Megszólalt  a héten a HVG friss számában Riba István, a hetilap kisebbségpolitikai szakértője és annak apropóján, hogy hatalmas visszhangot váltott ki Magyarországon és Németországban is az új tizenegyedikes orosz középiskolások számára készített, az idei tanévtől az egész országban kötelezően bevezetett, hamísításokban bővelkedő egységes történelem tankönyv, mely Putyin elnök személyes útmutatásai alapján készült el – annak nézett utána, hogy miként vélekednek rólunk, magyarokról egyes, a mai Magyarhonnal szomszédos ország iskoláiban használatos história tankönyvek.

A Magyarságkép–Történelemkönyvek–Szomszédolás hívószavak jegyében készült vázlatos körképében a horvátországi, a szlovákiai és a romániai tankönyvek összehasonlítása után jut el Riba ahhoz a következtetéséhez, hogy míg „a horvátok például nem a magyarok rovására próbálják nemzetképüket alakítani”, a szlovák és a román tankönyvek az új oroszhoz hasonlóan, torz képet adnak a történelmünkről.

Ráadásul – teszi hozzá megrovóan – „A kormány nem foglalkozik ezzel.” Utóbbi megjegyzését talán árnyalhatta volna azzal, hogy a Scholz-kabinet se terelte (még?) diplomáciai síkra az ügyet, hiszen Németországban eddig csak a történész szakma adott hangot mélységes felháborodásának a tankönyvben őket érintő hazugságokkal szemben.

Idén szeptember elsejétől minden tízedikes és tizenegyedikes oroszországi középiskolás már új tankönyvből tanulja a történelmet, jövőre pedig ugyanez fog történni immár negyediktől kilencedikig valamennyi orosz diákkal, mert addig számukra is elkészülnek az új, egységes és kötelezően használatos tankönyvek.

A lépés valójában nem volt váratlan, hiszen 2013 áprilisában maga az orosz elnök vetette fel, hogy új történelemkönyvekre van szükség. Putyin szerint az orosz diákoknak „jó, patriotikus szemléletű” tankönyvek kellenek, mert „a fiatalok nincsenek tisztában azzal, hogy milyen országban élnek, és nem érzik a kapcsolatot az előző generációkkal”. A tankönyvek végül tíz év után elkészültek, és létrejöttük az orosz tananyagrendszert ért legnagyobb arányú reformot jelentik az elmúlt évtizedekben.

A legnagyobb változás az, hogy az orosz iskolákban évtizedekig lehetett válogatni az oktatási hivatal által ajánlott tankönyvek listájából, mostantól pedig egyetlen, egységes tankönyvből köteles tanítani mindenki.

A már elkészült, illetve a készülő tankönyveknek két szerzője van: Vlagyimir Megyinszkij és Anatolij Torkunov. Előbbiről, aki 2012 és 2020 között sikeres, de olykor bírált orosz kulturális miniszter volt, köztudott, hogy gyakorlott történelemhamisító, hiszen több tudományos munkáját, így a doktori disszertációját is több helyről lopta össze. Az 53 éves történész három éve Putyin tanácsadója, akit az elnök például azért jelölt ki tavaly az orosz delegáció vezetésére az Ukrajnával folytatott béketárgyalásokat megelőzően, hogy szítsa az ellenségeskedést a két fél között. Hiszen ő is azzal indított jó előre: „Ukrajnának nincs joga létezni nemzetközileg elismert határain belül.”

Megyinszkij ma az orosz hadtörténeti társaságot vezeti és többek között az olyan állításairól híresült el, „hogy a történelem egyébként is szubjektív, és ezt a tudományt kell úgy alakítani, hogy a haza érdekeit szolgálja.” Szerzőtársa, a 73 éves Torkunov akadémikus már több mint harminc éve a Moszkvai Nemzetközi Kapcsolatok Állami Egyetemét vezeti.

A tizenegyedikesek számára készített tankönyvben Sztálin csak pozitív szereplőként jelenik meg, akit „milliók sirattak”. Az 1956-os magyar forradalmat a könyvben „egykori fasiszták” és „lázadó radikálisok” által kirobbantott felkelésként mutatják be. Benne azt tanítják, hogy „a magyar válságot a nyugati titkosszolgálatok és az általuk támogatott belső ellenzék akciói katalizálták. A Szovjetunió csapatokat vezényelt Magyarországra és segített a magyar hatóságoknak a tiltakozás elfojtásában”. Eközben viszont egy szót sem ejtenek az előzményekről és a forradalmat követő megtorlásokról sem. A ledöntött Sztálin-szobor fotójával illusztrált orosz tankönyv „fasiszta lázadásnak állítja be 1956-ot és hibának nevezi a szovjetek 1990-es kivonulását Magyarországról.”

A múlt radikális átírása az orosz iskolai tananyagban, más témakörökben is szembetűnő. Anélkül, hogy a részletekbe belemennék, megelégednék néhány fejezetcím felsorolásával: „A történelem meghamisítása”, „A nácizmus feléledése”, „A Krím hazatérése”, „Szembenállás a Nyugattal”, „Ukrajna, mint neonáci állam”, „Oroszország – a hősök országa”. Hadd tegyem ehhez hozzá: az új tankönyvben a szerzők párhuzamot vonnak a második világháború és a mostani „különleges katonai művelet” között, szóba kerül Putyin elnöksége, és az is, hogy ez miért olyan jó ma Oroszországnak.

Végül, de nem utolsósorban, említést érdemel, hogy ebből a tankönyvből Németország 1990-es egyesítését mostantól „az NDK NSZK általi annexiójaként” tanulják az orosz nebulók. Viszont arról már semmit se olvashatnak, ami az eddigi tankönyvekben viszont szerepelt, miszerint több mint négy évtizedes megosztottság után 33 éve a két Németország gazdaságilag és politikailag, ráadásul önként, békésen és erőszak nélkül újra egyesült, liberális alkotmánnyal és demokratikus intézményekkel. Erre amúgy e héten figyelmeztette a közvéleményt a Deutsche Welle adásában, illetve a honlapján, egy orosz nyelven megjelent cikkben is Ute Frevert történész, a berlini Max Planck Humánfejlesztési Intézetének igazgatója.

A német Történelemtanárok Szövetségének elnöke még ennél is ingerültebben fogalmazott ugyanott minap. Niko Lamprecht szerint Putyin teljesen átírta a történelmet, mert az ő szemszögéből „az orosz birodalomnak minden joga adott ahhoz, hogy területeket foglaljon vissza. A hagymázas vélekedésnek semmi köze a tényeken alapuló történelemhez vagy a nemzetközi joghoz. 1990 októberében egyetlen német tank sem gördült át a határon, hogy új területeket szálljon meg” – emlékeztetett a wiesbadeni Lamprecht.

Mindezeket annak okán kívántam elővezetni, mert az ez alkalommal bemutatásra kerülő, az odafigyelésre feltétlenül számot tartható eheti cikk, Riba Istvánnak a nyomtatott HVG számában Ahogy ők látják című, a hetilap online változatában pedig „Magyarellenességet gerjesztenek nem csak az orosz, de a szlovák és román történelemtankönyvek is” címet viselő írása azt kényszerült megállapítani: éppúgy, mint az '56-os magyar szabadságharcosokat fasisztázó orosz tankönyv esetében, úgy Szlovákiában és Romániában is politikai önigazolás érezhető a történelemkönyvek magyarokról szóló részeiben, amelynek érdekében a történelemhamisítás is történik.

 „Felkavarta a kedélyeket, hogy egy orosz tankönyvben visszatértek az 1956-os magyar forradalom régi, szovjet értelmezéséhez.” – indítja publicisztikáját Riba, majd így folytatja: „A minden vélt sérelemre ugró Szijjártó Péter külügyminiszternek azonban ez valamiért nem érte el az ingerküszöbét, inkább elfogadta Putyin elnök állítását, hogy hibának tartja az 1956-os beavatkozást. Ettől azonban az orosz diákok még azt tanulják majd, ami a könyvben szerepel. A tankönyv írását pedig nem akárki felügyelte, hanem az orosz elnök köréhez tartozó, a történelem­oktatásra nagy befolyással bíró Vlagyimir Megyinszkij. Az ő szavajárása, hogy „a nemzeti érdek szempontjából történő történelmi mérlegelés teremti meg a történelmi munkák abszolút igazsági és megbízhatósági mércéjét”.

 Míg a kommunista pártagból mára konzervatív nacionalistává lett Putyin-hívő propagandista historikus e nézeteivel újonc reformernek számít a legújabbkori Oroszországban, cikkünk szerzőjének arra kell rádöbbennie, hogy e téren nincs semmi új a nap alatt. Elvégre „a szomszédos országok történelemoktatása szinte szó szerint Megyinszkij szavai szerint jár el, ha a magyarokról vagy Magyarországról van szó.” Ugyanis „a történelemtankönyvek alapvetően negatív sztereotípiákat sorolnak a magyarokról és történelmükről, az ottani diákoknak ezt verik a fejébe a történelemórákon. Mivel a nemzeti identitáshoz való kötődést alapvetően ezek az órák határozzák meg, a tankönyvek szemléletének hosszú távú következményei vannak mind a helyi magyar kisebbségről, mind a Magyarországról kialakított képpel kapcsolatban.”

Értekezésében kiindulva az axiómaként is felfogható alapvetésre, miszerint „az, hogy mennyire konstruált alapra épülnek a történelemtankönyvek s így a nép történelemszemlélete, azt is mutatja, milyen állapotban van egy ország nemzeti identitása”, – a cikkszerzőnk előbb az üde kivételként számításba jöhető pozitív példát, a horvát iskolások történelemkönyvét veszi górcső alá.

Miután megállapítja, hogy „a horvátok például nem a magyarok rovására próbálják nemzetképüket alakítani. Végül is 800 évig Horvátország a Magyar Királyság része volt, a horvát főurak, mint a Zrínyiek vagy Frangepánok, kiemelkedő szerepet töltöttek be a magyar történelemben”, jóleső érzéssel állapítja meg: „Ezt az ottani tankönyvek a helyén kezelik, a Magyar Királyság részeként tárgyalják a horvát történelmet, persze nem felejtve ki a XVIII. század végétől kialakult konfliktushelyzetet.”

Az ide kattintva elérhető alaposan dokumentált tanulmány szolgál számára bizonyítékként arra, hogy a horvát történelem tankönyvekre nem jellemző a magyarellenesség. Ezek a XIX. század nacionalista egymásnak feszülését, a horvát–magyar érdekellentéteket az adott korszakban bemutatják ugyan, de nem vetítik vissza a korábbi évszázadokra. A konkrét felhozott példázata is ezt támasztja alá:

„1848/1849-ről sem csak elmarasztalóan írnak, sőt Jellasics megítélése is kettős. Úgy ábrázolják, mint az első nemzeti érzelmű horvát bánt, aki karddal állt ki a horvát érdekek mellett, viszont nem hagyják ki, hogy egyszersmind eszköz is volt Bécs kezében. A tankönyvek szerint a Monarchia idején már felütötték a fejüket a nézeteltérések, s az 1868-as horvát–magyar kiegyezést nem értékelik túlságosan pozitívan.”

Mit ehhez hozzátett, az is jelzésértékű: „A horvát hatóságok finom gesztusa volt, hogy Jellasics Zágráb főterén elhelyezett lovas szobrát – amely korábban fenyegetően, kinyújtott karral Magyarország felé mutatott – 1990-ben Belgrád felé fordították.”

A horvátokkal ellentétben a szlovák történetírás és vele a tankönyvek is, szembemenve a tényekkel, nem akarnak tudomást venni arról, hogy a Felföld, vagy ahogyan később meghonosodott, a Felvidék, azaz a felső-magyarországi terület a Magyar Királyságnak önállósággal soha nem rendelkező része volt. Számukra mindennek alfája és ómegája az egykori Matica slovenská elnök és kommunista főideológus Vladimir Mináč író tézise, aki 1965-ben ezt írta: „A magyarság a szlovák politika végzete”, amihez a nemzeti identitás építésében ma is tartják magukat.

„A modern nemzetté válás során formálódott szlovák történelmi emlékezet igen nehezen fogadta el azt a tényt, hogy az általuk lakott területek évszázadokig a magyar (majd évtizedekig a csehekkel közös) államhoz tartoztak.” – rögzíti Riba István, majd így érvel:  „A szlovák nemzet történetének megalkotói a XIX. században azzal szembesültek, hogy népüknek – szemben a nemzeti önképüket ugyancsak akkoriban kialakító magyarokkal – nincs saját, jól körülhatárolható területe, nincsenek saját intézményei. A tankönyvekben viszont be kellett tölteni az ezeréves űrt, s ehhez különféle konstrukciókat alkottak. Például már elnevezésében is megkülönböztetik az 1918 előtti és utáni Magyarországot. Előbbit Uhorskónak, utóbbit Madars­kónak hívják, ezzel is jelezve, hogy a magyar etnikumhoz csak a mai Magyarország területe köthető, a korábbi egy magyarok által dominált, de soknemzetiségű ország volt.”

A tankönyvek a mai Szlovákia területét visszavetítik a múltba. Bennük olyan fejezetcímek is szerepelnek, mint „Szlovákia az őskorban” vagy „Szlovákia Luxemburgi Zsigmond idején”, ami eleve képtelenség. A cikkszerzőnk nem véletlenül idézi az olvasónk által ismert történészt, Kollai Istvánt, aki szerint „egyáltalán nem biztosított, hogy a befogadó közeg, a diákság nem gondolja-e azt, hogy »Slovensko« már valamilyen formában létezett, többként, mint egy sima földrajzi tájegység. Ráadásul az elnevezés etnikai tartalmat hordoz magában, ami megint csak valamiféle etnikai, szlovák tartalom korai és intenzív jelenlétét sugallja.” A főváros elnevezése a tankönyvekben csak hab a tortán, hiszen már a középkor óta Bratislavaként említik Pozsonyt, miközben a mai név egy 1837-es, ráadásul tévedésen alapuló szóalkotás eredménye.

Arról már nem is szólva, hogy megmosolyogtató módon hidalják át szlovák történelemben az olyan nehézségeket, amikor egy szlovák történelmi szereplőt akarnak kiemelni a középkorból. Hiszen a magyar államon belül ilyenformán értelmezhetetlen volt a nemzetiség.  „Dehungarizációnak” nevezik azt, amikor a magyar történelmi szereplők nevét szlovákosítják, és persze a tankönyvekben is ehhez tartják magukat – olvasható a cikkben, majd az is, hogy „Még azoknak a magyaroknak a nevét is ilyen formában használják, akik nem köthetőek a Felvidékhez, például Széchenyi István Štefan Sečéniként szerepel. Gyakori, hogy egyes középkori történelmi figurákat szlováknak titulálnak, mint például a Szent István oldalán harcoló Hont és Pázmány lovagokat. Nem ritka, hogy a Felső-Magyarországról származó nemeseket egyszerűen szlováknak tartják, s a nevüket is szlovákosítják.”

Mindaz, amit ezek után Riba elmond a mifelénk használatos iskolai történelemtankönyvek tartalmáról, aligha hat az olvasó számára az újdonság erejével. Ennek ellenére úgy gondolom, mégsem fölösleges idézni szöveghűen a vonatkozó két passzusán, hiszen abban tömören és közérthetően sommázza mindazt, ami nekünk bántóan bosszantó és fáj is. Persze e megállapítás mellett azt se hagyhatom ki, hogy van ennek a történelemfelfogásnak egy olyan vonatkozása, nevezetesen a politikai életre gyakorolt hatása, amelynek veszélyeit bizonyára nem is kell különösképpen részletezni.

„A románok teljesen más szemszögből közelítik meg a magyarokhoz való viszonyt. Szerintük Erdély már a dákoromán korszak óta román föld, oda a magyarok csak betelepültek. S egyébként is, szerintük Erdély nem lett teljes egészében a Magyar Királyság része, mindig is megőrizte valamilyen formájú különállását, akár egy vajda, akár egy fejedelem vezetésével. Erdélyre mind a román nemzeti tan­­terv, mind a tankönyvek következetesen a három „román terület” egyikeként hivatkoznak, elfedve a régió etnikai és vallási sokszínűségét. A magyarok leginkább a román nép történelmi elnyomóiként, történelmi ellenségként jelennek meg. A tankönyvek a magyarokat – és kisebb mértékben a szászokat is – következetesen „gyarmatosítóként”, „telepesként”, „vándornépként” vagy „idegen lakosságként” említik.

De negligálják a magyar államot is. Egy tankönyv szerint például „sok ember tudja, hogy Temesvár a Bánság legnagyobb és legszebb városa. De hányan tudják vajon, hogy Temesvár volt az első város Európában, ahol bevezették az elektromos közvilágítást, és lakosai voltak az első olyan románok, akik telefonon beszélhettek, akik elektromos villamossal közlekedhettek, és az első mozgóképes vetítéseket élvezhették?” Az persze lehet, hogy az első románokra is igaz ez, ám Temesvár egy multietnikus város volt, jelentős magyar és német lakossággal, akik ezekből a modernizációs áldásokból ugyanúgy részesülhettek. Arról nem is beszélve, hogy az adott időben Temesvár a Magyar Királyság része volt, amit a könyv „elfelejt” tudatosítani.”

Végül következzen a cikk fináléja, mely cseppet sem szívderítő, de sajnos nagyon igaz: „A szomszédos országok tankönyvei alapvetően egy olyan nemzeti identitás megélését segítik elő, ami élesen magyarellenes. Így olyan erős negatív kép alakul ki a népességben – gyakran történelemhamisítás árán – a magyarokról, amelyet aztán szinte lehetetlen helyrehozni.”