok szempontjából kulcskérdések, – a megvalósításukért közösen fognak fellépni.

Az a tény pedig, hogy ezen az eszmecserén hangsúlyosan esett szó annak a nagyszabású gazdaságfejlesztési program folytatásáról, amiről Pásztor Bálint a Pannon RTV híradójában még aznap este elmondta, hogy a sikeres házvásárlási pályázatot megköszönve, arra kérte vendéglátóját, hogy „a Prosperitati Alapítvány írhasson ki pályázatot a mezőgazdasági termelők és a gazdasági szereplők, tehát a cégek számára is, a kistermelők, illetve a kisebb cégek számára annak érdekében, hogy versenyképesek tudjanak maradni.” – minden kétséget kizáró módon bizonyítja, a vajdasági magyar politikus élvezi a magyar kormányfő teljes bizalmát, ami számára kardinális kérdés. Ahogyan az is támogatást jelent neki, hogy a tárgyalópartnerek a két ország, a szerb és a magyar nép közötti kapcsolatokról szót váltva abban is messzemenően egyetértettek: ennek alakulásában a VMSZ-nek fontos szerepe volt és lesz.

Továbbmegyek. Ez ügyben természetesen magának az érintettnek a hozzáállása a legfontosabb. Hogy neki milyen elképzelései meg ambíciói vannak, az egyértelműen kiderül a tegnapi interjújából, mely A vezető székében, de nem az édesapáéban címmel és Pásztor Bálint: Politikai hagyatékát azzal tudjuk őrizni, hogy az elveivel összhangban politizálunk alcímmel jelent meg. Magától értetődik, hogy ebből, a személyes jövőjére vonatkozó szándékait firtató, Pesevszki Evelyn által feltett kérdéssel és az arra adott válasszal indítom az eheti írásomat.

„Bármikor is tartják meg a Tisztújító Közgyűlést, érdekelt-e abban, hogy megválasztott elnökként vezesse a VMSZ-t?”

Számomra mindig is fontos volt, hogy ne „csak” politikus legyek, azaz a politika ne kényszerpálya legyen. Ezért végeztem el a doktori képzést, ezért összpontosítok egyetemi tanári karrieremre is. Bármikor azt mondhatnám, hogy miután életemből 20 évet a politikában töltöttem, elég volt, jöjjön és csinálja valaki más. Ám engem nem így neveltek. Pillanatnyilag nehezen tudom elképzelni, hogy kizárólag egyetemi tanárként dolgozzam, vagy például másfél év múlva, amikor megüresedik az Alkotmánybíróságon egy hely, alkotmányjogászként elmenjek alkotmánybírónak, ezzel teremtve magamnak szép, könnyed életet. Amennyiben a VMSZ-ben úgy gondolják majd, hogy sikeresen tudunk működni ebben a felállásban, akkor ismétlem, engem nem úgy neveltek, hogy elmeneküljek a munka és a felelősség elől. Egyelőre viszont arra összpontosítok, hogy december 17-én olyan választási eredmény szülessen, amire Pásztor István is büszke lenne.” 

Maradva a vajdasági magyar közbeszédben ezidőtájt érthető módon sokat tárgyalt utódlás kérdésénél, ahol már korábban, még Pásztor István életében, Vajdaság szerte nem is kevesekben, óhatatlanul felmerült a nagyon nehezen hárítható dinasztikus működési mód vádja, ami – lássuk be – valóban összeegyeztethetetlen a demokratikus alapelvekkel, ebben a „tabuk nélküli” kérdezz-felelekben természetesen felmerül az is, hogy miként vélekedik minderről az apa politikai örökségébe lépett fiú.

Erről markáns véleménye van az érintettnek, dilemmájáról és vívódásairól is valló konfesszióját szintén érdemes teljes terjedelmében idézni: „Ő, de én is utaltam már arra, hogy úgy neki, mint nekem, politikai és közösségi értelemben egyaránt kárunk származott az apa-fiú kapcsolatból. Szerintem a szülők és a gyermekek is át tudják érezni, hogy milyen érzés lehet az, amikor valaki nem dicsérheti meg nyilvánosan a saját apját, illetve gyerekét, mert azt sokan ízléstelenségként élnék meg. Én csak 2019-ben lettem a VMSZ alelnöke, hiszen a korábbi tisztújítások alkalmával azt mondtam neki, hogy nem kell nekem alelnöknek lennem, mert tudom, hogy az mindkettőnk számára kellemetlen lenne.   Most bekövetkezett az, ami bekövetkezett. A VMSZ Alapszabálya szerint a következő Tisztújító Közgyűlésig kizárólag a három alelnök egyike lehet a megbízott elnök. A VMSZ Tanácsa egyhangúlag – az 50 tagból 47-en voltak jelen – arra az álláspontra helyezkedett, hogy az én személyem a biztosítéka annak, hogy tovább tudjuk vinni a munkáját. Hiszem, hogy ha nem lennének a nagyon szoros rokoni szálak, akkor nem biztos, hogy bárki megkérdőjelezte volna ezt a döntést. Az elmúlt évek borzasztóan nehezek voltak az apa-fiú szerep miatt. Nem azért, mert véleménykülönbségek voltak közöttük, hiszen nem voltak, hanem azért, mert párton belül néhányan, párton kívül pedig valamennyien, folyamatosan megpróbáltak bennünket egymással szembeállítani. Rengeteg energiánkat felemésztette, hogy ezt belülről, de egymás felé is kezeljük. Mi mindig tudtuk, hogy egymásban maradéktalanul megbízhatunk és megmaradt a normális apa-fiú viszony, még akkor is, ha egymásra nem elsősorban utóbbi aspektusából tekintettük, hiszen neki az élete a vajdasági magyarság és a VMSZ volt, én ebben nőttem fel, így számomra is mindig a munka volt az első.” 

Fentiek okán is úgy látja, nincs és nem is lesz párton belüli csatározás, elképzelhetetlennek tartja az egyesek által biztosra megjósolt hatalmi harcot és határozottan állítja: „Mint az eddigiekben mindig, úgy a jövőben is a VMSZ tagsága fogja eldönteni, hogy ki a lesz a párt elnöke, nem pedig valaki kívülről.” 

Az embert próbáló sajátos helyzetbe kerülése kapcsán meg nem kerülhető kérdése az őt faggatónak, milyen érzések kavarognak benne, most, amikor elvesztette édesapját és ugyanakkor a VMSZ eddigi alelnökként a pártelnököt is. Ráadásul a sors pedig úgy hozta, hogy apja valamikori irodájában ül és először ad interjút ott, ahol ő korábban annyiszor nyilatkozott a médiának.

Válasza természetesen nem nélkülözi a személyes hangot, ugyanakkor azoknak is tud ebben üzenni, akik értetlenkedtek az intézőbizottság gyors, őt favorizáló döntése miatt:

„A kettősség, hogy elvesztettem édesapámat és a párt elnökét, illetve a közösség vezetőjét, azt eredményezte, hogy gyakorlatilag el sem kezdhettem meggyászolni az édesapámat, hiszen azonnal megkezdődött a választási kampány. Édesapám október 30-án hunyt el, majd november 1-jén kiírták a választásokat. Az édesapám halálát követő napon kezembe kellett vennem a zászlót, hiszen ha a VMSZ nem határozott volna a megbízott pártelnök személyéről, nem vehetett volna részt a választásokon. Ez emberileg borzasztóan nehéz. Úgy látom, sokan éreznek hasonlóan, megannyi embernek hiányzik és rengetegen döbbentek rá, hogy emberileg és politikusként is mennyire nagyszerű személyiség volt. Mérhetetlenül nehéz az irodájában ülni. Annak érdekében, hogy a VMSZ sikeresen vegyen részt a választásokon, és a vajdasági magyarság ne maradjon hatékony parlamenti képviselet nélkül, át kellett vennem a munkáját. Ugyanakkor a székébe nem ültem bele. 

Itt ülünk az irodájában, ám én abban a székben, amelyikben mindig is ültem, amikor a közösség és a párt dolgairól beszélgettünk. Folyamatosan olyan érzésem van, hogy ez nem történt meg, és bármikor beléphet a helyiségbe. Nem csak itt érzem ezt. Kedden, amikor Belgrádban átadtuk a választási listánkat, nagyon nehéz húsz percet éltem át, hiszen korábban ebből az alkalomból mindig velünk volt. Egyébként eredetileg november 3-án kezdtük volna el gyűjteni a támogatói aláírásokat, mivel mindenszentek ünnepén és halottak napján semmiféleképpen nem szerettük volna ilyesmivel háborgatni az embereket. Ezt még vele beszéltük meg, hiszen gyakorlatilag az utolsó napig egyeztettünk a stratégiai kérdésekről, a választási jelöltlistát is ő hagyta jóvá.”

Arról az impozáns politikai hagyatékról, melyet örökül hagyott, fentebb már említést tett a kettős minőségében is az örökös, Pásztor Bálint, ahogyan megtette ezt a múlt szombati temetési búcsúztatójában a magyar kormányfő és a szerb elnök is. Orbán Viktor úgy fogalmazott, hogy kihúzták a legerősebb tartógerendát a magyarok és a szerbek együtt rakott épületéből, Aleksandar Vučić pedig abbéli reményének adott hangot, hogy senki nem rombolja le azt, amit ő épített fel.

Arra kérdésre, hogy miként lehet majd megtartani a szóba hozott és a többi szimbolikus építményt is, úgy felel, amivel messzemenően igazolja a szabadkai Bajai úti temetőben az RMDSZ elnöknek a nagyobb testvérnek tekintett baráttól búcsúzó szavait is, aki ott így jellemezte vajdasági harcostársát, a „soha jobb" szerb–magyar kapcsolatok megteremtőjét: „Pásztor István tudta azt, amit csak az igazán nagy államférfiak tudnak, pedig igazán egyszerű dologról van szó: akkor vagy hű a nemzetedhez, akkor szolgálod azt közösségi vezetőként, ha a jövőjét helyezed biztonságba, akkor végzed jól a rád bízott munkát, ha sohasem a pillanatnyi széljárás szerint cselekszel, hanem képes vagy akár évtizedeket előre nézni, nézni és látni, felismerni a mások számára még felismerhetetlen alakzatokat és haladni a cél felé rendíthetetlenül.”

Mert az alábbi válaszából, nemcsak az tudjuk meg, hogy édesapját rangos elöljárók tisztelték és becsülték szűkebb pátriájának, a Vajdaságnak határain túl is, hanem milyen alkatú és habitusú politikus is volt, mennyire fontosabb volt számára inkább közössége „napszámosának” lenni, mint országos babérokra törni:

„Ezzel kapcsolatban arra is szeretnék rámutatni, hogy önmagáért beszél, hogy kik voltak azok, akik búcsúztatásán beszédet mondtak, illetve mi minden hangzott el a beszédekben. Gondolkodás nélkül elfogadta a felkérést és jött úgy Orbán Viktor és Aleksandar Vučić, mint Kelemen Hunor Kolozsvárról. Ez kormányfők-államfők, illetve politikusok esetében hatalmas dolog, hiszen programjaikat kellett átszervezniük. Most, a választási kampány időszakában, illetve azt követően, politikai hagyatékát azzal tudjuk őrizni és gondozni, hogy az ő elveivel összhangban politizálunk. Folyamatosan az emberek között lenni, becsületesnek lenni, mindenkit meghallgatni, kompromisszumra törekedni, ugyanakkor határozottnak lenni és a végsőkig kitartani a vajdasági magyarság fejlődését szolgáló elvek mellett – ezek voltak az ő princípiumai.

Mint az a búcsúztatásán is elhangzott, soha nem a különböző politikai tisztségekre helyezte a hangsúlyt. Ő maga is bármilyen tisztséget betölthetett volna – habár többször elmondta, hogy számára nincsen nagyobb büszkeség, mint a tartományi parlament elnökének lenni. Tavaly, a kormány megválasztását megelőző egyeztetésen is megjegyezte, hogy ha azt mondaná, hogy védelmi miniszter szeretne lenni, akkor minden további nélkül megkapná a tisztséget, de miniszterelnöke, külügyminisztere is lehetett volna ennek az országnak. Számára viszont egy-egy tisztségnél összehasonlíthatatlanul jelentősebbek voltak a közösség számára fontos projektumok, például az, hogy kiszélesítsék a Kispiac–Ludas utat, vagy elkészüljön a Tiszaszentmiklós–Hódegyháza út, a Szerb Haladó Párttal megkötött koalíciós szerződéssel összhangban.”